Jogtudományi Közlöny, 1880
1880-09-17 / 38. szám
2 6o JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY, 39. SZÁM. csak két úton tehető, az egyik, melyről eddig volt szó az alapszabályok lényének bírálata, a második az egyleti cselekvőség megfigyelése. Melyik itt jobb e kettő közül? Az elsőnek sok a bűne. Ha az egylet természetét az alapszabályokból akarjuk megítélni, be fog azon anomália következhetni, hogy ily eljárás folytán egyrészt egészen ártatlan egyletek, melyeknek eszük ágában sincs politikai ügyekkel czéljuk foglalkozni, jogtalan s szükségtelen korlátozásoknak — állítólagos kétértelmű statútumaik indokából — vettetnek alá, ellenben másrészt, a legveszedelmesebb politikai egyesülések, melyek ügyesen tudták valódi czéljukat elrejteni, békében, mint ártatlan egyletek fognak életbelépni. Mi következik tehát ezekből ? Talán a gyakorlatban akképen alkalmaztassék a törvény, mely a politikai egyleteket speciális kategóriába követeli soroltatni , hogy a statútumokkal lehető féltékenységgel járjon el az igazgatás, kutatva a legigénytelenebb kifejezésben is az egylet netalánt veszélyes intencióit ? Soha, mert hiszen az egyletalakítási jogot maga a törvény biztosítja és szabad népeknél nincs oka az államigazgatásnak — különösen rendes életviszonyok között saját polgáraitól félni. Ámde, mint a konkrét egyletek valódi életfeladatának felismerése czéljából a nyilvánosság nagy törvénye folytán, még egy másik sokkal biztosabb mód is áll az igazgatás rendelkezésére, annál kevésbbé kell tartani a netaláni téves osztályozásból származó veszélyek bekövetkezésétől. Azon utolsó s legbiztosabb mód a tényleges cselekvőség ellenőrzése. Ez eljárás a biztonsági rendészettel megszületett ősjogon alapszik. Kell tehát, hogy a rendészet minden, tudomására jutott tényeket s körülményeket latba vesse s ezek alapján következtessen valamely adott egyesülés léte, életfeladata s lényére nézve. S ime itt rejlik azon egyletektől eredő veszélyek elleni legbiztosabb rendőri védelem — mely egyletek mint nem politikaiak kezdték meg alkotmányuk alapján pályafutásokat s később czéljukat megváltoztatva, politikai ügyekkeli foglalkozásra tértek át — miszerint, ilyeneket felismerve a hatóság által, határozott törvény értelmében a politikai egyletekre vonatkozó megszorítások ipso factorájok is kiterjesztetnek — esetleg, a mennnyiben életműködésük valódi czélját a törvény kijátszásával, a közhatóság elől elpalástolták — velők mint titkos szövetkezetekkel fog az államigazgatás elbánni. Dr. Fekete Gyula: (Vége következik.) kir. törvényszéki biró. A vagyonátengedés jogkedvezménye Francziaországban. (Folytatás és vége.) Ily alakban jött át Galliába is, mint minden római tartományba, szóban levő jogintézményünk (Lex Romane Visigothorum 1.4. uit. 18.) De itt a cessio bonorum tekintetében nemsokára egészen sajátságos nézetek támadtak. Ha Rómában az volt főleg czélja, hogy az adóst az addictio és a proscriptio bonorum becsületsértő hatásaitól megóvja, itt ellenkezőleg csakhamar az lett hatálya, hogy a vele élő szegény adóst szégyenfoltokkal elhalmozta. Úgy találták, hogy az intézmény egy «miserabile auxilium» és attól tartottak, hogy a hitelezőkre nézve káros következményű leend. Így történt, hogy a törvényhozás minden erővel elnyomni iparkodott és ennek elérésére a kor szellemének megfelelő sajátságos intézkedésekhez folyamodott. Az 1510. évi Ordonance 70. §-a ugy az 1673. Ord. szerint adósnak hitet kellett tenni arra, hogy a cessiot nem veszi igénybe csalárd czélból; ezen kivül er kíséretében a városon át vezettetett és hangosan • 4 L. JÄGER. U. o. HAGELMANN nézete is ily értelmű. Id. m. 68. 1. 5 ölv.e részben HAGELMANN kitűnő észrevételeit. Id. m. 63. 1. kihirdettetett, hogy «ezen egyén itt a cessio jogkedvezményével élt és ennélfogva figyelmeztetik mindenki, hogy ehhez tartsa magát és vele ügyleteket ne kössön.» Ezen tréfás játékban igen bölcs gondolat létetett adósnak, hogy addig is, míg hitelezőit teljesen ki nem elégítette, zöld sapkát viseljen, szokás, mely Olaszországból terjedt át Francziaországba. Későbben megelégedtek különben azzal, ha adós a zöld sapkát magánál hordta, és azzal csak akkor födte be magát, ha egyik-másik hitelezőjével találkozott. Asszonyok ezen szigorú szabályok alól ki voltak véve propter pudorem et infirmitatem sexus. Az Ord. ezenkívül intézkedést tartalmazott arra nézve, hogy kik vannak jogkedvezmény élvezetétől kizárva. (L. DALLOZ: Repertoire Obligatio 2270. s. k.) A többiben pedig továbbá is a római joghoz alkalmazkodtak. E közlött alakban találták a Code szerkesztői az intézményt, midőn szabályozásához fogtak. Lássuk tehát, hogyan feleltek meg ezek — mondhatni— nehéz feladatuknak. E kérdésre a következő törvényczikkelyek adnak némi felvilágosítást — mondom — némit, mert bámulatos rövidséggel tárgyaltatik az intézmény a törvénykönyvekben és annak, ki vele meg akar ismerkedni, a tudomány bő forrásaiból kell meríteni. A Code Cir. III. könyv III. tit. V. §-a, továbbá annak 631., 634., 1966. és 1946. ; a code de procedure II. rész, I. könyv, 12-ik czime és a 800. s 905. §§-ai; végre a Code de Comm. 571. §. és az új csődtörvény néhány Ne felejtsük el, hogy a franczia törvények a vagyonátengedés jogkedvezményének két faját ismerik: az önkénytest és a biróit. Igaz, hogy a törvényben nyíltan el van ismerve, hogy az önkénytes vagyonátengedés csak azon hatálylyal bír, melyet a felek megegyezéseiben neki tulajdonítanak, de ennek daczára azt kell mondanunk, hogy a feleknek, kik épen ilyen vagyonátengedési szerződést akarnak kötni, nincsen szabadságukban magukat azon főelveken túltenni, melyek e szerződés természetéből folynak. Természetes, hogy a felek akarata a törvény korlátain belül korlátozva nincsen és hogy érdekeiket szabadon és függetlenül szabályozhatják, de ha a szóban levő szerződésnek a törvényben meghatározott és abból folyó elveit tiszteletben nem tartják, úgy egy bizonyos szerződést kötnek, mely saját természete szerint lesz elbírálandó, de nem kötik a vagyonátengedési szerződést és ezen esetben nem is hivatkozhatnak a törvény azon különös intézkedéseire, miket ez utóbbi tekintetében felállít. Melyek tehát az önkénytes vagyonátengedés jellemvonásai és alapelvei ? Ezek a következők : 1. A szerződést minden adós kötheti, még az úgynevezett commercant fault, a vagyonbukott kereskedő, is. Kivétetnek természetesen mindazok, kik terhes szerződéseket egyáltalán nem — és azok, kik ilyent másokért nem köthetnek. 2. Minden egyes hitelezőnek kell a szerződésbe belenyugodni. Ez igen jellemző vonás, mert ez által is különbözik a szerződés az úgynevezett concordatumtól, melyet a hitelezők is része köthet a franczia törvény szerint oly hatálylyal, hogy az minden hitelezőre bír érvénynyel. Igaz, hogy az adós egyes hitelezőivel is kötheti a szerződést, de akkor ez a többiekre nézve nem bir érvénynyel, miből következik, hogy annak megsemmisítését kérhetik comme ayant en lieu en fraude de leurs droits. 3. A szerződésnek az adós minden vagyonára kell kiterjednie; ha ellenkezőleg csak egyes vagyonrészek engedtetnek át, akkor nem lehet azt vagyonátengedésnek tartani, hanem datio in solutum-nak. Ezen nézet azonban fölötte vitás ; a törvény szavai az általunk közölt nézet mellett szólnak. (L. LAURENT : Principes de droit civ. 215. §. ; AUBRY & ROY: droit civ. fran. 499. 1. sz. 4. Kell, hogy az tényleges vagyonátengedés legyen ; semminemű zálogszerződések ilyennek nem tekinthetők.