Jogtudományi Közlöny, 1988

1988. január / 1. szám

58 a tankönyv értékét növeli, hogy a szte­reotípiák ismétlése helyett a probléma átfogó bemutatására törekszik, s nem tesz kísérletet arra, hogy egyértelmű­nek tüntessen fel olyan kérdéseket, amelyek nem azok. Végül felvet olyan gondolatokat is, amelyekre bizonyos, hogy a szerzők maguk sem tudtak vagy akartak válaszolni. Ismert, hogy a nemzetközi jogban az ENSZ Alap­okmányában meghatározott egyetlen esetet kivéve a jogforrások között nincs hierarchia. Az Alapokmány ne­vezetesen saját felsőbbség­ét mondja ki más megállapodásokkal szemben vala­mely államot terhelő kötelezettségek összeütközése esetén. Egyértelmű, hogy a megállapodás szó fedi a nem­zetközi szerződéseket, de egyáltalán nem bizonyos, hogy ez a „hierarchia" a szokásjogi kötelezettségekre is vo­natkozik (151—152. old.). A megvála­szolatlan kérdések felvetése is biztosan hozzájárul azonban az olvasók nem­zetközi jogi gondolkodásának fejlődé­séhez. A nemzetközi jog alkalmazásával foglalkozó fejezet elsősorban az értel­mezés problémájára összpontosítja a figyelmet. Érdeme, hogy rávilágít an­nak az álláspontnak a gyengeségére, amely a nemzetközi jog értelmezését a szerződési szabályok értelmezésére szűkíti, hiszen napjainkban, amikor a szokásjog reneszánszát figyelhetjük meg, ez aligha helytálló. Még akkor is ez a helyzet, ha a francia Államtanács előtt egy kormányhivatalnok 1986-ban a következőt mondta: „Nincs a nem­zetközi jognak más olyan forrása, amely közvetlen hatást gyakorolhat a (belső) közjogra, mint a ratifikált és kihirdetett szerződés." (193. old.) En­nek a résznek érdeme, hogy igen rész­letesen mutatja be a francia nemzetkö­zi jogi gyakorlatot, amit már csak azért is megtehet, mert az adott állam jogalkalmazó szervei nem minden szö­kőévben, hanem nap mint nap szem­besülnek olyan problémákkal, amely nemzetközi közjogi kérdéseket érint. Az értékes elemzések nem jelentik azt, hogy a könyv minden megállapításá­val egyet lehet érteni. Meglepő például az, hogy az egyoldalú jognyilatkozat szerepét ebben a fejezetben tárgyalja, s azt nem tekinti jogalkotásnak. Viszonylag terjedelmes elméleti fej­tegetés foglalkozik az állam ismérvei­vel. A kormány elismeréssel kapcsola­tos megállapítások egyike rávilágít a szerző (ebben az esetben Jean Comba­cau) politikai álláspontjára, amikor ezt írja: „Forradalmi változások ese­tén az uralmon lévők leváltására erő­szakos fellépés útján kerül sor egy ak­tív kisebbség vezetésével tekintet nél­kül a demokrácia világos elveire." (232. old.) Meglehet azonban, hogy csupán a nemzetközi jogász idegenke­déséről van szó a forradalmakkal szemben, hiszen nemcsak a forradalmi átalakulások nem tudnak mit kezdeni a nemzetközi joggal, hanem gyakran a nemzetközi jog (és a nemzetközi jogá­szok) sem a forradalmakkal. Az ál­lamutódlásra vonatkozó kodifikációt nem elsősorban a jogtechnikai megol­dások fogyatékosságai miatt bírálja, sőt még csak nem is a jogalkotási fo­lyamat megkésettségére tekintettel — közismert, hogy a gyarmati rendszer megszűnése után várhatóan minimális lesz az ilyen esetek száma —, hanem a szabályozás átfogó jellegét hiányolja. Az állami vagyonban, adósságokban és archívumokban történő utódlásról 1983-ban kötött egyezményről pedig megállapítja: az olyan előírásokat tar­talmaz, ami miatt a nyugati államok és a jelek szerint a szocialista országok többsége számára nem lesz elfogadha­tó, ennek pedig az a következménye, hogy a szerződés alkalmazására még az esetleg előforduló néhány alkalom­mal sem kerül sor. Ez fölveti azt a kér­dést, nem felelőtlenség-e politikai okokból egy országcsoport érdekében olyan kompromisszumokat kötni, ami a létrejövő egyezményt alkalmazhatat­lanná teszi. Az egyik legszínvonalasabb, legát­fogóbb ismereteket közlő fejezet a tengerjoggal foglalkozik. Ennek a te­rületnek jelenleg és előreláthatólag még évekig az a sajátossága, hogy egy­más mellett él a négy 1958-ban létre­jött hatályos szerződés és az ENSZ III. tengerjogi konferenciáján elfoga­dott átfogó egyezmény, amely még nem lépett hatályba. Szükség van az egymást átfedő, gyakran jelentősen el­térő két szabályozás párhuzamos be­mutatására, amit a tankönyv sikerrel old meg. Legrészletesebben a kizáróla­gos gazdasági övezettel és a kontinen­tális talapzattal foglalkozik, s csak rö­videbben mutatja be az 1982-es egyez­mény nagy — és sikertelen — újítását jelentő, az emberiség közös örökségét képező mély tengerfenék jogi helyze­tét. A szerző észrevehetően szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy ezek az utóbbi szabályok valaha is hatályosul­ni fognak. Előfordulhat ugyanis, hogy az egyezmény hatályba lép — ehhez hatvan ratifikációra van szükség — néhány nagy gazdasági erővel rendel­kező fejlett ipari állam mégis megaka­dályozza érvényesülését. Mindez kese­rű pirula a nemzetközi jogászok szá­mára, hiszen azt bizonyítja, hogy a nagyhatalmak — például az Egyesült Államok — ellenére nem lehet vagy legalábbis nem érdemes univerzális nemzetközi jogot alkotni. A nemzetközi jog három alapelvé­vel külön fejezet foglalkozik, amelyek színvonala nagy eltéréseket mutat. A legkevésbé jól az emberi jogok védel­méről szóló rész sikerült, amely arány­talanul nagy teret szentel az emberi jo­gok egyetemes nyilatkozatának és a re­gionális szabályoknak, méltatlanul el­hanyagolva a két 1966-ban létrejött egyezségokmányt. Meglepő módon még az sem derül ki, hogy a biztosított jogok jelentős részét az államok belső jogalkotás útján korlátozhatják. Ugyanakkor a Helsinki Záróokmány vonatkozó szabályai kapcsán nem mu­lasztja el, hogy néhány sommás politi­kai megjegyzést tegyen a szocialista országok rovására. A fejezet szerzője (Hubert Thierry) úgy véli, hogy az em­beri jogok tiszteletben tartásának köl­csönös figyelemmel kísérését a Szov­jetunió utasítja el. Ez a megállapítás azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a kölcsönös­­„ellenőrzést" az államok többsége — számos fejlődő és szocia­lista ország — tartja elfogadhatatlan­nak, s azt, hogy az emberi jogok tö­meges megsértése esetén a szocialista államok is lehetségesnek tartják a probléma felvetését nemzetközi fóru­mokon. Valamivel kedvezőbb a kép az ön­rendelkezési jogról szóló fejezet eseté­ben. Szerencsés módon nem csupán az adott alapelvet, hanem a hozzá kap­csolódó fejleményeket és intézménye­ket, a gyarmati rendszer felbomlását és a gyámsági rendszert is bemutatja. Abban a kérdésben, hogy önrendelke­zési joggal csak a gyarmati, vagy más népek is rendelkeznek-e, nem foglal állást, bár a gyarmati népeknek nyúj­tandó önrendelkezési jogról szóló 1514-es számú ENSZ közgyűlési hatá­rozatnak, mint a kérdésre vonatkozó alapvető dokumentumnak az említése feltehetőleg arra utal, hogy ezzel kap­csolatban a szerző a jogosultak köré­nek szűkítésével ért egyet. Azt pedig, hogy a kérdés még nem vesztette el tel­jesen aktualitását, Nyugat-Szahara sorsának alakulásából tudhatjuk meg, amellyel kapcsolatban még az is vitás, hogy alkalmazható-e ez az alapelv erre az esetre. A legjobb — vagy legalábbis az egyik legszínvonalasabb — fejezet az erőszak alkalmazását tárgyalja a nem­zetközi kapcsolatokban. A nyolcvan JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY 1988. február hó

Next