Jóbarát, 1970 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1970-03-26 / 13. szám
^ ÜLTESSÜNK ^ FÁT, ^ VIRÁGOT! (Folytatás a 3. oldalról) Ahhoz, hogy magasrendű és teljes értékű emberré válhass, hogy a megismerés és merészség szárnyakat kölcsönözzön neked, hogy önmagadon uralkodhass és higgy az emberi gondolkodás erejében, ismerned, értened, szeretned kell a természetet. Megismerni és megszeretni a természetet kétségtelenül a gyermek- és ifjúkor sajátja. Természetes tehát, hogy a pionírok és iskolások között nagyon sokan barátjai a természetnek. És ők nem elégednek meg anynyival, hogy kirándulásaikon gyalogtúráikon megismerjék és csodálják, két kezük munkájával óvják és gazdagítják is a természetet. — Azt szokták mondani, hogy a természet nagy tanítómester. Hogy vélekedik Ön, melyik a legalkalmasabb kor a természetbeni gyakorlati jártasság megszerzésére? Ilyen vonatkozásban milyen jelentőségre tehet szert mondjuk, egy fa vagy egy virág elültetése? — Egy virág vagy egy fa elültetése annyit jelent, hogy törődöm az ország szépségeinek és gazdagságának megőrzésével, gyarapításával. Jele ugyanakkor annak, hogy kultúremberek, civilizált lények vagyunk, jóérzésűek, s kifejezi állhatatos vonzódásunkat a széphez, a tökéleteshez. Aki virágot ültet és gondozza azt, az nyilvánvalóan újat akaró, úttörő a szó legnemesebb értelmében. Azért az, mert tette és elképzelése a holnap nemzedékének életét szépíti meg, elszakíthatatlan kapocs múlt, jelen és jövő között, cselekvő és lelkes hozzájárulás a haza haladásához. Nemrég ünnepeltük költészetünk hajnalcsillaga születésének 120. évfordulóját, emlékeztünk Eminescura, aki forrón szerette és túláradó melegséggel énekelte meg a román tájak szépségeit. A botoşani-i pionírok ebből az alkalomból azzal a kezdeményezéssel rukkoltak ki hogy ültessenek hársfát mindenütt, ahol a nagy költő élt. Több megye pionírjai lelkesen válaszoltak a kezdeményezésre. Mit fejez ki tettük? Természetszeretetet, a nemzeti kultúra alkotó nagyjai iránti csodálatot és elismerést, ragaszkodást a hazához. Mindezt együttvéve, tanúságaként annak, hogy felkarolják mindazt, ami méltó cselekedet egy pionírhoz. Épp ez erősíti a Pionírszervezet Országos Tanácsának bizonyosságát abban, hogy felhívására «Minden pionír ültessen egy fát, egy virágot!Kegyemberként és egyazon lelkesedéssel válaszolnak hazánk pionírjai, hogy ez az akció a legszebb hagyományok egyikévé válik. S minthogy a Jóbarát a gyermekekhez szól, feltennénk a nevükben egy közvetlen kérdést: hol szeretne látni gyermekek ültette virágokat.? — Mindenütt. Az ország virágai, a nép zsenge sarjai, a szocializmus tiszta napsugara alatt növekvő gyermekek, akiket a párt szerető gondoskodása övez, a maguk részéről bizonyságaként hűségüknek és hálájuknak, virágba borítják az országot. A ma elültetett csemete holnapra erős, hatalmas koronájú fává növekszik. Azok, akik elültetik s gondozzák, együtt nőnek vele, derék állampolgárokká válnak. Jó testvériségben a természettel erejük növekszik, párhuzamosan az ország átalakulásával, a haladásának szentelt erőkifejtéssel. — Mindenfelé látni táblácskát: «Ne lépj a fűre! Ne szakítsd le a virágot!» És mégis gyakran előfordul, hogy egyesek a táblácskák előtt elfelejtenek — olvasni. Mit mondhatnánk ezeknek a «feledékenyeknek»? — Minden udvariaskodás nélkül azt, hogy amit tesznek, az szégyenteljes, valamennyi civilizált fiatal ellenzi és elítéli a hasonló tettet. A pioníroknak nemcsak jogukban áll, de kötelességük is az ilyeneket figyelmeztetni a civilizált és emberhez méltó viselkedés szabályaira. — Milyen lehetőségek léteznek azok számára, akik nem elégszenek meg a természet csodálatával, arra vágynak, hogy megismerjék törvényeit, mi több, az ember hasznát szolgáló változásokra kényszerítsék? — Adják tettekkel tanúságát, hogy barátai a természetnek, keltsék életre a Szabályzat azon kitételét, hogy a pionír «szereti és védi a természetet, mindent elkövet, hogy megismerje szépségeit és titkait». Azt kívánom hogy ezen kötelezettségüknek valamennyien maradéktalanul eleget tegyenek. VAJDA FERENC: Gyertek áradjunk ki Frissen és szertelen. Mint a patak vize Az elmetszett jégen. Gyertek bomoljunk ki Úgy ahogy a barka. Sejtse rajzásunkat A szél reszelős hangja. Hogy kedvünkre hangolja Néma hitét a rét. Szemünk kékjében Keljen ki az ég. MOLNOS LAJOS: íJJOAmáXCKW Roggyan a hó már, az eresz csór van, Hólé iramlik kis patakokban. Cserren a tarka locsogó szarka, Vagy (izgalmában) örömében billeg a farka. Táncol a rügy a kis füzek ágán, Szürke felhőkben nő a szivárvány, Kuporgó bokrok ugra-bugrálnak, Új lámpás készül a jánosbogárnak, S szerte a fákon, házon, utcákon veréb dalárdák Tavaszt köszöntő nóta csokruknak éppen utolsó próbáját tartják.