Jogtudományi Közlöny, 1988
1988. január / 1. szám
58 a tankönyv értékét növeli, hogy a sztereotípiák ismétlése helyett a probléma átfogó bemutatására törekszik, s nem tesz kísérletet arra, hogy egyértelműnek tüntessen fel olyan kérdéseket, amelyek nem azok. Végül felvet olyan gondolatokat is, amelyekre bizonyos, hogy a szerzők maguk sem tudtak vagy akartak válaszolni. Ismert, hogy a nemzetközi jogban az ENSZ Alapokmányában meghatározott egyetlen esetet kivéve a jogforrások között nincs hierarchia. Az Alapokmány nevezetesen saját felsőbbségét mondja ki más megállapodásokkal szemben valamely államot terhelő kötelezettségek összeütközése esetén. Egyértelmű, hogy a megállapodás szó fedi a nemzetközi szerződéseket, de egyáltalán nem bizonyos, hogy ez a „hierarchia" a szokásjogi kötelezettségekre is vonatkozik (151—152. old.). A megválaszolatlan kérdések felvetése is biztosan hozzájárul azonban az olvasók nemzetközi jogi gondolkodásának fejlődéséhez. A nemzetközi jog alkalmazásával foglalkozó fejezet elsősorban az értelmezés problémájára összpontosítja a figyelmet. Érdeme, hogy rávilágít annak az álláspontnak a gyengeségére, amely a nemzetközi jog értelmezését a szerződési szabályok értelmezésére szűkíti, hiszen napjainkban, amikor a szokásjog reneszánszát figyelhetjük meg, ez aligha helytálló. Még akkor is ez a helyzet, ha a francia Államtanács előtt egy kormányhivatalnok 1986-ban a következőt mondta: „Nincs a nemzetközi jognak más olyan forrása, amely közvetlen hatást gyakorolhat a (belső) közjogra, mint a ratifikált és kihirdetett szerződés." (193. old.) Ennek a résznek érdeme, hogy igen részletesen mutatja be a francia nemzetközi jogi gyakorlatot, amit már csak azért is megtehet, mert az adott állam jogalkalmazó szervei nem minden szökőévben, hanem nap mint nap szembesülnek olyan problémákkal, amely nemzetközi közjogi kérdéseket érint. Az értékes elemzések nem jelentik azt, hogy a könyv minden megállapításával egyet lehet érteni. Meglepő például az, hogy az egyoldalú jognyilatkozat szerepét ebben a fejezetben tárgyalja, s azt nem tekinti jogalkotásnak. Viszonylag terjedelmes elméleti fejtegetés foglalkozik az állam ismérveivel. A kormány elismeréssel kapcsolatos megállapítások egyike rávilágít a szerző (ebben az esetben Jean Combacau) politikai álláspontjára, amikor ezt írja: „Forradalmi változások esetén az uralmon lévők leváltására erőszakos fellépés útján kerül sor egy aktív kisebbség vezetésével tekintet nélkül a demokrácia világos elveire." (232. old.) Meglehet azonban, hogy csupán a nemzetközi jogász idegenkedéséről van szó a forradalmakkal szemben, hiszen nemcsak a forradalmi átalakulások nem tudnak mit kezdeni a nemzetközi joggal, hanem gyakran a nemzetközi jog (és a nemzetközi jogászok) sem a forradalmakkal. Az államutódlásra vonatkozó kodifikációt nem elsősorban a jogtechnikai megoldások fogyatékosságai miatt bírálja, sőt még csak nem is a jogalkotási folyamat megkésettségére tekintettel — közismert, hogy a gyarmati rendszer megszűnése után várhatóan minimális lesz az ilyen esetek száma —, hanem a szabályozás átfogó jellegét hiányolja. Az állami vagyonban, adósságokban és archívumokban történő utódlásról 1983-ban kötött egyezményről pedig megállapítja: az olyan előírásokat tartalmaz, ami miatt a nyugati államok és a jelek szerint a szocialista országok többsége számára nem lesz elfogadható, ennek pedig az a következménye, hogy a szerződés alkalmazására még az esetleg előforduló néhány alkalommal sem kerül sor. Ez fölveti azt a kérdést, nem felelőtlenség-e politikai okokból egy országcsoport érdekében olyan kompromisszumokat kötni, ami a létrejövő egyezményt alkalmazhatatlanná teszi. Az egyik legszínvonalasabb, legátfogóbb ismereteket közlő fejezet a tengerjoggal foglalkozik. Ennek a területnek jelenleg és előreláthatólag még évekig az a sajátossága, hogy egymás mellett él a négy 1958-ban létrejött hatályos szerződés és az ENSZ III. tengerjogi konferenciáján elfogadott átfogó egyezmény, amely még nem lépett hatályba. Szükség van az egymást átfedő, gyakran jelentősen eltérő két szabályozás párhuzamos bemutatására, amit a tankönyv sikerrel old meg. Legrészletesebben a kizárólagos gazdasági övezettel és a kontinentális talapzattal foglalkozik, s csak rövidebben mutatja be az 1982-es egyezmény nagy — és sikertelen — újítását jelentő, az emberiség közös örökségét képező mély tengerfenék jogi helyzetét. A szerző észrevehetően szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy ezek az utóbbi szabályok valaha is hatályosulni fognak. Előfordulhat ugyanis, hogy az egyezmény hatályba lép — ehhez hatvan ratifikációra van szükség — néhány nagy gazdasági erővel rendelkező fejlett ipari állam mégis megakadályozza érvényesülését. Mindez keserű pirula a nemzetközi jogászok számára, hiszen azt bizonyítja, hogy a nagyhatalmak — például az Egyesült Államok — ellenére nem lehet vagy legalábbis nem érdemes univerzális nemzetközi jogot alkotni. A nemzetközi jog három alapelvével külön fejezet foglalkozik, amelyek színvonala nagy eltéréseket mutat. A legkevésbé jól az emberi jogok védelméről szóló rész sikerült, amely aránytalanul nagy teret szentel az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának és a regionális szabályoknak, méltatlanul elhanyagolva a két 1966-ban létrejött egyezségokmányt. Meglepő módon még az sem derül ki, hogy a biztosított jogok jelentős részét az államok belső jogalkotás útján korlátozhatják. Ugyanakkor a Helsinki Záróokmány vonatkozó szabályai kapcsán nem mulasztja el, hogy néhány sommás politikai megjegyzést tegyen a szocialista országok rovására. A fejezet szerzője (Hubert Thierry) úgy véli, hogy az emberi jogok tiszteletben tartásának kölcsönös figyelemmel kísérését a Szovjetunió utasítja el. Ez a megállapítás azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a kölcsönös„ellenőrzést" az államok többsége — számos fejlődő és szocialista ország — tartja elfogadhatatlannak, s azt, hogy az emberi jogok tömeges megsértése esetén a szocialista államok is lehetségesnek tartják a probléma felvetését nemzetközi fórumokon. Valamivel kedvezőbb a kép az önrendelkezési jogról szóló fejezet esetében. Szerencsés módon nem csupán az adott alapelvet, hanem a hozzá kapcsolódó fejleményeket és intézményeket, a gyarmati rendszer felbomlását és a gyámsági rendszert is bemutatja. Abban a kérdésben, hogy önrendelkezési joggal csak a gyarmati, vagy más népek is rendelkeznek-e, nem foglal állást, bár a gyarmati népeknek nyújtandó önrendelkezési jogról szóló 1514-es számú ENSZ közgyűlési határozatnak, mint a kérdésre vonatkozó alapvető dokumentumnak az említése feltehetőleg arra utal, hogy ezzel kapcsolatban a szerző a jogosultak körének szűkítésével ért egyet. Azt pedig, hogy a kérdés még nem vesztette el teljesen aktualitását, Nyugat-Szahara sorsának alakulásából tudhatjuk meg, amellyel kapcsolatban még az is vitás, hogy alkalmazható-e ez az alapelv erre az esetre. A legjobb — vagy legalábbis az egyik legszínvonalasabb — fejezet az erőszak alkalmazását tárgyalja a nemzetközi kapcsolatokban. A nyolcvan JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY 1988. február hó