A Jövó Mérnöke, 1963 (10. évfolyam, 1-41. szám)

1963-05-19 / 20. szám

f Krómer István I. éves hallgató Művészet és eszmeiség Korunkat tagadhatatlanul a társadalmi fejlődés és a művészet feladatainak azonosítását hirdető erők győzedelmes előretörése jellemzi. Ez a jelenség állítja elénk a kérdést: mit jelent a párt eszmei állásfoglalása, és mi a szerepe a fejlődés irányát meghatározó pártprogramnak a művészi alkotás folyamatában? A fokozott érdeklődést a Szovjetunió Kommunista Pártja és az irodalom és művészet képviselői között lezajlott találkozók váltották ki, melyek a művészet társadalmi, közéleti hivatását állították reflektorfénybe. A kérdés felvetését, mely mögött a ma emberének igénye, művészeti kulturáltsága húzódik, fejlődő irodalmunk, újjászületőben levő képzőművészetünk megnyilvánulásai érlelték meg. S ebben a rendkívül élénk, választ kereső atmoszférában kísérelte meg a tankörön belül lezajlott beszélgetésünk, időnként éles vitánk meghatározni az alkotó és közönsége vonatkozásában az eszmeiesztétikai tisztázódás és a fejlődés, a problémák megoldásának útját. Az útkeresés őszintesége ösztönzött arra, hogy kiragadják a bonyolult problematikából néhány alapvető gondolatot, és megpróbáljam minimális konkrét példával illusztrálni elgondolásomat. Népünk tudatában nagy változások mentek végbe az utóbbi másfél évtizedben. Társadalmunk most azt várja a művészektől, hogy tükrözzék a szocializmust építő ember életét, gondolatait, és gazdagítsák az egyén érzelmi, értelmi világát, ízlését tegyék fogékonnyá a szép, az igazság iránt, és ezzel együtt fejleszszék emberségét, szocialista öntudatát. Ezt figyelembe véve az alkotó semmiképpen sem térhet ki az elől, hogy hivatását társadalmi tevékenységnek fogja fel, és úgy gyakorolja. Felvetődhet tehát a kérdés: egyrészt mennyiben várjuk az állásfoglalást a nemzetközi méretekben folyó eszmei harcban, másrészt milyen mértékű legyen ez a pártos állásfoglalás, és milyen alkotások szolgálhatják a szocialista eszmeiséget. Vegyük először a kérdés első részét: magától értetődő-e ma — mikor korunk nagy érdekei diktálják a nemzetközi együttműködésit, ugyanakkor a nemzetközi politika számtalan bonyolult kérdésében folyik a vita — a művészet politikai rokonszenve, ideológiai megalapozottsága? A művészet hivatásának helyes értelmezéséből következik, hogy a marxizmus ideológiai offenzívája az esztétikai fronton a szocialista realizmust választja fegyverének. Ha ezt a harcot nem vállalnánk az lényegében a szocializmus erői iránti bizalom hiánya lenne, kitérnénk feladatunk elől. Hiszen a meglevő ellentmondások feloldása csak a kölcsönös őszinteségen és bizalmon alapuló nyílt, baráti vitában lehetséges. Arra pedig, hogy mennyire valószerűtlenek , az ideológiai békés egymás mellett élés - sokszor igen jó szándékú — elképzelései, érdekes példa Jean-Paul Sartre a tavalyi békekongresszuson elhangzott felszólalása. Javasolta „nemzeteken és táboron" felül áló egységes írói és művészi világegyesülés létrehozását, amely mindenütt maga döntene, bármiféle állami szerv nélkül, hogy hol, milyen könyveket és fordításokat adjanak ki, milyen példányszámban és arról is, hogy milyen filmeket mutassanak be... E javaslat, amely mindtegy visszatükrözte azt a teljes képtelenséget, melyet az ideológiai békés, egymás mellett élés jelent, még a kongresszus polgári részvevői között sem talált visszhangra. Egyes öncsonkítók elutasítják maguktól a társadalmi vizsgálódás problematikáját. Ez a „tisztán művészi” felfogás a művészet „sokablakú épületén” csak egy-két kémlelő nyílást hagy és azon igyekszik, hogy a többi, betapassza. Ilyen művész érzékelhet ugyan néhány dolgot, de meglátásai csak a felszínt tartalmazzák, magukon viselik a módszer és a szemlélet szűkösségének jegyeit. .A művészetben megnövekedett a differenciált gondolkodásra való készség, az ellentmondások érzékelésére való fogékonyság. Ezért a fejlődés szempontjából igen fontos, hogy a mai modern irányzatokat is rendkívül differenciáltan értelmezzük. Egyfelől tisztázni kell, hol akarja a művészet a valóságban rejlő törvényszerűségeket a maguk teljes filozofikus elvontságába megjeleníteni, másfelől, hol akarja a tudatossal szemben a szubjektív, az ösztönös jelentkezéseket abszolutizálni. S hol válik az absztrakt művészet a tartalom tagadásával a monopolkapitalista világ ellentmondásait elleplező eszközzé. Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy a nyugati művészetnek vannak bizonyos eredményei a kifejező eszközök gazdagításában, amelyeket érdemes tanulmányozni. Úgy gondolom, az sem szorul bizonyításra, hogy menynyire tarthatatlan, az „abszolút szabadság” iránt lelkendezők elgondolása. Hiszen egyetlen társadalom, semmiféle társadalmi rendszer, még a legkisebb emberi kollektíva sem létezhet szervező, irányító elv nélkül. S gyakran az is nyilvánvalóvá válik, hogy egyes „újítók” valójában igen messze vannak az emberektől, a néptől. Művük csupán üres formakultusz, kitérés a tartalmi problémák megoldása elől. A kérdés második fele: vajon csak azok a művek létjogosultak társadalmunkban, amelyek nem csupán pártos álláspontot képviselnek, de a legkonkrétabb formában kifejezik az uralkodó politikát? A bővebb vizsgálatnál induljunk ki a VIII. pártkongresszus fogalmazta jelszóból, amelyet így lehetne rövidíteni: politikai szövetség, plusz ideológiai vita. A summázat első fele jelenti azt az alapvető platformot, melyen az eltérő ideolóigai mozzanatok között őszinte vita alakulhat ki. Hisz céltalan lenne— mondjuk — erkölcsi példákról eszmét cserélni azzal, akivel semmiben sem értünk egyet, akit ellenségként létében akarunk megsemmisíteni, akinek felfogása fejlődésünk mai szakaszában már nyilvánvalóan káros. Éppen ezért örülünk, hogy a művészek ma már olyan erősnek érzik azt a politikai köteléket, amely őket a szocialista világhoz köti, hogy teljes nyíltsággal fejtik ki sajátos elképzeléseiket különböző bonyolult világnézeti kérdésekben, nem riadva vissza az ellentmondástól, vitától. Vannak, akik azt állítják, mivel egyes művek valósággal felszólítanak eszmei vitára, ezzel egy „ideológiai ellenzéket” támogatunk. Semmiféle ideológiai ellenzéket nem támogatunk, ellenkezőleg nyilvánosságot biztosítunk egy vitának, teret egy harcnak, amelynek az a célja, hogy az alkotókat és a közönséget egyaránt meggyőzze az igazságról Az ideológiai harc szükségessége éppen olyan bizonyos, mint kimenetele: a haladó eszmék győzelme. Ezt biztosítja a szocialista realizmus, Írisz lényege éppen annak a keresése ami új, művészileg szép, ami életigazságot hirdet. Ez ellentmond minden embertelen, antihumanista, rosszhiszemű irányzatnak, és a művészet legnagyszerűbb hivatását teljesíti. Azt, hogy segítsem megvilágítani az emberek által feltárt törvényszerűségeknek az emberiség javára való felhasználása útját. BERKESI ANDRÁS, IRÓ a gépész II -es alapszervezet taggyűlésén Nagy visszhangja volt a gépész I/1-es alapszervezet nyilvános taggyűlésének. Berkesi András írót hívták meg erre az alkalomra május 8-án. A közismert írónak elsősorban mai irodalmi vonatkozású kérdéseket tettek fel a hallgatók. Egyik kérdésük volt: mi a véleménye Szolzsenyicín „Iván Csenyiszovics egy napja’“ című regényéről? Válaszára már csak azért is kíváncsiak voltak, mert Berkesi András is szenvedő alanya volt a személyi kultusznak. Az író nagyon jó regénynek tartja a művet. De emellett felsorolta a mű hibáit is. Egyik fogyatékosságaként említette, hogy Iván Gyenyiszovics csupa ártatlan emberrel van körülvéve, csak egyetlen jogosan elítélt kémmel találkozik a táborban. A helyzet korántsem volt ennyire egyértelmű abban az időben. Saját tapasztalatából tudja, hogy a személyi kultusz időszakában a börtönökben valóban sok kommunista volt, de voltak valódi bűnösök is. Nem tartja helyesnek, hogy a regény írója a láger valamennyi őrét szadistának ábrázolja. Két és fél évig volt magánzárkában Berkesi András és ha csak szadistákkal lett volna körülvéve — talán el is pusztul. Szolzsenyicin kisregényének e hibái rossz általánosításra vezetnek. Sokakat érdeklő kérdés volt, mi a véleménye Dürrenmattról. Nagyon tehetséges írónak tartja Max Frisch-sel együtt. De ezek az írók egyúttal a világ legtehetségesebb üzletemberei is. Mondanivalójuk sokszor félreérthető. Itt hivatkozott a Bádermann és a gyújtogatok című színműre, amelynek mondanivalója röviden az: polgárok, ne engedjétek, hogy a fejetekre gyújtsák házatok tetejét! Ezt a darabot „keleten” úgy játsszák hogy a gyújtogatók fasiszta egyenruhát viselnek, nyugaton úgy, hogy porosz egyenruha van a szereplőkön. Max Frisch műve tehát nem egyértelmű és ez nagy hiba. Milyennek tartja a mai magyar emigráns írók tevékenységét? A többségre nagy kiábrándultság jellemző. Lelkileg öszszeroppantak. Nyilvánvalóvá vált előttük is, hogy csak addig van rájuk szükség, amíg hazudni tudnak Magyarországról. Az utóbbi időben nagyon sokan kérik, hogy hazajöhessenek. Ignotus Pál is ezek közé tartozik. Nemrég Méray a magyar emigráns írók küldötteként részt vett az ausztráliai írók kongresszusán, de mielőtt szót kért, közölték vele, hogy náluk nem szívesen veszik a kommunista írók, a szocialista irodalom oktalan gyalázását. Művészi munkájuk jellemzésére egy színes játékfilmet hozott fel példának, amelynek olyan együgyű, naív tartalma van, hogy — az emigráns írók „művészi” munkásságának illusztrálására ■— érdemes lett volna nálunk is bemutatni. Mi a véleménye Jevtusenkóról, és a szovjet új hullámról? Az író elmondta, hogy volt alkalma személyesen is találkozni Jevtusenkóval. Tehetségesnek tartja, de a Szovjetunióban akad még jó néhány hasonló kvalitású költő. Sokan azt hiszik, hogy Jevtusenko az írói bátorság példaképe, holott Solohov, vagy Jeszenszkij emberi és írói magatartása messze felülmúlja Jevtusenkóét. Ami a szovjet új hullámot illeti, igen sok friss tehetség tört fel,, például Voznyeszenszkij, Kazakov, Vinokurov, akik már nem csupán „ígéretek”, hanem kiforrott költők, írók. A hallgatók egy másik kérdése: helyesnek tartja-e azt, hogy Tamási Lajos, aki az ellenforradalom alatt megjelentette a november 2-i Irodalmi Újságban a „Piros a vér a pesti utcán” című versét, ma újra a szocializmust énekli meg? Tamási Lajos — mondotta Berkesi András — belátja, hogy akkor hibázott és ma újra teljes szívével mellettünk van. Ebben nincs semmi különös, hiszen örökké fejlődik az ember. Nem lehet egyetlen hibáért — még ha az a hiba nagy is — egész életre megbélyegezni valakit. Bajcsy Zsilinszky Endre példáját említi meg, aki saját unokaöccsét agyonlőtte, mert parasztsztrájkot szervezett. Később éppen ő volt az, aki megpróbált harcolni a fasizmus ellen. Ezért ölték meg őt a fasiszták Sopronkőhidán. t—le. — IV. NÉHÁNY KÖR LONDON FÖLÖTT A város méretei, meg az aranyokat megváltoztató magasból nézve is, szédítőek. Pontosabban fogalmazva: fölfoghatatla£ nők. Akik jártak már itt, mesélték, hogy olyan lehetetlenül nagy, nemcsak Oxfordból, de Londonból is lehet Londonba utazni. Nem úgy, mint Magyarországon a peremvidékről Pest£ re, HÉV-en, hanem úgy, mint például Székesfehérvárról Buda- pestre — gyorsvonaton, vagy személyvonaton. Az első pillanatban föntről furcsa képzetem támadt. Az éjszakában villódzó város olyan volt, mint gyöngyökkel, ezüst pitykékkel televarrt és kiterített, óriásméretű parasztszoknya. Húsz-harminc percig keringtünk fölötte, és ahogy lassan kö£rözve egyre lejjebb ereszkedtünk, nemcsak a fények éjszakai rendjéből bontakozott ki a város, de olvasmányélményeim homályából is. Kerestem a Thenszét, hogy tájékozódjak. Nem találtam. Nyomban utána fölrémtett bennem a Lordok Háza, s természetesen alaktalanul, a valóságos épület helyett inkább maga a fogalom. Hirtelen mosolyognom kellett. Nálunk, a Körtéren azt az állóbüfét nevezik Lordok Házának, ahol az alvilágból ismert emberek, az úgynevezett „nagy fejek” szoktak forgolódni, ahol egy forint ötvenért bablevest lehet enni, a túrós csuszát vagy darásmetéltet, ahol az üveg alján maradt E sör mellett megrendítőbb és shakespeareibb dolgokat lehet kitalálni vagy elbeszélni, mint az igazi Lordok Házában. Az összehasonlítás humorosnak tetszik, de több annál . A Köztéri Lordok Háza mindenféle ideológia nélkül is leple- szetlen ítélet. A bableves hétköznapi gőze, a kanálzörgés, a sörszag igazi támadás az eredeti ellen. Két Lordok Háza ugyanis nem sokáig fér meg egymás mellett a földtekén. S a történelem görbe tükrébepillantva tapasztalhattuk, hogy többnyire nem a torz képeket szokta kikezdeni az idő, hanem azt, amiről a torz kép megszületik, az eredetit. Hirtelen dühös leszek magamra. Micsoda fölösleges parakzás, micsoda fölösleges elmélkedés folyton. Mint valami fertőzet, minden mögül a politika leselkedik rám. Nem csupán a komolyabb gondolataimat, de még az ilyen felszínesebb ötleteimet is átszínezi. Mért nem tudok megszabadulni tőle? Mert naponként úi lehetetlenségeket szül a világban, s ezáltal új feladatokat is? A szerelem okoz csak annyi izgalmat, botrányt és kétségbeesést, sőt szerepekre is ez tanítja meg leginkább az embert. De nem úgy vagyunk-e már ezekkel a szerepekkel is, mint az angolok a Lordok Házával? Nem vagyunk-e téren mi is túlságosan hagyománytisztelők? Itt vannak például a diplomaták! Valljuk be, négyszemközt, magánbeszélgetésekben nem a legjobb véleményünk van róluk. Elítéljük udvarias poharazgatásaikat vagy szabálytalan labdavezetésüket a világméretű futballpályán. Néha közbe is sípolunk, de a következő pillanatban, ha újabb szabálytalanság történik, az agyunkat elborító indulat más elfeledteti velünk az előbbit, s így új igazságtalanság születik, ami folyton arra kényszerít, bennünket is, hogy mi magunk is hűtlenné váljunk elintézetlenül hagyott dolgainkhoz. Vajon nem kéne-e már fölülvizsgálni a politikára vonatkozó munkamegosztás elavult elvét? A huszadik század, vallják sokan, nem a tömegek százada, nem a tudomány embereié, sokkal inkább a szervezők, az úgynevezett organizátorok százada. De sajnos, mivel a szervezők s a diplomataszerű emberek többnyire személytelenül maradnak a dolgok hátterében, személytelenné teszik sokszor az emberiség legszemélyesebb ügyeit is. Jelenlétük gyakran csak időleges szolgálat, ahelyett, hogy személyes hadbavonulás volna. Rágalom ez? Ha az volna, akkor mért lepte meg a világot Kuba körülzárása idején Bertrand Russel személyes kiáltása? Mert szabálytalan volt? Mert az agg tudós, ki börtönt vállalva, s járdaszélre ülve is tüntetett már a béke mellett, ismét a bogaraira hallgatott. Szerintem azért, mert úgy beszélt a világról, mintha magánügye vagy mintha teremtménye volna. A történelmi pillanat fölismerése és a mód, mellyel érvényesítette fölismerését, semmivel sem kisebb jelentőségű, mintha mondjuk, a newtoni nehézkedési törvényhez, vagy az einsteini relativitás elméletéhez hasonló törvényt fogalmazott volna meg. Különös dolog, de borúlátó nem ő volt ezekben a napok,ban, hanem, a diplomaták és a tábornokok, kikről ezt nem szokás föltételezni. A kétségbeejtő helyzetiben neki volt kerete leülni, s leveleket írni az emberiség nevében, világosan fogalmazva és megrendítsen. ..Ne hagyja magát fölbujtani az Egyesült Államok minősíthetetlen kubai akciójától. A világ támogatni fogja a mértéktartást" — üzente Hruscsovnak. Kennedynek pedig ezt írta: „Nem az erő nevében emelem föl a szavamat, hanem a civilizált ember érdekében folyamodom önhöz. Vessen véget ennek az őrültségnek." Mindkét levél színvallásra kényszerítette az ellenfeleket, mégpedig az élők nagy nyilvánossága előtt. Az igazi diplomata ő volt! Kikerülhetetlenné tette, amit a diplomaták — vagy így vagy úgy — ki szoktak kerülni. Lefelé szállva, föntebbi mondatai jártak a fejemben. S ettől a lent kitárulkozó város is valamiképpen ismerősebbé vált. Ha nem is találtam a Themzét, könnyebben tudtam már tájékozódni BALASKÓ JENŐ VERSE! Fű folyik át Fű folyik át a te nyitott szemeden, ■patak-pára száll fel földérintett szádról, arcod kvarca a szép föld álma, hajad hulló levegő medre. Karod is társad, lábaid lépnek, néha könnyű tested is van, valami csendes ruhában állsz mag árnyékod néha fények tartják. Közeledő szerelem Fény-emlékből lila homály, közepében fehér madár, szemed száné a lila homály, felszállttá a fehér madár. Közeledő tiszta homály, messze int a fehér madár, elborít a fehér homály, hová szállt a lila madár? Nagy László Ez a fa szép. Ez a fa élet. Ez a fa kemény örök tölgy-igézet. Gyökér-tudatának nem célja pusztulás, levél-fájdalmának nem kínja a hullás, bánata nem vétek, növényi gyom-gyilok járja a vidéket. Hírverő gaz-girland, erjedő ganaj, s felnyúlik a földből a gyenge sár, térdig érő gőzben fürdik a paraj, közelről szuszogja: gazdag a táj! — Öröklött környezet, vegetatív ágy: becsapott ásvány sír a gazból, s nyöszörgő cseléd a vágy! Ez a tölgy: ember, mert dolga más! Vágyában végtelen megvalósulás! Gyökér-szorítástól levél-lengetésig, hajszolt rost-reménytől kéreg-idejéig, örök tölgy-izmában kéreg-szakadásig bimbóborulástól virágsikoltásig ez a fény más, emberi élet! Testvére minden örök tölgy-ítélet!