Jogtudományi Közlöny, 1878
1878-11-08 / 45. szám
45- SZÁM.. JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY. ezentúl a törvényszerű megállapodás mérvéhez, magát nem köti, s hogy az 1819. decz. 22-kén kiadott rendeletet egyszerű közigazgatási rendeletül tekinti, melyen a király saját belátása szerint változtathat. A képviselőház ezen felfogás jogosságát tagadta, és ezzel a korona és parlament közötti viszály magva el volt hintve. A képviselőház viszont azon exorbitáns tételt állította fel, hogy a budget megszavazásánál semmiféle korlát nem kötheti, s hogy az ezredek felállítását egyszerűen a budget megtagadása által fogja lehetleníteni. Önkénynyel önkény állt szemben. Mindamellett nem a radicalizmus győzött, sőt a ház többségénél azon correct államjogi felfogás vergődött túlsúlyra, hogy a mindkét részről lábra kapott önkény egy új reorganisationális törvény által a kellő határok közzé szorítandó. GNEIST FORKENBECK határozati javaslatot nyújtottak be, mely szerint a kormány felkérendő, hogy az 1819-ki rendelet megváltoztatásakép a hadsereg szolgálati létszámát úton álllapítaná meg. Az ügy vajúdott és megoldatlanul került az északi német szövetség elé. A szövetséges kormányok a viszály élénk benyomása alatt igyekeztek is alkotmánytervezetükben a hadügyi intézmény pénzügyi alapjának biztosítása végett a czélra vezető modus vivendit feltalálni. Azonban ezen különben dicséretes czél oly eszközzel lett volna elérendő, mely bármely parlament legfontosabb és legféltettebb jogaival merő ellentétben állt. A terv abból állt, hogy az egész hadügyi költségvetés, tehát az állambudget túlnyomó része a hadsereg béke létszámára fejenként kivetendő 225 tallérban állapíttatott volna meg véglegesen és így a hadügyi budgethez mint bevégzett tényhez, a parlamentnek többé semmiféle hozzászólási joga nem lett volna. A hadsereg gyökeres újjászervezésének átmeneti korszakáról lévén szó, a parlament a fejenkénti 225 tallér kiadást 1871. decz. 31-kéig nolle volle ugyan elfogadta, de határozottan azt követelte, hogy ezentúl az egész szövetségi budget felett szabadon határozhasson. Ennek folytán törvényhozási uton ki is mondatott, hogykésőbb, (t. i. 1871. decz. 31-ke után) a hadsereg békelétszáma a szövetségi törvényhozás utján fog meghatároztatni». Azonban a kormány célzata mindamellett az volt, hogy a hadsereg állománya valódi anyagi és ne csak formális, az évenkénti megszavazás hullámzásának alávetett törvénynyel biztosíttassék, mert nem engedhető meg azt, hogy e nagyfontosságú intézmény a változó parlamenti többség esélyeinek legyen kitéve. Szóval olyan törvényes alapot követelt, mely őt a parlamenttel egyaránt kötelezte. Az 1874. februárban hozott törvény e czélzatot megvalósítá. E szerint a hadsereg békelétszáma ujabb törvény alkotásáig, 401.459 főben állapíttatott meg. A hadügyi közgazdászat szempontjából e létszám megállapításához pro és contra sok szó férhet s az argumentatiora itt tág tér nyílik, de államjogi szempontból a dolog lényege az, hogy a békelétszám, mint a hadügyi szervezet legfontosabb alkatrésze olyan törvény által állapíttatott meg, mely mindaddig érvényes, míg egy újabb törvény azon nem változtat. A hadsereg létszámának ezen törvényszerű fixírozása ellen általában azt hozzák fel érvül, hogy ez által a parlament budgetjoga megsemmisíttetett. E felfogás csak a politikai dilettantismus szüleménye. Olyan budgetjog, mely arra hatalmazná fel a parlamentet, hogy évenként egy állami institutio fönállását, így például egyik évben a hadügy, másik évben az igazságügy intézményeit a fentartásukra szükséges költségek egyszerű megtagadása által, lehetlenné tehesse, művelt államokban nem létezhet. Minden állami institutionál a jogkorlátok csak addig vonhatók, ameddig magának az institutionak fenállása veszélyeztetve nincs. A hadsereg állományának törvényes megállapítása által a parlament részére a részletekben még tág jogkör marad fen, joga lévén minden egyes budgettételre nézve döntően határozni. Beleegyezése nélkül egy laktanya, egy katonai növelde, egy katonai casius sem létesülhet. Jogában áll ügyelni arra, hogy a legénység zsoldja helyes arányban álljon a tisztek fizetésével, a kiadásokat a legszigorúbban ellenőrizheti, a pazarlásnak és költséges passióknak elejét veheti, de magát az institutio létalapját meg nem támadhatja. (Jó volna ha ezt tudomásul vennék azok, kik nálunk a honvédség intézményét olyan nagyon szeretik bolygatni.) Amit Dr. SCHULCZE még a porosz védelmi rendszer előnyéről mond, azt, mint a pénzügyi jog történeti fejlődéséhez szorosan nem tartozó dolgot, nem közöljük, csak azt említjük fel, hogy a német reichstag, a hadsereg békeállományát a fentebbi számarányban csak hét évi időtartamra fogadta el. E septenatus lejárta után a kormány és parlament közötti viszály a hadügyi budgetre nézve újra kitörhet, ha ugyanezen idő leteltével a nagy német országnak lesz még parlamentje. A közigazgatási biráskodás. (Folytatás.) Utolsó czikkünkben jeleztük, hogy a közigazgatási bíráskodás hatáskörére, vagyis tárgykörére, illetékességének (competentiájának) elvi és gyakorlati kifejtésére szándékozunk áttérni. Elérkeztünk tehát ezen intézmény egyik legnehezebb kérdéséhez. Nehézséget okoz mindenekelőtt a közigazgatási bíráskodásnak általunk többször kiemelt általános jelentősége, mely ha az államélet minden nyilvánulását közvetlenül nem érinti is, mégis arra mint egészre hat. Innen van azon szem elől nem tévesztendő jelenség, hogy bár a közigazgatási bíráskodás csak újabb időben karoltatott föl, mégis nemcsak annak gyökerei a középkori államfejlődésben nagyon elágazvak, hanem a vezérelv, melynek valósítására a közigazgatási, bíráskodás útján törekszünk, minden idők küzdelmeinek egyik főczélját képezte. A római állam összes átalakulási fázisai, — mint MOMMSEN kiemeli,1 % a körül forognak, hogy a hivatalnok hatalma alkotmányos korlátok közé szoríttassék, de oly módon, hogy az államhatalom mégis sértetlenül, a maga teljességében fenmaradjon, vagyis más szavakkal a tárgyilagosan működő hivatali hatalom erélyét fönntartani, de annak gyakorlásánál az alanyi fölfogást korlátolni, az önkényt kizárni, m oly czél, melynek már a rómaiak is tiszta öntudatával bírtak, habár azt nem a közig,bíráskodás útján, hanem más intézmények segélyével törekedtek elérni. Vajha a privatizáló irány észrevenné, hogy a mi közigazgatási bíráskodásunknak czélja ugyanez ; tehát annak nem czélja az államhatalomnak csorbítása, vagy megszorítása az egyénnel szemközt, s az egyén javára. Épen nem akarjuk az ókori állam omnipotentiáját sírjából föltámasz der Grachen.^ 1 «Nicht Begrenzung der Staats-, sondern Begrenzung der Beamtenmacht ist der Ruf der röinischen Fortschrittspartei von den Zeiten der Tarpunier bis auf die