Jövő Mérnöke, 1960 (7. évfolyam, 1-43. szám)
1960-01-04 / 1. szám
Kedves Olvasóink! Az elmúlt esztendőben lapunk legnagyobb érdeklődést keltő, a nézetek tisztázását hatékonyan elősegítő írások az igen sok embert foglalkoztató ún. ,,kényes kérdésekről” (erkölcsi problémák, vallási szóltak. Az sem véletlen — bár a vitát néha véletlenek robbantották ki —, hogy a legnagyobb hatást (vagy éppen ellenhatást) a vitacikkek váltották ki. Az ebből adódó tanulságokat levonva, az 1060-as évre most már sokkal tudatosabban tűzzük ki célunkul — a Jövő Mérnöke hasábjain is — egyrészt a mindannyiunkat érdeklő vitás kérdések tisztázását, másrészt pedig a marxizmus— leninizmus talaján már tisztázott, de sokak előtt még nem eléggé ismert vagy meg nem értett problémák ismertetését és megmagyarázását. Szeretnénk ezért a Jövő Mérnökében — amennyiben ezt lapunk jellege és terjedelme megengedi — állandó rovatot szentelni a beküldött kérdések megvitatására, tisztázására, akár világnézeti, akár politikai vagy szakmai jellegűek legyenek -s azok. Az alábbiakban közölt cikkhez is várjuk tehát Olvasóink észrevételeit, további kérdéseit! Már a cím olvasásakor bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miért éppen ennek a problémának a felvetésével indítjuk el ezt a rovatunkat, hiszen vannak ennél sokkal aktuálisabb kérdések is? Nos, ez igaz. A határok kérdése a szocializmus útjára lépett országok számára alapvetően más jellegűvé vált. És korántsem olyan éles, mint a kapitalizmusban. A kommunisták azt vallják, hogy a határok kérdése nem fő kérdés, és nem is okozhat konfliktusokat a szocialista országok között. De tisztában vagyunk azzal is, hogy a nacionalizmus maradványainak leküzdését — sem másokban, sem magunkban — nem akkor segítjük elő, ha fejünket strucc módjára a homokba dugjuk, és nem veszünk tudomást a problémákról. kis országokban, mind Magyarországon közvetett vagy közvetlen formában a reakciót erősítené. Nem véletlen az, — s az előbbi megállapítást ez konkrétan igazolja —, hogy az 1956-os magyar ellenforradalom is nacionalista, irredenta területi kérdéseket vetett fel, amelyeket mind a belföldi, mind a külföldi reakció teljes egyetértéssel támogatott. Az sem véletlen, hogy a „szent határok” emlegetése a hazai soviniszták számára nyilván román, csehszlovák, szovjet vonatkozásban érdekesek. Ez is mutatja, hogy az országhatárok problémájának is milyen osztálytartalma van. A polgári Ausztriához került Burgenland, a több mint 100 000 burgenlandi magyar helyzete nem probléma e különös búsmagyaroknak. Persze, ezt csak a történelmi igazság kedvéért vetem fel és csak a dolog érdekessége miatt említem. Nagyon hangsúlyozni szeretném, hogy a burgenlandi magyarok problémáját sem tartjuk helyesnek megbolygatni, mert Ausztriával is igazi, jószomszédi viszonyban akarunk élni. Hátramaradt hazánk nyersanyagszegénységének problémája, melynek megoldását egyesek területi követelések megvalósulásában látják. Hazánk nyersanyag helyzetére ebben a cikkben részletesen nincs módom kitérni, esetleg egy másik cikk keretében, amennyiben erre igény mutatkozik. Mindenesetre, anynyit meg kell állapítanunk, hogy Magyarország nyersanyag helyzetére vonatkozóan teljesen alaptalan híreket terjesztett a reakció, főleg az 1956-os ellenforradalmi időszakban. De tényleges nyersanyag problémáinknak és az ebből fakadó nehézségeinknek sem az irredentizmus az ellenszere, hanem a szocializmust építő országokkal való együttműködés. Ennek egyik jó példája a gazdasági együttműködés területén a Tiszavidéki Vegyi Kombinát. A vegyiipart legelőnyösebb földgázbázisra építeni. Nekünk azonban kevés a hazai földgázunk. A román kormánynyal kötött megállapodás szerint a Tisza-vidéki Vegyi Kombinát a romániai kissármási földgázbázisra épült. Gazdasági adottságaink helyes felhasználásával, valamint a népi demokratikus országokkal való együttműködéssel népgazdaságunkat éppen olyan magas szintre emelhetjük, mintha a legbővebben el lennénk látva a legkülönbözőbb természeti kincsekkel. A szocializmust építő országok szomszédságát, a határkérdést elsősorban perspektivikusan kell néznünk. Igaz, erről még általában nem sok szó esett. Nem utolsó sorban azért, mert még nincsenek megfelelően kimunkálva azok a részletes gazdasági és politikai „ütemtervek”, amelyek majd — történelmileg rövid időn belül — még közelebb hozzák egymáshoz a népeket, s az országhatárok problémája akkorra már mindjobban csökken, s nem jelöl egyebet, egy közigazgatási területnél. Ezeket a még meglevő problémákat tehát elsősorban ilyen szempontból kell vizsgálnunk. A szocializmus építésében tett előrehaladásunkkal a határprobléma mindig kisebb és jelentéktelenebb szerepet tölt be, míg a kommunizmus megvalósulása után végül is egészen eltűnik. Szigeti Istvánné A határkérdésről... A téma megértéséihez vissza kell nyúlnunk egészen a trianoni és a párizsi békeszerződésig. A problémát t. i. igen gyakran abban a formában vetik fel, hogy a hiba már ott történt, amikor a párizsi békeszerződés lényegében szentesítette Trianont. De igaz-e az az állítás, hogy a párizsi és a trianoni békeszerződés között lényegében nincs különbség? Ez nem igaz. A határok ugyan lényegtelen változtatásokon kívül valóban azonosak. De Trianon egy imperialista politika következménye, mintegy annak folytatása volt. A célja elsősorban az volt, hogy biztosítsa a győztes imperialista hatalmak érdekeit. A Duna-medencében olyan helyzetet igyekeztek létrehozni, amelyben a nemzeti ellentéteket bármikor kihasználhatják saját imperialista céljaik érdekében. Ugyanakkor arra is törekedtek, hogy olyan kis államok láncolatát hozzák létre, amelyek nem fenyegetik a nyugati imperialista országok érdekeit, ún. „egészségügyi övezet’‘-et alkotnak, amelyet az adott esetben ugródeszkaként használhatnak fel Szovjet-Oroszország ellen. Hazánkban a trianoni béke eredményeként stabilizálódott a Horthy-rendszer. A párizsi békeszerződés megkötésekor a Szovjetunió arra törekedett, hogy a lehetőségekhez mérten megfeleljen a népek érdekeinek. A fő feladatát abban látta, hogy megakadályozza a fasizmus újjáéledését, biztosítsa a tartós békét. Úgy gondolom, hogy már ez is lényeges különbség a párizsi és a trianoni békeszerződés között. Ha tovább nézzük, nyilvánvaló, hogy a párizsi békeszerződés nem irányul egyetlen állam ellen sem: hazánkban és más országokban is elősegítette a népi demokratikus fejlődést. Még egy dologról nem szabad megfeledkeznünk , és ezt nagyon világosan kell látnunk: a párizsi békeszerződés nem a szocialista államok közötti egyezmény. A párizsi béketárgyalások időszakában az imperialista államok és az őket támogató országok túlsúlyban voltak a Szovjetunió és a jelenlegi népi demokráciákkal szemben. A Szovjetuniónak igen erős és kemény harcot kellett folytatnia minden eredményért. Kevésbé ismert pl. a „Truman-terv“’ ránk vonatkozó része. Truman 1945-ben azzal a céllal utazott a potsdami konferenciára, hogy megvalósítsa Németország három részre való szakítását. Ez azt jelentette volna, hogy Észak-Németországra, Nyugat-Németországra és Dél-Németországra tagolódott volna az ország területe. Az utóbbihoz tartozott volna Bajorország és Magyarország is. A fővárosa Bécs lett volna, tartományi székhelye pedig München és Budapest. Ez azt jelenti, hogy az USA támadásaival szemben a Szovjetuniónak még a trianoni határokat is meg kellett védelmeznie. (A potsdami palota egyik termében még ma is megtalálható a „Truman-terv” térképe.) Itt szeretném megemlíteni azt is, hogy elérhettünk volna persze kedvezőbb feltételeket is — ha hallgattunk volna a Szovjetunió idejében tett és ismételt figyelmeztéseire. Azonban minden intelem hiábavalónak bizonyult. Magyarország utolsónak tartott ki Hitler oldalán, még az utolsó pillanatban sem szakított, amikor a szovjet hadsereg Magyarország határához közeledett, sőt, még akkor sem, amikor 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, és a szovjet csapatok folytatták előnyomulásukat. Mindez is mutatja, hogy a magyar uralkodó osztály ezt a lépést sem tette meg, pedig lett volna mód arra, hogy rövidítsünk a háború időtartamán, csökkentsük az áldozatok számát, s így sokkal kedvezőbb helyzetbe kerülhettünk volna, ha Magyarország is, Bulgáriához és Romániához hasonlóan, kivette volna részét katonailag is a hitleri Németország elleni háborúból. Ismeretes, hogy a román és a bolgár csapatok részt vettek a felszabadító harcokban. A románok még a háború alatt két antifasiszta hadosztályt szerveztek. Ezt megtehettük volna mi is. Sokan arányokat próbálnak felállítani, s azt emlegetik, hogy a fasiszta Németország szövetségesei mind egyformán részt vettek a szovjetellenes , hadjáratban, mindenki hadat üzent az USA-nak és Angliának, tehát méltánytalanul érte csak Magyarországot az elmarasztalás a hitleri csatlós szerepében. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy ezt az egyenlősítést visszautasítsuk. Igaz, volt fasizmus Szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában is. De ott széles néptömegek folytattak antifasiszta ellenállást. Még a cseh, szlovák, román stb. burzsoáziának, — vagyis az akkori uralkodó osztálynak — is volt annyi tisztánlátása, hogy meg tudott állni a lejtőn. így például Csehszlovákia széles antifasiszta mozgalmára feltette a koronát a besztercebányai népi felkelés, mely hónapokra fél Szlovákiát kiragadta a hitleri hadosztály karmaiból. Jugoszláviában négy éven át szinte szakadatlanul szóltak a partizánok géppisztolyai a hegyek között, s a hódító egy hétig sem élhetett nyugodtan. Ezt a lépést Horthyék nem merték, nem akarták, de nem is tudták eredményesen megtenni. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy a magyar társadalom haladó erőinek, a kommunistáknak minden harca és áldozata ellenére sem tudott Magyarország kiszakadni a múltba visszahúzó erők karmaiból. A kérdés másik oldala, melyet szintén felvetnek: miért nem kértünk vagy kérünk területi változtatást a felszabadulás után? A kérdés felvetői sokszor ebben látják nyersanyagproblémáink megoldását is. Nézzük a tényeket kicsit közelebbről. Kiktől kérik e kérdés felvetői a területrendezést? Nyilván elsősorban, sőt csakis a népi demokratikus országoktól. Azt hiszem, az teljesen világos, hogy a magyarlakta területek Magyarországhoz csatolásának akárcsak a felvetése is milyen következményekkel járna ezekben az országokban, de hazánkban is. Komoly nyugtalanságot előidéző tényezők lépnének fel a szocializmust építő országokban. Ez nemcsak a velünk szomszédos országoknak ártana, hanem nekünk is, mivel legjobb barátainkat és támogatóinkat távolítaná el tőlünk. Egy ilyen lépés nagyon nagy kárt okozna a szocializmus ügyének és mind az érdekelt népi demokrata Mekkora a mi felelősségünk? SZILVESZTER vV^X\XX\\XXXV\‹X¡XV XVVVVSXXVVVVVSXXVVVVVS Sajnos „hosszú nóta” a lapkészítés, ezért Szilveszterről csak egy képet közlünk, de a következő számban beszámolunk majd nemcsak arról, hogy mi történt Pesten az utcákon és a szórakozóhelyeken, hanem arról is, hallgatóink hogyan köszöntötték az új esztendőt. SESEEfiKsISaEöiíBBSBEEHBaaSBSSISBBBSBSEEiiMsiaSBaBESSBisaSESSSEEESEÜiESSEEEEEE Az alábbi cikk levélben érkezett szerkesztőségünkbe. Úgy gondoljuk nem haszontalan közölnünk a kísérősorok egy részét: „Nem volt semmi kedvem ehhez a cikkhez. Én nem értek az íráshoz már milliószor megmondtam... Ne nevessetek ki, ha nem jó... Igy legalább többet nem fogtok nyúzni, hogy írjak. Egyébként törlésre, javításra, tűzbedobásra minden jog átadva!‘‘ Nos, mi a jog ellenére sem javítottunk ebben a „kedvetlenül született” cikkben egyetlen betűt sem. Hadd lássa az olvasó is, nem olyan ördöngős mesterség az írás. (Reméljük az alábbi sorok a többi — magát nem hivatásos tollforgatónak érző — műszaki hallgatóba is dús önbizalmat plántálnak). Aogy mi az a vaspaplan? Valami találmmány? Ó, ne csodálkozzanak, nem csoda ez, paplan, igazi paplan, vasból. A napokban 20 éves, szőke kislánnyal ismerkedtünk meg. Talán emlékeznek, már bemutattuk Erikát az újság hasábjain. Amellett, hogy csinos, igen talpraesett kislány is. Csupán egyetlen kívánsága volt, olyan egyetemista lánnyal megismerkedni, aki nem idegenkedik a gyakorlattól, a műhelytől, az olajtól, a koromtól. Kedvem volt ezt a kislányt megismerni, mint tekintélyes művezetőkisasszonyt, aki rajong a gépekért, szinte együtt él velük. Hát így kerültem ki a Hámán Katófűtőhöz szereldejébe. Erika örömmel fogadott bennünket, s rögtön így kezdte: „Gyerekek, olyan jó, hogy jöttök, rettenetes érdelmeset mutatok nektek! Paplant, igazi vasból, ilyen dudorok, vannak rajta, ni!" — s apró kezével próbálta utánozni a jó meleg paplan kiemelkedéseit. Egy kicsit meglepődtünk, s kíváncsisággal vegyes csalódással mentünk a nagy szerelőcsarnokon keresztül Erika után. Hiszen mi mozdonyt akarunk látni, és nem paplant! De kívánságunk meghallgatásra talált, s kellően felöltözve nekivágtunk egy 424-es mozdony „konyhájának’’ (a mozdonyállás közismert neve). Igazi boszorkánykonyha ez. Tele fogantyúval, festmérővel, csővel, lyukkal és még sok minden „csodával’’. „Ez az indítókar” — magyarázza az egyik szerelő. Meghúzza. Már érzem is — gondolatban — repülünk, száguldunk hegyen-völgyön keresztül a vasparipán. Álmodozásból kijózanít az előttem tátongó sötét lyuk, a búvárnyílás. „Ide kell bebújnotok, hogy meglássátok azt, ami jelenleg a legérdekesebb a fűtőházban”. Istenem, talán keresztül sem férek ezen a szűk nyíláson, s ha bebújok ki tudok-e jönni? De úgy látszik ez csak az én problémám, mert előttem a lámpával bemászik egy jól megtermett bácsi, így kell ni, kislány,’ S négykézlábra ereszkedve, beveszem én is a mozdony gyomrának sötét barlangját. A tűzszekrényben vagyok. A megszámlálhatatlanul sok támcsavar feje mellől tényleg egy kifoszlott „paplan” belseje tátong felém. 3— 4 cm-es repedéseik bizonyítják a gondatlan munka gyümölcsét. A szerelők szerint a kazánépítésre felhasznált lemezanyagban levő belső hiba okozta a bajt. Igen érdekes volt, s ekkor kezdett felébredni bennem és a gépész érdeklődése. Tényleg csak ez volt-e az ok? Hogyan javítják ki? Sok-sok probléma van — kezdték magyarázni a munkások s főleg gyakorlati szemmel. S egyre jobban belemelegedve, eszembe jutott, hiszen ezt a sok problémát már tárgyaltuk valahol. Ja, persze! Ez a metallografiika vizsgán, ez pedig a gépelemek előadáson vetődött, fel. Milyen más így az a vasúti kocsi csapágy ami gépelem feladatom volt. Persze, ezek itt a túlhevítő csövek, erről is tanultam, de soha nem ismertem volna rájuk kívülről. Vagy csak mást ne emelek, mindig megcsodáltam a mozdonyok vezérlését, soha nem gondolva arra, milyen különbség lehet egy Heusinger és Steffensonvezérmű között. (Persze ehhez a mechanizmusaikat is meg kellett volna tanulni, de ezt most hagyjuk, csak január végén vizsgázom). Végre kalimpáló lábakkal, egy kis orrbeveréssel kikerültem a napvilágra. No, de Kis Bence még csak meg sem közelíthetett. S a mosolygó munkásarcok láttán felvillant előttem egy kép! Gépelem vizsgán Vörös professzor úr előtt állok, s megkezdem feleletem: „Amikor én egy mozdonyba bújtam, láttam ott sok támcsavart, így néztek ki...’’ De szerencsére tovább mentünk, megvizsgáltuk a mozdony elülső részét is. Sajnos, ez nem ment olyan könnyen. Ugyanis ekkor már beleszólt női ügyetlenségem is, a sötétben korommal befedett pocsolyában próbáltam ki cipőm csónak mivoltát. De ezúttal „Cilike" könnyen megúszta. Erika végigvezetett bennünket az egész fűtőkúzon. Megnéztük az öntödét, a csillerakodót, a melegmosót, s főleg a fordító korongot. Ez is nagyon érdekes volt. Szinte órákig elnéztük volna, amint a nagy, lomha, terpeszkedő mozdonyokat a kis keskeny híd pillanatok alatt fordított meg. Éva, aki mint újságíró jött velünk, szinte sértődötten húzta fel orrát, a sok műszaki szó miatt. Epésen meg is jegyezte: „Gyerekek, ti itt hottentottául beszéltek, ebből egy árva szót sem értek”. De mi sem igen törtük magunkat azon, hogy magyarázatot adjunk a futómacskák, békaszárak, fékpofák, csörlök és ehhez hasonló „csemegék" káoszában. Nem törődve semmivel mentünk, szinte ittuk a vezetőnk szavait a „Truman” és a „kávédaráló” masinák működéséről. Nagyon meglepett, az egész fűtőházban nem láttunk nőt. Talán némi büszkeség vett volna erőt rajtunk, ha olajosan, szurtosan a férfiak között felfedeztünk volna egy mosolygó leányarcot. Nem volt. Sajnos én is egy kicsit letörtem, nehéz lesz-e három év múlva mérnöknek lenni. Igaz, hogy fűtőház helyett műszergyárba készülök, de mindegy, mindkettő az Élet! Erika azonban nem búsul, leány a talpán, s ami a legfontosabb, tudásával kivívta a tiszteletet. Ez nem „felnőtted’ példálózgatás, erről meggyőződtünk miikor a munkások nem a húszéves szőke kislányt, hanem a komoly művezetőt látták benne. De utunk végére értünk. Átfázva, olajosan, egy-egy kis bajuszcsíkkal, de élményektől gazdagodva köszöntük meg a kedves fogadtatást. Útravalóul azt kaptam: „Ha valami műszaki problémád van, gyere, s ha egy mód van, segítünk”. Bár egy kicsit kifáradva bújtunk este a jó meleg paplan alá, de mégis jókedvűen gondoltunk vissza a szereldében szunnyadó vaspaplanra is. Hantos Gizi ■Sli'SEESBESESSJBiÉEEEEEEEESESIijiSSSESEl! Boldog békés öregkort! Mindig szívfájdító egy kicsit, amikor életünk rohanását megállítja egy-egy pillanatra valamilyen nem várt vagy nehezen várt búcsúzkodás, amikor sok évtizedes munka után kiáll a sorból valaki, akit megszerettünk, aki hozzánk nőtt. Kicsit szomorúan vettek búcsút az óév végén a villamos kar dékáni hivatalának dolgozói, volt és jelenlegi hallgatói a nyugdíjba menő Szili Sándor főelőadótól, aki jól megérdemelt pihenését kezdi meg az új évben. Rokonszenves, a hallgatókkal jóban-rosszban együttérző természete olyan emlék számunkra, amit sokáig nem fogunk elfelejteni. S ez nem csupán a pénzügyekkel foglalkozóknak, az egyetemi hallgatók részéről mindig kijárt megkülönböztető figyelem kifejezése, hanem egy olyan embert méltán megillető elismerés, aki szívvel-lélekkel végezte felelősségteljes és fáradságos munkáját, a villamosi mérnöki karon, annak megalakulása, 1950 óta. Kívánjuk, hogy egészségben és boldogan élje öregkorát. S mi azután is mindig szívesen látjuk, szívesen halljuk egyetemünk falai között. T. S. Szili Sándor