Jóbarát, 1969 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1969-07-31 / 31. szám

Petőfi korának nagy avantgardistája, az örök­ké fiatal, nem példakép, mert utolérhetetlen. Fiatalon halt meg — s ő a világirodalom leg­hosszabb életű töltője, mert él, mert óriás mindaddig, amíg lázadásra ok lesz a Foktőn. Nagyon sokáig. Ha ma is élne — ma is büszke, érett kamasz lenne. Olyan fiatal volt, hogy soha meg nem öregedett volna. Lehet, hogy egyenesen csúnya volt; szebb töltőt azután nem töltött magának a nép. Petőfi? Nem volt magyar töltő se előtte se utána még, aki úgy tudta volna egy nép, egész népének lelkét kifejezni, ahogy ő tudta.­­Hem­­uth Petőfitől azt kell mindenekelőtt megtanulni, hogy az egyén akkor fontos a közösség számára, ha testét-lelkét, egész emberségét a közösség szolgálatába állítja, feltétel és ellenszolgálta­tás nélkül, teljes odaadással. Petőfi a közöm­bösség és az önzés ellen lázít minden sorával, az óvatoskodás, a hímezés-hámozás, a buj­kálás, a körmönfont alakoskodás ellen; Petőfi az Őszinteség költője, az őszinte élet megtes­tesítője; Petőfi arra tanít, hogy eszméért, népért, hűséges barátért habozás nélkül ki­­kell állni a gátra; Petőfi megtanított bennün­ket arra, hogy a legszebb egyéni élet a közös­ségi élet. Itt nyugszik Petőfi Sándor a földben, mely a mi országunk, itt él öröksége az általa is megjövendölt világban, mely a mi hazánk is. Petőfi a XIX. század egyik lángelméje. Igazá­ból fölismerni még a XX. század sem képes. 's. . . ... .*■ Millió kukorica-dárda. Úgy áll ma is a zöld határ ,s fent a néma nap, akár Akkor, midőn őt halni látta. . És néma, csukott szájként lent a Bezárt Bld, a betelt verem, Mely befalta. Elevenen, Mint mondja ma is a legenda.­­ — Élek még!—jajdult fel. — Dögölj meg! Hangzott (volt erre is tanú) S rémképnek is bár iszonyú, A véres hullák rágörögtek. S, most csak a csend, a néma béke. Allong egy felhő, néz a nap. S itt az utca, hol átszaladt, Még szétüvöltve: vége! vége! Illyés Gyula: SEGESVÁRON Álltam a hídon, hol előre Nézett még, hol még a jövőt Látta Bem zászlai fölött, (délben kitörtek a mezőre). Szemem az Ő szeme nyomában Siklott síkon, hegy peremén. Aztán az a kin állt belém. Mint mikor tébolydában jártam. Mit ragyogsz felém nevető had. Füvek, fák! Van sejtelmetek. Mit tűrtetek, mit tettetek , ti emberek, s te eszelős nap! Itt hörgött. S itt nézte kacagva Meghalni a bárgyú világ Legnagyobb épeszű fiát. Ki meggyógyítani akarta.

Next