Jogtudományi Közlöny, 1871
1871-05-23 / 21. szám
,.A római népszavazás (plebiscitum) esetéről csupán az kell megjegyezni, hogy nem tartozik a kérdés határai közé. Az ókor plebiscituma a plebs határozata volt, szemben a senatuséval, s a plebs nem a nemzet volt, hanem csupán Rómának s közvetlen szomszédságának nem patrícius népsége. Az újkori népszavazás (plebiscite) kizárólag franczia Bonaparte-féle újítás. Jelenleg kétféle plebiscite létezik. Az egyik ama népszavazás, amely által azon látszat idéztetik elő, mintha valamely nemzet saját belső s nemzeti ügyeit átalános szavazás által szabályozná. A francziáknak két „plebiscite"jük volt a hírhedt tizennyolczadik Brumaire (1799. november 9.) óta. III. Napóleon e hét népszavazás közül hármat nyert, — az egyik 1851-ben a köztársaság elleni lázadását szentesíté, a másik a császári koronát ruházta reá, s a harmadik, épen taval a lehető legnagyobb bizalmat fejezte ki hozzá s a Bonaparte család uralmának szükségét hirdeté. Ez kevés, igen kevés héttel történt mielőtt ugyanazon nemzet, mint a köztársaságot helybenhagyó tüntettenk fel. A plebiscit az újkori franczia közjogban határozatot vagy rendeletet jelent, melyet állítólag a nemzet átalán, £tZ£lZmíl huszonegy éven felüli francziák szavazattöbbsége elfogad. E népszavazások jó eszközül szolgálnak idő szerint, de kiválólag hitelt nélkülözők, amit mindenki, aki a választásban jártas, belát, ha meggondolja, hogy e népszavazásoknál csakis igennel vagy nemmel lehet szavazni; hogy sem a megvitatás, sem gyűlések, sem pártalakulatok meg nem engedtetnek, s hogy az állam főnökének a szavazás előtt és után kezében van a sereg, minden hivatal, az összes közigazgatás, s az egész választási szervezet. Ezt megfontolva, mivé válik a „Nép választotta"? amennyiben a történetből ítélhetni, el kell ismerni, hogy az újkori plebiscit nagyon is valótlan s üres, s ennek okát könnyen felfedezhetni. A most állását vesztett császárnak legfőbb kívánsága volt úgynevezett democratikus absolutismusát, mint nemzeti elhatározás következményét a kiválólag azon alapulót hirdetni. Hivatalos irályul elfogadta: ,,Mi, Napoleon, az Isten kegyéből s a nemzeti akarattól francziák császára." Első Napoleon magát az Isten kegyéből s Francziaország alkotmányából czimezte császárnak. Az utolsó plebiscitben a császár még egy pótlékot ragasztott a bizalmat illetőleg, melylyel a nemzet a Bonaparték s dynastiájuk szükségszerű tartamához viseltetik. Hét milliomon felül szavaztak igennel, s mégis négy hónapnál kevéssel utóbb az egész Bonaparte császárság plebiscitumostól a mindenestül összeomlott, mint valamely magánálló rothadt gerendás hegyi lak kissé rohamos szélben. A császárság, a systéme, a mint első Napoleon nevezni szerette, összetört. S az omlás belől kezdődött. Össze kell azt Poroszországgal hasonlítani, mely 1807-ben kimerittetett, leveretett, szinte megsemmisittetett, s mégis hat évnél kevesebb idő alatt az öt európai nagyhatalom egyikévé vált. Ha a sereg, s egy polgári ügyekben gyakorlatlan s az önkormányzathoz nem szokott nép összes kormányzata s kivált a választási eljárás egész kezelése korlátlan hatalmú egyén kezébe adatik, különös ember, ha a szélkakast nem tudja arra fordítani a merre neki kívánatos. Ami a nemzetközi népszavazásokat illeti, amelyek által bizonyos terület népessége elhatározza váljon eléjek állított két kormány közt az egyikhez vagy a másikhoz kérvén tartozni, az újkori történetben három van. Velencze s egészen napjainkban Róma esete, már eldöntött feltételek voltak és csak pro forma történtek. Feltéve, hogy az egyik vagy másik máskép sikerült volna, mi történik vala? Ugyan-e kérdés merül fel Savoyát és Nizzát illetőleg. Megengedte volna-e szépen Napoleon, hogy Garibaldi honfitársai olaszok s Savoya e savoyi házé maradjanak ha a szavazás a Bonaparték ellen fordult volna? De elővigyázat használtatott, hogy ez meg ne történhessék. Mennél többet hallunk a szavazás részleteiről, amelylyel Savoya és Nizza Francziaországhoz csatoltattak, annál keservesebben sajnálhatja az emberbarát az ellentmondást a szabadelvű alak s egy ily körülmények közötti népszavazás lényeges illiberalismusa között. Ez csúfolódássá és keserű tréfává válik. Ez békés átengedés volt. Ami a hódításokat illeti, Francziaország, a feltámasztott plebiscitnek, legalább névleg, szerzője, soha sem kérdezte az általa meghódított területek népét, váljon francziává akar-e válni, ellenkezőleg ismételve rendelkezett idegen földről s népről szerződéseiben más hatalmakkal, amint a Benedetti alkudozásokban is javasolta. Mi, amerikaiak, ötször kiterjesztettük területünket. Texas csatlakozása függetlennek tekintett állam szerződésszerű felvétele volt az Egyesült Államokba. De California hódítással szereztetett. Miután Mexikót legyőztük, felső California átengeítetett nekünk, és senki soha népszavazást nem követett, melylvel a Californiaiak készségüket fejezték ki az Egyesült Államok polgáraivá válni, vagy ellenkezőleg, vagy népszavazást a megmaradt mexikóiaktól, melylyel készségüket fejezték volna ki felső Californiától megválni. A dolog logikája, úgy látszik, ez utóbbit épen ugy megkívánná, mint az előbbi feltételt. Később, Új-Mexikó puszta adás-vevéssel szereztetett. Senki sem gondolt szavazásra az új-mexikóiak részéről, váljon amerikaiak kívántak-e lenni vagy sem. A legfontosabb amerikai eset azonban a louisianai Louisianának szinte határtalan területe vétellel szereztetett. Napoleon adta át 1803-ban 15.000,000 dollárért (30.000,000 forintért), s az elnök, aki minden amerikai elnökök közt leginkább hajlott a franczia demokratikus eszmék felé, saját elismerése szerint, áthágta az alkotmányt, hogy a Mississippi egész völgyét s torkolatát megnyerje, mint helyesen szükségesnek tartott az Egyesült Államok fejlődésére. S váljon megkérdeztetett-e Louisiana lakosai, akkori franczia polgárok közt csak egyetlen egy is, hogy hovatartozásának átruházása iránt nézetét kifejtse? vagy ellenkezőnek találtatott-e Francziaország s első consulának becsületével, hogy századnál régibb franczia terület más hatalomnak átengedtessék ? Midőn az amerikai kormány 1821-ben júniusban Jackson tábornokot utasította, hogy a Spanyolországgal kötött szerződés szerint Floridát birtokba vegye, Floridának semmi spanyol, sem más lakosa nem kérdeztetett a tartomány átengedése iránt szavazatáért. De van az amerikai történetben még egy nevezetes adat az alattvalói kötelék áttéte iránt, minden népszavazat nélkül. Az 1790. évben, az amerikai politikának viszonylag klassikai korában, kevéssel az alkotmány elfogadása után, Virginia és Maryland államoknak, azaz: szabad polgárokkal és saját törvényekkel bíró területek egy része a két állam törvényhozói testülete által az Egyesült Államoknak átadattak, anélkül, hogy egy hang is emeltetett volna a közjog alapelvei nevében az átengedett területeken lakó népség részére szavazatot kérni, hogy váljon ők, vagyis inkább többségük, — azoknak többsége a kik épen akkor éltek a huszonegy éven felül voltak — ily változásba beleegyeznek-e. S minő változás volt ez! *) Nem mult még el tíz esztendő, mióta elődeink igen kétes forradalomba szállottak, mivel az angolok megtagadták volt az amerikai gyarmatoktól a Magna Charta elvét, hogy az adóztatás a megadóztatottak beleegyezésével együtt jár, s itt számos szabad ember a szabadság ezen becses jogaitól megfosztatott a nélkül, hogy bárki által kérdeztettek volna. Részletesen kutattam az ügyet, s puszta tényül kitűnt, hogy 1788-ban deczemberben Maryland, és 1789-ben deczemberben Virginia állama bizonyos területet átadtak a nemzeti kormánynak; s hogy 1790. július 16-án az Egyesült Államok elnöke a törvényt szentesítette, melylyel a két állam részei elfogadtattak Columbia területének megalkotására, s hogy ezzel be volt fejezve az egész ügy. A tényről szólok, nem igazságos voltáról, egyszerűen hogy kimutassam, hogy 1790 férfiai nem hitték, hogy a politikai „status" változtatása minden esetben a nép úgynevezett beleegyezését igényli, mely pusztán a többségnek gyakran csak látszólagos beleegyezését teszi. Ez bizonyítja továbbá, hogy azok akik azt hiszik, hogy a szükséges népszavazástana kizárólag amerikai, tévednek. Úgy hiszem, kimutattam, hogy épenséggel nem amerikai. Ennyit az amerikai gyakorlatról és az annexatióknak úgyszólván egész történetéről. A nemzetközi jogra nem hivatkozhatni a népszavazás érdekében annexatiók esetében, mert ily szabály vagy szokás nem létezik. Számos , talán legtöbb esetben, a plebiscit lehetetlen, semmi esetre sem megbízható, sem nem lehet ily annexatiói népszavazást magasabb bölcseleti szempontból helyeselni. Terület-átengedésre vonatkozó népszavazás, az alattvalóság változtatásának kérdését illetőleg, a legelemibb, egyszerűbb kérdés, mely tulhat az illető ország megállapodott jogán, s erre felmerül a kétely, ki ha- x) A párisi békekötésben is 1856-ban Bessarábia egy része Oroszországtól elvétetvén, a nép beleegyezése ki nem kéretett. (A közlő jegyzete.) Columbia területe, a központi kormány székhelye, nem bir oly önkormányzattal, mint a többi államok. (A közlő jegyzete.) x) Ellenkezésben van a népszavazás elvével a híres amerikai Monroe-ban is, miszerint európai hatalom Amerikában nem terjeszkedhesnek. (A közlő jegyzete.)