Jogtudományi Közlöny, 1876
1876-01-08 / 1. szám
§§-át; egy kis gazdálkodás úgyis ráfér javaslatunkra, mert amit más törvénykönyvek, melyek szintén a túlságig bővek, pl. a szász polg. törvénykönyv, elmondanak és kimerütnek 24 §-ban, ahhoz a mienknek 32 § kell. Ismertetésünk és megbeszélésünkben a magánvégrendelet ezen két faját egy kalap alá foglaljuk. Az 1. így hangzik: Az írásbeli magánvégrendelet érvényességéhez: a) ha a végrendelet az örökhagyó által egész terjedelmében íratott és aláíratott, két tanú; b) ha az olvasni és írni tudó végrendelkező a végrendeletet nem önkezűleg írta, hanem csak aláírta, három tanú; c) ha pedig a végrendelkező olvasni és írni nem tud, vagy más körülmény miatt végrendeletét önkezűleg alá nem írhatja, négy tanú kívántatik, kiknek egyike a végrendelkező névaláírását teljesíti. A szóbeli végrendeletről a 13. §. így hangzik: A szóbeli magánvégrendelet érvényességéhez négy tanu jelenléte szükséges. A végrendelkezőnek nyilatkozatát a tanuk előtt érthetően és egész terjedelemben élőszóval, nem pedig valamely hozzá intézett kérdés igenlése vagy megtagadása által kell előadni. 15. §. A szóbeli magánvégrendelet feltétlen érvényességgel csak azon esetben bír, ha a végrendelkező a szóbeli végrendelkezéstől számított három hó alatt meghal. Ha a végrendelkező ezen határidő után hal meg, a szóbeli végrendelet csak akkor érvényes, ha az, aki a végrendeletből jogokat érvényesítni kíván, beigazolja, miként a három havi határidőtől az elhalálozás bekövetkezéséig az örökhagyó oly állapotban volt, hogy újabb végrendeletet nem tehetett. Mindenek előtt kifogás alá esik az a) alatti pont. Szerintünk ugyanis, ha végrendelkező utolsó akaratát egész terjedelmében sajátkezűleg írja és aláírja, minden további formaság mellőzendő. A javaslat mellé csatolt indokolás azt hozza fel az ily tanuk nélküli végrendelet érvényessége ellen, hogy mai napság »az írás-utánzás mintegy a művészetig megy és az aláírás valódiságának szakértők általi megállapítása ingatagnak bizonyul.« Beismerjük, hogy a névaláírást, mely két-három szóból áll, igen ügyesen lehet utánozni s hogy erre nézvést csakugyan ingatagnak mutatkozik a szakértők véleménye, de hogy valaki a végrendelet egész szövegén keresztül birja az örökhagyó sajátszerű írásmódját követni, anélkül, hogy az örökhagyó irását ismerőknek első megtekintésére a fallum szemükbe ne ötöljön, azt nehéz az Indokoknak elhinnünk. Az írás nagyobb terjedelemben oly sok jellemző vonást árul el, a nagy és kis betűk alakítása és egymáshoz illesztése hosszas gyakorlat folytán úgy magán hordja az egyéni sajátszerűség ezernyi apróságait, hogy nem habozunk az Indokok ellenére kimondani, miként a sajátkezűleg írt végrendelet, minden egyéb formaságok közt a csalás és meghamisítás ellenében, a legnagyobb biztosítékot nyújtja. A kaligraf írása még utánozható, de a megszokott gyors írásból eredő kuszált és sokszor nehezen olvasható írásmódot utána csinálni, oly feladat, melyre ügyes ember bizonyára nem vállalkozik. A végrendelet meghamisítása bármely más formaság mellett nem okoz annyi nehézséget, a könnyű felfedezés veszélye oly mérvben nem forog fenn sehol, mint a sajátkezűleg irt végrendeletnél, kivált manap, midőn kinek-kinek akár százra menő iromány példái produkálhatók, melyek egybevetésénél alig fog ingatagság mutatkozni. Utalunk az adóslevelekre, melyeket az adós sajátkezűleg állít ki, forog-e ezek iránt az adós halála után nehézség jön a valódiság megállapítása iránt, történnek-e gyakori hamisítások e téren ? Ez okból nem tulajdonítunk az »Indokok« azon további érvelésének sem jogi horderőt, hogy atanuk nélkül önkezűleg írt és aláírt végrendeletnek valódiságát éps az általa érdekeiben sértett törvényes vagy korábbi végrendeleti örökösök kétségbe vonhatják, és a végrendeleti örökös — kit a valódiság bizonyítási kötelezettsége terhel — nem mindig lesz képes a tagadás ellenében a végrendelet valódiságát bebizonyítani, mert ha valahol, úgy itt a valódiság bebizonyítása nem fog az örökösnek nehézséget okozni. Van egy érv, mely az ily sajátkezűleg írt végrendelet érvénye ellen felhozható volna — mit az Indokok ugyan nem tesznek — t. i. az, hogy az örökhagyó családjához tartozók, gyermekei, neje vagy más vele egy födél alatt lakó praesumptiv törvényes örökösök, ha gyanítják, vagy tudják, hogy az ily tanuk nélküli végrendelet nem kedvez érdekeiknek, azt minden gyanú nélkül megsemmisíthetik, és így meghiúsíttatnak az örökhagyó által netán megvalósítandó családi czélok vagy a közérdek. Ezen veszély elhárítása iránt azonban igen helyes intézkedést tartalmaz a javaslat 21. §-a, mely megengedi, hogy »a végrendelkező által önkezűleg írt és aláírt végrendelet tanúk alkalmazása nélkül is érvényes akkor, ha a végrendelkező által a közjegyzőnek megőrzés végett személyesen adatik át, és ha ez alkalommal a végrendelkező a közjegyző előtt kinyilvánítja, hogy ez okirat az ő végrendeletét tartalmazza. Annyit pedig józanul feltehetünk a végrendelkezőről, hogy ő ezen kedvezményt felhasználja, ha környezete által végrendeletét veszélyeztetve látja. Nincs tehát okunk a sajátkezűleg írt végrendeletnél habár csak két tanú jelenlétét is megkívánni, mert a formaság czélja, a komoly meggondolás, az írás közben bizonyára nem fog elmaradni, bizonyosság pedig a végső akarat mibenléte iránt legteljesebb mérvben nyújtatik a sajátkezű írás által. Az Indokok az osztrák polgári törvénykönyv 578. §-ával, mely tudvalevőleg a sajátkezű végintézkedést érvényesnek elismeri — azt mondják, hogy az szemben hazai jogunkkal, mely az 1715 év előtt a kánonjog révén behozott római jog szigorú alakszerűségein enyhített, a másik szélsőségbe esett, midőn a tanukat mellőzte. Itt egy kis chronologiai tévedésbe esett az indokolás, mert az osztrák polgári törvénykönyvet megelőzőleg a code napoleon már 1863-ban mellőzte a testamentum holographum-nál a tanukat, a 970. §-ban ; le testament olographe ne sera point valable, s'il n'est écrit en entier, daté et signé de la main du testateur; il n'est assujetti .