Jogtudományi Közlöny, 1880

1880-09-17 / 38. szám

2 6o JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY, 39. SZÁM. csak két úton tehető, az egyik, melyről eddig volt szó az alapszabályok lényének bírálata, a második az egyleti­ cselekvőség megfigyelése. Melyik itt jobb e kettő közül? Az elsőnek sok a bűne. Ha az egylet természetét az alapszabályokból akarjuk megítélni, be fog azon anomá­lia következhetni, hogy ily eljárás folytán egyrészt egé­szen ártatlan egyletek, melyeknek eszük ágában sincs politikai ügyekkel czéljuk foglalkozni, jogtalan s szükség­telen korlátozásoknak — állítólagos kétértelmű statú­tumaik indokából — vettetnek alá, ellenben másrészt, a legveszedelmesebb politikai egyesülések, melyek ügyesen tudták valódi czéljukat elrejteni, békében, mint ártatlan egyletek fognak életbelépni.­­ Mi következik tehát ezek­ből ? Talán a gyakorlatban akképen alkalmaztassék a törvény, mely a politikai egyleteket speciális kat­egó­riába követeli soroltatni , hogy a statútumokkal lehető féltékenységgel járjon el az igazgatás, kutatva a leg­igénytelenebb kifejezésben is az egylet netalánt veszélyes intencióit ? Soha, mert hiszen az egyletalakítási jogot maga a törvény biztosítja és szabad népeknél nincs oka az államigazgatásnak — különösen rendes életviszonyok között saját polgáraitól félni.­­ Ámde, mint a konkrét egyletek valódi életfeladatának felismerése czéljából a nyilvánosság nagy törvénye folytán, még egy másik sok­kal biztosabb mód is áll az igazgatás rendelkezésére, annál kevésbbé kell tartani a netaláni téves osztályozás­ból származó veszélyek bekövetkezésétől. Azon utolsó s legbiztosabb mód a tényleges cselekvőség ellenőrzése. Ez eljárás a biztonsági rendészettel megszületett ősjogon alapszik. Kell tehát, hogy a rendészet minden, tudomá­sára jutott tényeket s körülményeket latba vesse s ezek alapján következtessen valamely adott egyesülés léte, életfeladata s lényére nézve. S ime itt rejlik azon egy­letektől eredő veszélyek elleni legbiztosabb rendőri véde­lem — mely egyletek mint nem politikaiak kezdték meg alkotmányuk alapján pályafutásokat s később czéljukat megváltoztatva, politikai ügyekkeli foglalkozásra tértek át — miszerint, ilyeneket felismerve a hatóság által, határozott törvény értelmében a politikai egyletekre vo­natkozó megszorítások ipso facto­rájok is kiterjesztet­nek — esetleg, a mennnyiben életműködésük valódi czélját a törvény kijátszásával, a közhatóság elől elpa­lástolták — velők mint titkos szövetkezetekkel fog az állam­igazgatás elbánni. Dr. Fekete Gyula: (Vége következik.) kir. törvényszéki biró. A vagyonátengedés jogkedvezménye Franczia­országban. (Folytatás és vége.) Ily alakban jött át Galliába is, mint minden római tar­tományba, szóban levő jogintézményünk (Lex Romane Visi­gothorum 1.­4. uit. 18.) De itt a cessio bonorum tekinteté­ben nemsokára egészen sajátságos nézetek támadtak. Ha Rómában az volt főleg czélja, hogy az adóst az addictio és a proscriptio bonorum becsületsértő hatásaitól megóvja, itt ellenkezőleg csakhamar az lett hatálya, hogy a vele élő sze­gény adóst szégyenfoltokkal elhalmozta. Úgy találták, hogy az intézmény egy «miserabile auxilium» és attól tartottak, hogy a hitelezőkre nézve káros következményű leend. Így történt, hogy a törvényhozás minden erővel elnyomni ipar­kodott és ennek elérésére a kor szellemének megfelelő saját­ságos intézkedésekhez folyamodott. Az 1510. évi Ordonance 70. §-a ugy az 1673. Ord. szerint adósnak hitet kellett tenni arra, hogy a cessiot nem veszi igénybe csalárd czélból; ezen kivül er kíséretében a városon át vezettetett és hangosan • 4 L. JÄGER. U. o. HAGELMANN nézete is ily értelmű. Id. m. 68. 1. 5 ölv.­e részben HAGELMANN kitűnő észrevételeit. Id. m. 63. 1. kihirdettetett, hogy «ezen egyén itt a cessio jogkedvezmé­nyével élt és ennélfogva figyelmeztetik mindenki, hogy ehhez tartsa magát és vele ügyleteket ne kössön.» Ezen tréfás játékban igen bölcs gondolat létetett adósnak, hogy addig is, míg hitelezőit teljesen ki nem elégítette, zöld sapkát viseljen, szokás, mely Olaszországból terjedt át Franczia­országba. Későbben megelégedtek különben azzal, ha adós a zöld sapkát magánál hordta, és azzal csak akkor födte be magát, ha egyik-másik hitelezőjével találkozott. Asszonyok ezen szigorú szabályok alól ki voltak véve propter pudorem et infirmitatem sexus. Az Ord. ezenkívül intézkedést tartal­mazott arra nézve, hogy kik vannak jogkedvezmény élve­zetétől kizárva. (L. DALLOZ: Repertoire Obligatio 2270. s. k.) A többiben pedig továbbá is a római joghoz alkalmazkodtak. E közlött alakban találták a Code szerkesztői az intéz­ményt, midőn szabályozásához fogtak. Lássuk tehát, hogyan feleltek meg ezek — mondhatni­­— nehéz feladatuknak. E kérdésre a következő törvényczikkelyek adnak némi felvilágosítást — mondom — némit, mert bámulatos rövid­séggel tárgyaltatik az intézmény a törvénykönyvekben és annak, ki vele meg akar ismerkedni, a tudomány bő forrá­saiból kell meríteni. A Code Cir. III. könyv III. tit. V. §-a, továbbá annak 631., 634., 1­9­66. és 1946. ; a code de procedure II. rész, I. könyv, 12-ik czime és a 800. s 905. §§-ai; végre a Code de Comm. 571. §. és az új csődtörvény néhány Ne felejtsük el, hogy a franczia törvények a vagyonátengedés jogkedvezményének két faját ismerik: az önkénytest és a biróit. Igaz, hogy a törvényben nyíltan el van ismerve, hogy az önkénytes vagyonátengedés csak azon hatálylyal bír, melyet a felek megegyezéseiben neki tulaj­donítanak, de ennek daczára azt kell mondanunk, hogy a feleknek, kik épen ilyen vagyonátengedési szerződést akar­nak kötni, nincsen szabadságukban magukat azon főelveken túltenni, melyek e szerződés természetéből folynak. Termé­szetes, hogy a felek akarata a törvény korlátain belül kor­látozva nincsen és hogy érdekeiket szabadon és függetlenül szabályozhatják, de ha a szóban levő szerződésnek a tör­vényben meghatározott és abból folyó elveit tiszteletben nem tartják, úgy egy bizonyos szerződést kötnek, mely saját ter­mészete szerint lesz elbírálandó, de nem kötik a vagyonát­engedési szerződést és ezen esetben nem is hivatkozhatnak a törvény azon különös intézkedéseire, miket ez utóbbi tekin­tetében felállít. Melyek tehát az önkénytes vagyonátengedés jellemvo­násai és alapelvei ? Ezek a következők : 1. A szerződést minden adós kötheti, még az úgyne­vezett commercant fau­lt, a vagyonbukott kereskedő, is. Ki­vétetnek természetesen mindazok, kik terhes szerződéseket egyáltalán nem — és azok, kik ilyent másokért nem köt­hetnek. 2. Minden egyes hitelezőnek kell a szerződésbe bele­nyugodni. Ez igen jellemző vonás, mert ez által is külön­bözik a szerződés az úgynevezett concordatumtól, melyet a hitelezők is része köthet a franczia törvény szerint oly ha­tálylyal, hogy az minden hitelezőre bír érvénynyel. Igaz, hogy az adós egyes hitelezőivel is kötheti a szerződést, de akkor ez a többiekre nézve nem bir érvénynyel, miből követ­kezik, hogy annak megsemmisítését kérhetik comme ayant en lieu en fraude de leurs droits. 3. A szerződésnek az adós minden vagyonára kell ki­terjednie; ha ellenkezőleg csak egyes vagyonrészek enged­tetnek át, akkor nem lehet azt vagyonátengedésnek tartani, hanem datio in solutum-nak. Ezen nézet azonban fölötte vitás ; a törvény szavai az általunk közölt nézet mellett szól­nak. (L. LAURENT : Principes de droit civ. 215. §. ; AUBRY & ROY: droit civ. fran. 499. 1. s­z. 4. Kell, hogy az tényleges vagyonátengedés legyen ; semminemű zálogszerződések ilyennek nem tekinthetők.

Next