Jogtudományi Közlöny, 1920
1920-06-01 / 11. szám
II. SZÁM. JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY. 83 Mert — amint említettem — az árképződés törvényénél fogva a piaci ár a kínálat s kereslet közti viszonytól függ , amit már az emberek régi időkben, a naturálpénzgazdaság korában megfigyelhettek; de azt tudományos rendszerbe csak Locke foglalta s később Stewart majd Smith Ádám tüzetesen kifejtették s felkutatták azokat a tényezőket, melyek a keresletre s kínálatra hatással vannak. Messze vezetne s kitűzött célomtól nagyon is eltérnék, ha azokat a közgazdasági tényezőket tüzetesen akarnám vizsgálni, melyektől a kínálat és kereslet függ. Az azonban bizonyításra nem szoruló igazság, hogy az ártörvény szerint a piaci ár nyomban csökken, mihelyt növekszik a kínálat. Ezzel a természettörvény abszolút erejével bíró gazdasági törvénnyel szemben, bármily erős szerzési ösztön fűtse is a lánckereskedők démoni lelkét, tehetetlenek s erőtlenek ; ez fogja azokat végleg elpusztítani, a büntetőjogi megtorlás ellenben — amint alább látni fogjuk — csak fél rendszabály, melyre kizárólag lehetetlen a védekezést felépíteni abban a reményben, hogy a szigorú megtorlás egymaga képes gyökerestől a bajt kiirtani, mert a büntetés ezt a társadalmi betegséget nem pusztíthatja el könnyen érthető szociális s gazdasági okokból, csak csökkentheti, a kínálat megnövekedése azonban elsöpri azt teljesen. A kínálat függ az árak nagyságától , annál nagyobb a kínálat, minél több az ára. Az árak pedig a belföldi termelés növekedésével s az importtal szaporodnak. Az előbbihez munkakötelesség kell elsősorban, amiről az imént volt szó , ez azonban olyan, mint a bátor katona fegyver, orvos műszer s orvosság nélkül: tehetetlen és aktivitásra képtelen. A munkakészséghez kell járulni az anyagkészletnek. A munkakészséget létrehozza az erkölcsök javulása, a helyes belátás és a társadalom kétségbeejtő helyzetének felismerése és annak a szolidantás szövetneke mellett való átérzése, ami csak kis részben függ a kormányzó hatalomtól, java részben ellenben a népesség lelki dispozíciójától s azoktól a szuggestív és imitatív behatásoktól függ, melyeket a tömeg azoktól nyer, akik őket vezetik. Oly tényezők ezek, melyeket normális viszonyok közt is nehéz céltudatosan uralmunk alá hajtani, annál nehezebb most, mikor a társadalmi rengések folyton tartanak s csak optikai csalódás hitetheti el velünk azt, hogy szilárd a föld alattunk. Az áruk szaporításának s szaporodásának másik föltétele a nyersanyag. Nyersanyagunk azonban nincs ; koldusok vagyunk a szó szoros értelmében. Hozzájárul ehhez valutánk lerongyolódása, melynek megjavítására az első lépés, vagy helyesebben az előkészületi cselekmény a pénz felülbélyegzésével épen most történt meg. Nyersanyagot csak a külföldről szerezhetnénk , a nemzetközi forgalom azonban még nem indulhatott meg, mert hiszen a béke sincs megkötve , tehát háborús állapotban vagyunk. Következéskép semmi reményünk sem lehet arra, hogy az áruuzsorát az ártörvény a maga természetes, tehát legerősebb fegyverével hamarosan le fogja törni, mert a kínálat növekedésének eszközei nem a mi kezünkben, hanem részint az antant kezében vannak, részben az egyetemes erkölcsi rend újra felépülésétől függenek, amit a négy éves háború az egész világon felforgatott. Tehát a legképesebb, legönzetlenebb s legerélyesebb kormány sem tehet semmit, mert kezeit a nemzetközi helyzet gúzsbakötötte , legfeljebb könyöröghet morzsákért, de oly segítségre nem számíthat, mely szörnyű bajunkból gyökeresen kisegíthet. Olyan helyzetben vagyunk, mint Páris a francia-porosz , Port-Artur a japán-orosz és Przemysl a mostani háborúban volt az ostrom idején , azzal a különbséggel, hogy ezek a városok a kapituláció után nyomban élelemhez jutottak ; mi pedig már több mint másfél év előtt letettük a fegyvert, s az ország ép úgy hermetice el van zárva a nagy világtól gazdaságilag, mint a háború alatt. Ha végig nézünk ezek után a föltételek sorozatán, melyekből a lánckereskedelem kiburjánzott, fájdalmas lemondó érzéssel kell megállapítanunk azt, hogy látjuk, érezzük, szinte kitapinthatjuk azokat a föltételeket, melyek a szükségszerűség vas törvényének engedelmeskedve váltották ki az árdrágítást s lánckereskedést, s gazdasági úton még sem tehetünk semmit, mert kezünk-lábunk gúzsba van kötve szantaluszi kínokat szenvedünk, mert látjuk a biztos révbe vezető utat, de nem léphetünk reá. Úgy vagyunk, mint az a szerencsétlen áldozat, akit az indiánus curaréba áztatott nyílvesszőjével megsebez s mozgató idegei ennek folytán teljesen megbénulnak. Lát, hall, tud mindent, ami körülötte történik, de képtelen a legcsekélyebb mozgásra. Tehát addig, míg a nemzetközi forgalom s a rendszeres termelő munka meg nem indul, igen keveset tehetünk, mert amíg a gazdasági élet egészséges, normális mederbe nem terelődik, sem a piaci árképződés, sem az erkölcsi élet terén a harmónia nem fog létrejönni s a társadalom örökös rengésben, mozgásban lesz; hánykolódik mint nagy lázban a beteg; a társadalom ilyen állapotában, és olyan, mint mikor földrengés dübörög végig a föld kérge alatt : sohasem lehet tudni, hogy földrepedések, szakadékok hol keletkeznek ; puszta sivatagon vagy emberlakta helyeken nyílik-e meg a föld ; emberek, városok, falvak, évszázados műremekek esnek-e áldozatul, vagy a földrengés csak értéktelen s lakatlan helyeken hagy hátra nyomokat. A társadalom ilyen rázkódásaiban alig tehetünk egyebet, minthogy a régi kipróbált módszerhez, a szigorú megtorláshoz folyamodunk. A szükségszerűség alapelvén állva, nagyon jól tudom, hogy ez csak félrendszabály, sőt még annyit sem ér. De a halálos beteget is szokás gyógykezelni, tehát ez ellen a társadalmi baj ellen is kell küzdeni ; s pedig annál inkább, mert a megtorlásban a szabad akarat negációja mellett is erős visszatartó energiát látok s pedig nem a szokásos, dogmatikus, hanem élettani s pszichológiai alapon. Meddő dolog volna, ha a szokásos theoriákat ismertetném s azok analízise s szintézise révén akarnék egy novumot vagy legalább is nóvumnak látszó formulát bemutatni ; mellőzöm tehát a megtorlási, megelőzési s bifurkációs elméletek ismertetését s azok árnyalatainak felvonultatását, e helyett az ember őstermészetéből, ösztöni életéből indulok ki itt is, aminthogy ebből indultam ki a lánckereskedés s árdrágítás elemzésénél is, midőn azt a téteit állítottam fel, hogy ennek a bűncselekménynek forrása, mint általában minden bűncselekményé, az ember ösztöni életéből bugyog ki ; ez az a forrás, ahol a krminalitás eredetét kell keresni. Lánckereskedésnél és árdrágításnál a szerzési ösztönben (Erwerbstrieb) találtam annak forrását, más bűncselekményben más élettani hajtó erő bontakozik ki, de az mindig az ösztöni életben gyökerezik, aminthogy az antiszociális cselekményeknek más forrása könnyen érthető okokból nem is lehet ; mert ez ösztön mindig önző, csak az egyén jóvoltával törődik s teljesen vak a kultúrtársadalmak s szociális élet magasabb igényei iránt. Sajátságos, hogy büntetőjogi tudósaink a büntetés problémájának megoldását nem ezen az egyedül exakt s pozitív téren keresik, hanem homályos és kódos spekulációkba mélyednek el, anélkül, hogy ebből a nem ritkán transcendentális mélységből megérthető igazságokat tudnának felszínre hozni. Szerintem a büntetés lényege, célszerűsége s hasznossága csakis az élettani lélektan segélyével mutatható ki. Minden büntetésnemben ugyanis kielemezhető valamely ösztön, melynek funkcióját a büntetés megbénítja. A szabadságbüntetés élettani alapja a szabad mozgásra törekvő ösztön.* Ez ép oly erős, mint az ösztöni élet egyéb változatos megnyilvánulása, mert ennek forrása nem az értelemben, hanem a szervezet sokszerű szükségérzésében van, mely ellenállhatatlanul kielégítésre törekszik. A szabadságbüntetés eredete azért oly régi, mert már az ókorban önmagukon tapasztalták az emberek, hogy a szabad mozgás korlátozása fájdalmas, kínos érzelemmel jár, tehát akit büntetni akartak, annak elvették a szabadságát. Az úgynevezett generál* V. O. Jodi : Pszichologie 4 kiad. II. 65., aki ezt az ösztönt Bewegungstiebnek nevezi igen helyesen. Spencer és mások, így különösen Groos, Slölding, Dumont, Ribot a mozgási ösztönt a játékösztönnel kapcsolatosan tárgyalják, melyből az esztétikai érzelem s törekvés fejlődött ki. Ez mind helyes, de az is bizonyos, hogy a játékösztön a mozgási ösztön egyik válfaja ; s ha igaz is Spencernek az a tétele, hogy a játékösztön akkor válik aktívvá, ha a szervezet hosszabb ideig pihent, s abban ennek folytán felesleges tevékenységi készség halmozódott fel, ez nem zárja ki azt a másik igazságot, hogy a játék a tevékenység a mozgás. A játék pedig minden mozgást nem foglal magában s így a mozgás a génus, a játék a species. Tehát a mozgási ösztönből válik ki a játék ösztöne, mely utóbbihoz, mint Spencer alaposan és demonstratíve kifejti a gyönyör és kellem, mint esztétikai érzelem társul. («Principes de Psychologie» II. k. 661 s köv. 1.) Míg az egyszerű mozgási ösztönök kielégítéséhez nem kapcsolódik esztétikai érzés, helyes tehát Jodl álláspontja, aki a mozgási ösztönt (Bewegungstrieb) önálló hajtóerőként kezeli.