Jóbarát, 1982 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1982-04-29 / 17. szám
1961 nyara volt. Vagyis tizenhét évvel a feszabadulás után, a szocialista iparosítás fellendülésének korában. Felhős, esős reggel. Secară és Aftet kotrógépei rajtvonalon álltak, s amikor elhangzott az a bizonyos jel, elkezdték kotorni a földet ott, ahova a román vasipar fellegvárának alapjai kerültek. A hajdani területmérő — ma író — maréknyi földet vitt el akkor emlékbe. Azt mondta, vázába helyezi, s virágot ültet bele. Milyen színűek lettek a bársonyos szirmok: kármin pirosak, voroneói kékek, napsugaras sárgák? Név szerint isment olyanokat, akik az alapozás magasztos pillanata előtt eljöttek ide megnézni, hogyan hajladoznak a búzaszálak ott,ahol később majd acélt «aratnak». S ezek az emberek néhány érett kalászt vittek el emlékbe, mintegy tanúságául annak, hogy a Duna menti fellegvár korszakát a kenyére előzte meg, utána következett az acél korszaka, ami végső soron ugyancsak a kenyéré. Még azelőtt e környéken kutató régészek rábukkantak Ceres istennő márványoszlopára! A bőség istennője ki tudja hány évszázada pihent ebben a bőséget osztó földben... Hogyan folytathatnák a galaci acél meséjét? Persze sokféleképpen. De hadd vázoljuk fel most és itt azt az útszakaszt, amelyet jelenünkig, a szocializmus páratlanul termékeny éveiben tett meg az örök-tűz fellegvára. Íme, csaknem három hónappal ezelőtt itt különleges eredményt ünnepeltek: az utolsó öntéssel kikerekedett 50 millió tonnára az az acélmennyiség, amelyet az első konverter üzembe helyezésétől előállítottak. Vagyis 1968. június 8-tól, amikor a felavató csapolás megtörtént Az azóta eltelt időszakban a hajógyártáshoz, az autóiparhoz, a háztartási villamossági felszerelésekhez, az atomerőművekhez szükséges csaknem 300 acélmárkát gyártottak... A számok olykor mindent elmondanak, olykor keveset. Talán így érzékeltetném: a dunai forró acélforrásból a leghatalmasabb folyam áramlik az ország fémmedrébe: évente több mint 7 millió tonna acél. Sok ez? Kevés? Lássuk kicsit a történelmet is. 1938-ban Románia 284 ezer tonna acélt termelt. Vagyis 778 tonnát naponta. Ma csupán Galacról napi 20 000 tonna acélt kap az ország. Itt tehát 15 nap alatt előállítják az egész 1938-as év acéltermelését. S ha még hozzáadjuk a resicai, a hunyadi, a tîrgoviştei, a gyéresi vagy a legújabb Duna menti, a călăraşi-i tűzforrásokat, kiegészíthetitek hazánk acéltermelésének a képét. Mert az acél civilizációt jelent. A beton sem lehetne közmondásosan kemény a benne feszülő acélszálak nélkül. Asztalunkon a friss kenyér is elképzelhetetlen az acél nélkül. Nélküle a műtőben vagy a tantermekben világító fény sem gyúlna ki. A könyvnek, a hanglemezről szóló dalnak, az aszfaltnak, vasútnak vagy az űrutazásnak,az itt olvasható soroknak, a tollnak, mely e sorokat rótta — mindennek, a világon mindennek — acélfedezete van. Hogyan folytathatnák utazásunkat a galaci acél fellegvárában? Talán fölidézve még egy immár kordokumentum számba menő tényt. Tudjátok például, hogy hazánk e legfontosabb vasipari kombinátja előbb levelekkel épült? Bukarestben még nem fejeződtek be a Pártkongresszus munkálatai, amelyen elhatározták, hogy e fémipari fellegvárat abban a városban építik fel, ahol Cuza várkapitány volt, amikor már elkezdtek érkezni a levelek. Ezer és ezer Galacra címezett levél. Kiválasztok egyet, amelyen békási a postabélyegző. Sebtében írták, ceruzával. «A békási vízi erőműnél dolgoztam. Eleinte nehéz volt. Most már a vízi erőmű elkészült. Megtárgyaltuk többen fiatalok, hogy eljövünk Galacra segíteni. Nehogy ne fogadjanak! Többen közülünk hengerészek szere