Jó Pajtás, 1925. (17. évfolyam, 1-36. szám)
1925-01-01 / 1. szám
. szám. JÓ PAJTAS ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ Fényes bolt tükörablakán át bámészkodott az utcára a tengersok játéknépség : babák, katonák, bohócok, állatok. Tarka függönyös bábszínház, állatkert, fűszeres bolt, cukrászda, vár, fenyegető ágyúk, virágos ablakú palota, előtte parányi tündérkert csobogó szökőkúttal, lampionos, futórózsás lugassal, iskola, pöttömke szemüveges tanítóbácsival, szigorú pálca a kezében és megszeppent lurkó a parányi tábla előtt. És mégis volt mindennél nagyobb gyönyörűség is : a csodavasút. Nem volt gyerek a városban, aki lélekzetfojtottan nem állott volna a büszke kis jószág előtt. Szakasztott igazi vonat volt ez, gőgös kis báró heverészett az első osztály bársonypamlagán, az étkezőkocsiban serény pincérek hozták a drága jó fogásokat, a harmadik osztályban csizmás, pipás bácsika, nagybatyus, sokszoknyás menyecske üldögélt. Volt hálókocsi, kalauzfülke, sőt még kutyafülke is, parányi kutyus utazott benne. Útrakészen állott a kis mozdony a csillogó síneken, az állomás ablakaira rátűzött a nap, tisztelgett a pályatiszt s félelmes alagút látogatta szörnyű, sötét torkát. Ó, ez a vasút! Hány gyerek nézte kerekre nyílt szemmel és számolgatta, mi lehet az ára. Ki az a boldog, akihez elviszik a csodavasutat az ezüstsínek? Most egyszerre két kis fiú nézte elepedő szemmel. Furcsa párocska volt, annyi bizonyos. Az egyik kényes úri fiú, szép üvegházi virág, a másik mezítlábas, kócos kis csavargó, vicsgyerek. — Akarom, enyém legyen, akarom — roppantott Tomi és a nevelőkisasszony nem tudta elhúzni a kirakattól. — Akarom, most mindjárt akarom ! — ismételte dacosan és a szegény kisasszony majdnem sírt. Akkor jött az anyuka, Tomi szépséges szőke mamája, nem szidta meg Tomit, csak a szeme lett felhős, de azért bement és megvette a csodavasutat. A többi játék ott maradt, a babakirályné sugárzott a szépségtől, daliásak voltak a katonák, mókásak az állatok, hiába , a kis vonat már nem volt a kirakatban, kialudt a fény és búsan ment haza a mezítlábas vicigyerek. Mialatt a boldog Tomi kibontotta a hatalmas dobozból új kincsét, Matyi is hazaért. Őt nem várta világos, szép szoba, anyja mosni volt s a kis, magas ablak úgy hunyorgott a falon, mint a homályosuló, fájós szem. Leült Matyi az asztal mellé, elgondolkozott. Hol csilingelhet most a csodavasút? Ha csuda történne, egyszerre csak felszakadna az ajtó és berobogna hozzá — gondolta. Mindig vasútra gondolt, nagyon szeretett volna utazni, bár el se igen tudta képzelni, hogy történik az , az ő élete ehhez a fonnyadt lakáshoz volt kötve. Azért is igézte úgy meg a vasút. Nem irigyelte Tomitót, tudta, hiába is irigyelné, de felfájdult benne a kívánság mégis : ha berobogna... Így telt el pár nap, nem sok, három, négy. A kis vasút egy ideig folyton működésben volt: zakatolt, prüszkölt, lihegett, mint a nyugtalan szív, mert Tomi mindig vele játszott, hajszolta. De három nap múlva ráunt, már kifáradt ebben a játékban is, unatkozva kergette a legyeket az ablaktáblán és ekkor történt a csuda. ó, rettenetes csoda volt, leírni is iszonytató ! Míg Tomi az ablakon dobolt, furcsa, vékony hangocska sírt föl: — Menjünk innen ! Menjünk innen ! Nem mert hátranézni, mégis tudta, ki szólhat: a megkínzott törpéje. — Menjünk innen ! Menjünk innen ! — Költők Lugasa. Alapára díszes bekötésben 10—