Jogtudományi Közlöny, 1869

1869-02-21 / 8. szám

lapunk utolsóelőtti számában kísértük, illetékes helyről vettünk. Hogy a hétszemélyes táblán elintézett ügyek száma aránylag kisebb annál, mely a kir. táblán lelte elintézé­sét, a vett felvilágosítások szerint, részint a dolog ter­mészetéből foly, részint a fennállott rendszerből szár­mazó akadályoknak tulajdonítható , jelesül:­­ A korlátlan felebbezhetési jog daczára a tapasz­talás tanúsága szerint a csekélyebb ügyek egy bizonyos százaléka az utolsó fórumhoz fel nem kerülvén, a hét­személyes táblánál az arány a szövevényesb és hosz­szabb elintézési időt igénylő, és az egyszerűbb perek közt rendszerint nagyobb, mint az alsó bíróságoknál. Ehhez járul, hogy részint azon felelősségnél fogva, mely a legfelsőbb ítélőszék megmásíthatlan határozataival jár, részint azért, mert a tanácsok nagyobb számú tagokból alakulnak, az egyes ügyek feletti tanácskozás a hétszemélyes táblánál átalán véve hosszabb időt vesz igénybe. De 2. Eltekintve ettől, a kir. táblai előadók száma az utóbbi időben tetemesen szaporítatván, lehetővé vált, hogy a kir. tábla rendszerint nyolc­-tizenkét tanácsban bíráskodhatik, míg a többnyire hajlottabb korú férfiak­ból álló hétszemélyes táblánál a bírák száma halálozá­sok és gyakori betegeskedés által folyton gyérült, ugy hogy mellőzve a sajtóügyek­ és váltószakbani elfoglalta­tást, melyről a fennemlített kimutatásban természet­szerűleg érintés nem létezik, a bíráskodás rendszerint csak 2-3 tanácsban gyakoroltathatott, már azért is, mert: 3. A fennállott szabályok szerint a hétszemélyes táblához felterjesztett perek tetemes része tizenegy tag­ból álló tanácsban v­olt megbírálandó, m­i az ügyek gyorsabb elintézésének nem csekély akadályául szolgált. E hátrány sem a, hétszem­ tábla elnöke, sem az igazság­ügyminiszter úr figyelmét el nem kerülte, de az utóbbi csakis az új polgári perrendtartásnak törvényre emelése és egyúttal nyert országgyűlési felhatalmaztatása alap­ján jött azon helyzetbe, hogy f.­é január hó 1-jétől kezdve minden polgári ügyeknek egyaránt hetes taná­csokban leendő felvételét megengedje. Emez intézke­désnek kedvező eredménye már azóta itt észlelhető,­­­­­ miután a hétszemélyes tábla január hóban majdnem folytonosan négy tanácsban ülésezhetvén, összesen 975 polgári és bünfenyitő ügyet volt képes elintézni, mi egy harmaddal több azon átlagnál, mely egy hóra a mult évben esett. It egyébként a hétszemélyes tábla a közelebb lefolyt 1868. évben az ünnep- és szokásos szünnapokat kivéve, naponta bíráskodott, mely eset Európa polgárisult ál­lamainak legfelsőbb törvényszékeinek egyikénél sem fordult elő; nagyobb tevékenység kifejtése tehát csak az alaposság rovására lett volna eszközölhető, pedig ha valahol, úgy bírói határozatokról, melyek elhamarkodás esetén helyrepótolhatlan kárt okozhatnak, áll a római író mondata: „Sat cito, si bene". Rögtönbirósági intézmény s közbiztonsági viszonyaink. A rögtönbirósági intézmény ellen ujabban mind sűrűbb hangok emelkednek; mindinkább terjed a meg­győződés, hogy ez intézmény a jelenkor eszméivel össze nem egyeztethető, s egy XIX. századbeli modern államban többé meg nem tüzethetik. S mégis ezen mindinkább tért foglaló nézet daczára honunkban legközelebb hivatott ismét az életbe! Ez azért nem ingat meg ama meggyőződésünkben, sőt épen­­ ezen intézmény utóbbi életbelépte ösztönöz minket arra, hogy annak birálatába bocsátkozván, az a körüli nézetek tisztázásához némileg hozzájáruljunk! — Mert hiszen ez eljárás­­­­ mint tudjuk — az embernek egye­nesen életét támadja meg, és­pedig oly könyörtelenül, hogy már ezért is nemcsak jogászok, de minden ember­barát figyelmét teljesen megérdemli. A rögtönbírósági eljárás az állampolgárok személy­es vagyonbátorságának rendkívüli veszélyeztetése eseté­ben szokott behozatni, s abban áll, hogy bizonyos meg­határozott bűncselekmények elkövetői a rendes eljárás mellőzésével, rohamosan halállal végeztetnek ki.­­ Leg­közelebbi czélja: az eljárás kegyetlensége által elrettentő hatást gyakorolni, hogy az emberek gonosz hajlamait megfékezze; a végczél pedig a rendkívül fenyegetett jog­bátorság helyreállítása. Vezessük tehát vissza e kérdést első elemeire s alapjára, és mutassuk ki egyenként hiányait úgy elmé­leti, mint gyakorlati szempontból. 1. Az emberek jogellenes indulatai megfékezésére, s igy a jogbátorság biztosítására hozatnak az álladalom­ban törvények, a­melyeknek áthágói az azokban ki­szabott büntetésekkel fenyíttetnek. Ha valamely állam­ban ezen tételes törvények rendkívüli viszonyok, tehát a jogbátorság rendkívüli veszélyeztetése miatt elégtele­neknek mutatkoznak, az államnak, mely leginkább a jogbátorság biztosításában leli fel főczélját, kötelessége oly eszközökről gondoskodni, melyek által eme rend­kivüli viszonyok elhárittassanak s a jogbátorság hely­reál­littassék. Az eszközök megválasztásában az államnak a leg­nagyobb figyelemmel kell eljárni, mert a tettet csak akkor követi helyes eredmény, a czélt csak akkor lehet elérni, ha az arra vezető eszközök alkalmasak. Azon általános természeti szabálynál fogva, mely azt tanítja, mikép „okozat ok nélkül nem létezik" — következik, hogy az álladalomban mutatkozó rendkívüli viszonyok is,valamely szintén rendkívüli oknak szüle­ményei. Mindenekelőtt szükséges tehát ezen okot ismerni, hogy az eszköz helyesen megválasztathassék, mivelhogy valamely baj orvoslásánál annak forrását kell először is tudni, hogy a gyógyszer ott alkalmaztassák, mert kül­sőleg ható eszközök csak elfojtják a bajt, mely a gyó­gyítatlan fenékből újra s újra elő fog törni. Következik ezekből, hogy mielőtt az állam ama rendkívüli bajok orvoslására valamely eszközhöz nyúlna, vizsgálja meg az eredmény okát, a baj kutforrását,é­s ahoz képest válaszsza aztán meg a bajt gyökerében or­vosló gyógyeszközt. Vizsgáljuk meg azért az értekezésünk tárgyát ké­pező bajnak forrásait, s ezt tudván, mutassuk ki azon eszközöket, melyek által annak legsikeresebben elejét lehet venni. Ezen baj: átalában a jogbátorság s különösen az élet- és vagyonbiztonság rendkívüli veszélyeztetése. Átalános forrása ennek, mint minden bűnnek, az emberek féktelen indulata, úgy de ezen féktelen indulat is bizonyos külső befolyásoknak eredménye lehet, me­lyeknek ama rendkívüli állapotok előidézésében nagyobb szerepük van, mint az általuk közvetve működő emberi akaratnak. S ezért az állami jogbátorságot rendkívüli módon veszélyeztető bűnöket két főforrásra vezethetjük vissza, tudniillik eredhetnek azok: a) társadalmi körviszonyokból és b) az embereknek szorosabb értelemben vett go­noszságából, mely gonosz hajlamok tudniillik már nem valamely külső befolyás, de egyenesen az ember érzéki s természetének rosz­eredményei.

Next