Jó Pajtás, 1920. (12. évfolyam, 1-24. szám)
1920-07-01 / 13. szám
194 3. szám. JÓ PAJTAS A kis csavargó, írta Tábori Kornél. Odakint a Városligetben elpihent már minden, ami nappal és este zajossá teszi a környéket. Elhallgattak, egész napi munka után a sivító kintornák s a nyári vendéglőkben muzsikáló katonabandák is letették már bömbölő hangszereiket, fölszedelőztek és mentek haza pihenni. Kevesen jártak a gyéren világított ligetben. Néha egy-egy kocsi robogott végig a Stefániáidon, máskor meg a távolból valami túlságosan éber kakas kukorékolt bele az éjszakába. Különben teljes volt a csönd. Időnkint támadt egy kis lomha nyári szellő, megbizsergette a fák lombkoronáit és a falevelek összesúgtak, zsongtak, mint valami öreg dajka, aki miután rég elaltatta már a csecsemőt , és maga is elbóbiskolt, még álmában is tovább dúdolja az altatódalt, halkan, s fáradtan . . . Bizony ezeknek a fáknak és bokroknak is volt kitakalmiuk. Szegény emberek, akik hajlék híján szűkölködtek, kijöttek ide, hogy elpihenjenek itt, ahol a lágy fű volt a derékaljuk, a meleg nyári éjszaka a takarójuk, a zúgó-búgó fák pedig az altató-danájuk . . . Szanaszéjjel hevertek a szegény emberek, fák és cserjék tövében. Akadt köztük mindenféle. Öreg, fiatal, még gyermek is. Olyan, aki egy hosszú életnek sokféle szerencsétlensége után került ide, erre az ingyenes átállásra. Olyan, akit a pillanati nyomorúság kergetett ide, de holnap talán munkához jut már és tisztességes életmódot folytathat. Végül gyermekek, akik sínylődnek ugyan most, de tisztességgel, kitartással talán kivergődhetnek még, és egyszer majd szinte csodálkozva gondolnak vissza a nyomorúság napjaira, amelyeket át kellett kínlódniok. A Iparcsarnok közelében, a pázsiton, heverészett és aludt egy tíz-tizenkét esztendős fiúcska. Még csak rövid ideje tartozott az ingyenszálló vendégei közé. Azelőtt volt hajléka neki is. Egy öreg koldusnál lakott, akihez régen került már és akit Péter bácsinak szólított, amióta csak emlékezni tudott. Hogy kije volt neki ez a Péter bácsi és hogyan került hozzája, azt nem tudta. Péter bácsi mondta ugyan néha, hogy neki semmi köze sincsen hozzája és csak kegyelemből tartja magánál, de a kisfiú nem igen értette, mit jelentenek ezek a szavak. Péter bácsitól naponként kapott ennivalót, neki viszont az volt a kötelessége, hogy az utcán vezesse az öreg koldust, mellette maradjon és ha az öreg sorra járta azokat a pesti házakat, amelyeknek udvarán kis sípládáját szokta nyergetni, olyankor a fiú sorra járta a lakók ajtait, bekopogtatott és alamizsnát kért. így folytak Pali napjai, — mert Palinak hívták a kisfiút — elég nyugodtan éldegélt, amíg Péter bácsi meg nem halt. Akkor bezárták Pali előtt a koldus lakásának az ajtaját. A házmesterné leszidta, a háziúr is leszidta, azt mondták neki, hogy csirkefogó és azt is, hogy Péter bácsi gazember volt, mert meghalt, mielőtt házbért fizetett volna. Ezzel kikergették Palit az Utcára. Mi egyebet csinálhatott volna : kiment a ligetbe. Délután elbámult ott a komédiákon, paprikajancsin s a többi látványosságon, egy gyümölcsös kofától kapott néhány félig rothadt almát, ezeket megette, este pedig a Városligetben feküdt le, hogy kialudja magát, így élt már néhány nap óta. Mindennap jutott valami ennivalója, maga sem tudta hogyan , esténként meg ott aludt a nagy fák alatt. Nem háborgatta senki. Pali néha visszagondolt Péter bácsira, meg arra, hogy ott mellette mégis csak jobb volt, de ha már így fordult a sora, jól van hát így is . . . Ezen az éjszakán, amelyről beszélünk, megint ott aludt rendes fekvőhelyén, az Iparcsarnok közelében . . . Csöndes szendergéséből egyszerre