A Jövó Mérnöke, 1963 (10. évfolyam, 1-41. szám)

1963-09-29 / 29. szám

Ladányi Antal könyvtárigazgató nyugalomba vonult 1922-ben kezdte meg egyetemi szolgálatát s a több mint négy évtizedet megszakítás nélkül a könyvtárban töltötte. Amikor szolgálatba lépett, 45 munkatársa volt a könyvtárnak és az állomány alig haladta meg a százezret. Mint igazgató hetven munkatárstól búcsúzott és a négy évtized alatt a könyvek, folyóiratok száma több százezerre nőtt. Ladányi Antal oki. mérnök részese és munkása volt a könyvtár fejlődésének. Mint igazgató 5 évig vezette az intézményt, amely ezalatt nemcsak állományában, hanem funkciójában is sokat fejlődött. Ladányi Antal csendes egyéniség volt, halk szavú. Mint embert a segítőkészség, jó szándék jellemezte. Amikor nyugdíjba vonult, ünnepség keretében búcsúztatták. Búcsúztatásán részt vettek: dr. Gruber József, a Budapesti Műszáli Egyetem rektora, dr. Perényi Imre, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem rektora, Rigler György, a Művelődésügyi Minisztérium Műszaki Egyetemi Osztályának vezetője. Dr. Borsi Emilné, a pártbizottság, Gaszner József és Tarnay Tihamérné a személyzeti osztály képviseletében búcsúztak Ladányi Antaltól. A központi könyvtár munkatársai bensőséges ünnepség keretében búcsúztak igazgatójuktól, kívánva neki jó egészséget, jó pihenést. Dr. Héberger Károly a Központi Könyvtár új igazgatója A művelődésügyi miniszter a Budapesti Műszaki Egyetem Központi Könyvtárának igazgatójává dr. Héberger Károly okl. gépészmérnök, aki. közgazdamérnököt 1963. szeptember 1-i hatálylyal kinevezte. Dr. Héberger Károly igaz-gatót dr. Gruber József rektor mutatta be a könyvtár munkatársainak. Két bemutató : két kritika britannicus Bemutató a Thália Színházban örökérvényű tétel, hogy a művészet és az emberiség egymásra való hatása korszakonként a dráma területén hullámzik leginkább. E tételt igazolja Racine most bemutatott tragédiája, a Britannicus. Racine pályája kezdetén erősen Corneille hatása alatt állott, később azonban a reneszánszból, a felvilágosodás, majd a romantika új, nagy szellemi időszakába jutott, hogy végül is a klasszikus görögökön keresztül találja meg a sors, a törvény, a végzet és az ember viszonyát. A tragédia, melynek középpontjában Racine eredetileg a szelíd, beletörődő Britannicust állította, alkotás közben, a költő akarata ellenére megváltozott. A dráma főhősévé a cselekmény folyamán Néró válik, aki jelenetről jelenetre, felvonásról felvonásra gyáván, idegesen kegyetlenkedővé válik, tétova és vad lesz. Néha megbánást érez, de soha sincs ereje a jóra, s utána szégyenében még alattomosabban gonosz. Beleszeret Britannicus menyasszonyába, Juniába, és gonosz szelleme Narcissus tanácsára megöleti Britannicust. Nérót, anyja Agrippina nélkül megérteni nem lehet. Agrippina akaratbénító hatással van a fiára, Néró anyja igézete alatt áll, és belső kényszer folytán követi őt. Néró érzi ezt, ezért kerüli anyját, sőt kitiltja lakosztályából is. Agrippina is tudja, ösztönösen érzi, hogy pusztulását készíti elő, mikor makacsul újra meg újra kikényszeríti találkozását fiával, hogy akaratába igázza. Anya és fia gyűlölik és vonzzák egymást, egymást kereső-taszító gyűlöletük a sorsuk. A tragédia előre veti a fiatal Néró későbbi vérrel, cselszövénnyel és kegyetlenséggel teli sorsát. Tragédiát, különösen verses tragédiát játszani a színház számára mindig komoly megpróbáltatást jelent. A tragédia azzal a veszéllyel járhat, hogy a rendezőt és a színészeket a pátosz helyett patetikus hanghordozásra és mozgásra készteti. A Thália Színház előadásának két rendezője: Kazimir Károly és Gosztonyi János e buktatót sikeresen elkerülte. A rendezői felfogás nem a külsőségekben (Folytatás a 6. oldalon.) A megérkezést kell mondanom, hogyan képzelte el barátom hat esztendős kisfia a megérkezésemet. Elutazásom előtti este fölugrottam hozzájuk elbúcsúzni. A kis srác tudta, hogy Kubába készülök, és azt is tudta, hogy kívülem még négyen jönnek — hallhatta épp elégszer emlegetni az utóbbi időben. — Fidel Castróhoz is elmész? — kérdezte egész váratlanul. — El —válaszoltam gondolkodás nélkül. — Kérj akkor tőle jelvényt, jó? — És ha nem lesz neki? — De neki van, én tudom. Elhiszed? — Na jó, ha lesz nála, kérek — ígértem meg és egy barackot nyomtam a fejére. A kis jelvényvadász ezzel elintézettnek vélte az ügyet, és kissé félrebb húzódott tőlünk. Odaült a vacsora nyomait őrző asztalhoz. Mokkás cukordoboz volt előtte, és néhány teáscsésze. Belenyúlt a dobozba, kivett egy marokra való kockát, aztán ránk se figyelve elkezdett játszani. Egyszercsak odafordult hozzám. — Nézd csak, ez a repülőtér — mutatott a sima asztallapra —, ez meg a röpcsi, brrr — tolta arrébb az egyik teáscsészét — ez meg itt te vagy — bökött rá három egymásra rakott kockacukorra. — Az vagyok én? — Igen, az vagy te. Ezek meg a barátaid, akik veled mennek, ez meg itt Fidel Castro. Kicsattant belőlem, meg a barátomból is a nevetés. Fidel Castro aki ott állt velünk szemben és fogadott bennünket, nem három kockacukor nagyságú volt, hanem öt. Földetérésünk pillanatában ez jutott eszembe. Ha valaki ebben a pillanatban rám néz, meggyanúsíthatott volna, hogy úgy készülök a leszállással együttjáró elmaradhatatlan mosolyra, mint valami igazi világjáró. A havannai repülőtér látványában egyébként nincs Semmi világvárosias. A londoni légikikötő után egyszerűen Vidékiesnek látszik. A begördülő gép elé a hivatalos küldöttségen kívül három gitáros fiatalember is kiszalad. Spanyol, illetve kubai népviseletben vannak. Csizmanadrágjuk fekete, ingük fehér, mellényük citromsárga. Garcia Lorca balladás színeit látom megvillanni. Énekelnek és gitároznak. Zenéjüket sokkal sajátosabban kubainak érzem, mint öltözetüket. Hárman egy egész katonai zenekart helyettesítenek. Jelenlétük miatt van ebben a fogadásban valami halvány karneváli hangulat. Nem tudom, minden gép elé kijönnek-e, vagy csak akkor, ha vezető személyiségek érkeznek. Velünk érkezett haza ugyanis Bias Roca, aki részt vett az olasz, cseh, a magyar a bolgár párt kongresszusán. A három karneváli gitáros szerepeltetésén kívül nincs semmiféle felhajtás. Olyannyira szertartás nélküli a fogadtatás, ha nem figyelmeztetnének, észre se venném, hogy az ifjabb Castro húz el mellettem, kissé kamaszos hányavetiséggel. Dísztelen, milicista egyenruhájában sorkatonának nézhetném. Ingen átütött az izzadtság. A politika nyelvén szólva ő Kuba második embere. Ő a belügyminiszter. Mosolyognom kell, hogy mennyire nem főnök gyanánt viselkedik. Raul könnyedségét nálunk odahaza hagyománysértésnek vélnék. Kísérő? Szárnysegéd? Ahogy épp háttal áll, szárnysegéd helyett pisztolyát látom sötétedni. Cowboyosan lóg le a derekáról. Póz ez? Vagy inkább a természete? A kor eszményi államférfiai — az istenítésben, vagy az elmebajban megdicsőültek után — végre azok kezdenek lenni, akik viselkedésben és modorban egyre természetesebbek és az egyszerű emberekre hasonlítanak. Nálunk azok, akik a munkásemberre, a világ másik oldalán, Amerikában pedig azok, akik az átlagamerikaiakra. A tömegekhez való hasonulás történelmi fejlődés eredménye. Kényszer is, divat is egyszerre. Szerintem csak azok az államférfiak viselkedhetnek egyszerűen és természetesen, akik sok rendkívüli dolgot hoztak már vagy hoznak éppen létre. Az lehet egyszerű, aki hasznos is. Enélkül minden államférfiúi egyszerűség puszta kordivat, látszat és a tehetetlenség fedezéke. A kubai forradalom férfiúinak megadott a rendkívüliség lehetősége? Ilyesmi senkinek nem adatik meg, nekik is harcolniuk kellett érte, együtt és egyénenként is. Épp arra gondolok, hogy Raulnak külön megpróbáltatást jelenthetett bátyja mellett megőrizni egyéniségét: az apostoli rajongás a férfi közelében megmaradni kissé rámenősebbnek, vagányabbnak, egyszóval huszadikszázadibb ifjúnak. De sikerült neki, és ez is azt bizonyítja, hogy az államférfiaknak ugyanúgy szükségük van rendkívüli sorsra és megkülönböztethető stílusra, mint a költőnek, mert enélkül hivatalnokokká válhatnak, ami gyakran semmivel sem kisebb bűn, mintha zsarnokok lennének. Raulnak sietnie kell valahova. Futva hagyja el a várótermet. A küszöbről azonban még visszaint. Kézmozdulata olyan, mintha azt mondaná: szia, mindenkinek! Kijött a fogadásra egy eredeti szakállas férfi is. Igazi romantikus jelenség. Hány éves lehet? Körülbelül harminchat, harminchét. Sűrű tömött szakálla nem hasonlít sem Fidelére se a tizenkilencedik század ismert férfiaiéra. A lengő, a hullámos, vagy ferencjóskásan nyírt szakállal ellentétben az övé szögletes, geometria. Ugyanolyan dísztelen egyenruhában van, mint Raul. — Ő ki? — kérdem a követség egyik munkatársától. — Jimenez kapitány. Ezt úgy mondja S. mintha a forradalom törzsgárdájához tartozók életútját úgy ismerném, mint Rákóczi Ferencét. — Vezérkari ember? — Hacsak átvitt értelemben nem — mondja S. nevetve. — Hogy értsem? — Ő a Tudományos Akadémia elnöke. — A stukker? Minek? Tagsági igazolvány helyett? Még elképzelni is gyönyörű, hogyha nem verik le a szabadságharcunkat, 1848 után Vasvári Pálék, Zirinyi Jánosék töltenek be hasonló szerepet Magyarországon, mint itt ezek a Jimenez kapitányok. Megtudom erről a szakállú fiatalemberről, hogy ő írta az első, jobban mondva az egyetlen komoly földrajzkönyvet a országról. Megdöbbentő adat! A szigeten a spanyolok az első erődítményeket a tizenhatodik század elején kezdik építeni. Eltelik több mint négyszáz esztendő, és közben senki se írja le Kuba arculatát, senki sem méri fel területét, nem gyűjti össze az itt-ott elszórt ismereteket. Nem csodálkoznék, ha Kuba területe hatalmas kiterjedésű volna, beláthatatlan őserdőkkel borított, mint például Brazíliáé. A sziget ezerkétszáz kilométer hosszú? Legnagyobb szélessége száznegyvenöt, a legkisebb szélessége harminckét kilométer. Körülbelül 21 000 négyzetkilométerrel nagyobb, mint Magyarország. A fölmérés nehézséget és gondot már a múlt században sem jelentett, nemhogy a huszadik században. Úgy látszik ezekre a szakállas fiatalokra várt ez a feladat is; rájuk, kik nemcsak lövöldözni akartak megtanulni, de írói és tudósai is akartak lenni Kubának. Cmenez földrajzkönyve még a forradalom előtt megjelent, de megjelenése után egy héttel nyilvánosan elégették. Forradalmi eszméket terjesztett? Egyetlen megbocsáthatatlan bűne volt: a tárgyilagosság. Minden diktatúra legveszedelmesebb ellenfele. Eszmék és szónoklatok ellen ideig-óráig még lehet védekezni, homállyal és ünnepélyes gesztusokkal, de a tények ellen nem. A tények olyanok, mint a botlóaknák. Egyetlen szál drótba beleakad a láb, és sorozatos robbanás következik. Elegendő volt Jimeneznek megírnia, hogy a kubai parasztok mire használják fel a pálma kérgét és a pálma levelét, hogy mit esznek és hogy milyen a lakásuk. A másik oldalon pedig csak felvillantani a tengerparti üdülőket, és a játékkaszinókkal telezsúfolt Havannát. Az adatok érvelés nélkül is lázítottak, mint József Attila tárgyilagos verse, a Hazám. Jimenez adataiból az derült ki, hogy Kuba hihetetlenül gazdag sziget, de ebből a gazdagságból mit sem élvez. A földrajzkönyv így felért egy tüntetéssel, egy megrendítő hangú himnusszal. FÉNYKÉP EGY VÖRÖSDIPLOMÁSRÓL annak egyének, akik elsősorban hajviseletüktől s modoruktól korszerűek; vannak, akik a gondjaiktól. Rettegi Tivadar, az utóbbiakhoz tartozik. Vörösdiplomás vegyészmérnök, a Gyógyszeripari Kutató Intézet alkalmazottja, de ez ideig nyilván még eszébe se jutott, hogy ódivatú, sima szemüvegét fekete, vastagkeretű szemüvegre kéne fölcserélnie, hogy igazi intellektuelnek lássák. Rövid beszélgetésünkből — mely az üvegekkel, tégelyekkel agyonzsúfolt laboratórium négy fala közt hullámzott — azt éreztem kiszüremleni, hogy Tivadar nem ad a külsőségekre. Nem azért, mert megveti őket, hanem azért, mert nem ezek izgatják. Még akkor is rokonszenves vonás ez, ha önmagában nem is üdvözít. — S a vörösdiploma? — kérdem tőle. — Az csak nem külsőség? — Annak örültem. — Jó érzés volt? — Jó. — Semmi több? — Semmi! Nem az eredmény, a munka izgalmas! Az eredmény csak igazolja az embert, de sok mindent ,eltakar. Kitűnő érettségivel mentem az egyetemre. Első éves koromban jeles voltam, a másodikban jó, a harmadiktól végig kitűnő s nevetni fogsz, a legemlékezetesebb évem épp a második év. A négyes bizonyítványért dolgoztam a legtöbbet. — Harmadikban nem ötlött föl benned, hogy vörösdiplomás is lehetsz? — Én csak azért drukkoltam — mondja —, hogy a félévi vizsgáim sikerüljenek. Elmondtam neki, hogy ismerek egy tanársegédet, aki már másodéves korában elhatározta, hogy vörösdiplomát szerez. — Meg is szerezte? — Meg. — Érdekes tag lehet. Én azt se tudtam akkor még, hogy mi fán terem. Hogy kapok, azt is csak az utolsó héten sejtettem. — Jár valami haszonnal a diploma? — Tán annyival, hogy könynyebben elhelyezkedik az ember. — Ide a kutatóba akartál jönni? — Gondoltam, inkább idejövök, minthogy bent maradjak a tanszéken. Gyakorlatot igazán csak itt lehet szerezni. — És az üzem? Elgondolkodik, rám néz, futó latolgatás, hogy mondja, amit gondol s végül kimondja. — Oda nem szívesen mentem volna. Miért? Voltam többször gyakorlaton és majdnem mindenütt azt láttam, hogy egyik-másik vegyésznek több adminisztrációt, irkafirkát kell végeznie, mint munkát. Eltörik egy kulcs? Lerondítják a vécét? Gyakran ezért is a mérnök fejének kell fájni. A vegyész nem pedagógus, vagy legalább is nem elsősorban az. — És itt lehet fejlődni? — kérdem. — Aki akar... — Az, hogy folyton feladatot kap az ember, nem jelent beszűkülést vagy unalmat? — Unalmat semmiképp! A vegyész munkával állandóan együtt jár valamiféle izgalom. Bármibe belekezd, előbbutóbb érdekes lesz a számára... Az is megtörténhet, hogy előszörre sikerül egy munka, másodszorra már nem. — Ilyenkor mi a teendő? — Addig kell csinálni, míg újra sikerül. — Tehát a türelem? — Az is, de az nem mindent old meg. Annál sokkal többre van szükség. Asztalán, melyet néhány hete vett birtokba, egy nagy alakú nyitott füzet fekszik. Belekukkantak. — Megnézhetem? — Ha érdekeltessék. Közelebb húzom. Angol nyelvű szöveg és képletek. — Cikk? Fordítani akarod? — Nem. Egy könyvből írtam ki. Barbitul sav származék alapvegyületeivel foglalkozom és ez a részlet nem az előállítás leírását adja, inkább csak tájékoztatást és ötletet. Szükség van az ilyesmire, mert az egyetemen bármennyit tanul is valaki, egyszerre kevés lesz, ha dolgozni kezd. Hogy nem volt zökkenő, mikor ide jöttem és dolgozni kezdtem, azt én nem annak köszönhetem, hogy kitűnő voltam és ismertem az anyagot, hanem a tudományos diákkörnek. Ott kedvemre kísérletezgettem. Az egyetemen belül a tudományos diákkörök egy kis egyetemmel is fölérnek... — Milyen nyelveken beszélsz? — Jól franciául. Fordítani németül és angolul. Szakirodalmat? Azt angolul és németül olvasok. Nemrég határoztam el, hogy beszélni is megtanulok. Ez a négyéves program. A modern vegyészetben elmerülni nyelvtudás nélkül ma már lehetetlen. Vallatom, hogy mert franciául tanult meg jól, ha azt nem tudja úgy értékesíteni. Kiderül, hogy szereti az irodalmat s a franciát kissé az irodalom anyanyelvének érzi. Elfogultság nélkül újabb jó pontot írok a javára gondolatban. Az azonban, kissé kiábrándít, hogy sem a huszadik századi modern irodalmat, sem a művészetet nem igen kedveli. Vele is az a gyakori skizofrénia esett meg, hogy szakmában csak a legmodernebb eredményeket fogadja el, mert a logika s a tapasztalás érvei fölényesen meggyőzik, de a művészetben csak azt képes elfogadni, amit már mások is megemésztettek és elfogadták? Mi lehet ennek az oka? Előítélet vagy inkább csak időhiány? Egy alakuló fiatalembernél ezt nem lehet és nem is fontos egyelőre eldönteni. — Volt már valami élményed itt az új munkahelyeden? — Egy kudarc — mondja mosolyogva. Meglepődöm. Nem olyannak ismertem meg, aki fölényesen intézi el a sikertelenséget. Kérdően nézek rá. — Adtak egy afrikai növényt, valami trópusi fajtát, persze, már csak törmelék formájában. Ebből kellett olyan alapvegyületet előállítítani, amit a gyógyszergyártás hormonok készítésében alkalmaz. Azaz, hogy csak kellett volna, mert belebuktam. Ez volt az első munkám, képzelheted ... — És? — A végén kiderült, hogy más növényt kaptam, mint amiről szó volt. — Ezek szerint ez nem kudarc volt, hanem siker. Úgyis mondhatnám, az első sikered! — így is lehet mondani, persze az ember másféle babérokra pályázik. CSOÓRI SÁNDOR Kiállítás nyílt a vári kollégium aulájában szeptember 25-én este a Fegyveres Testületek Napja alkalmából. A kiállítást, amelynek anyagában a fegyveres testületek életét dokumentáló fotók, valamint fegyverek szerepelnek, Ottó vezérőrnagy elvtárs nyitotta meg. A kiállítás vasárnap délig volt nyitva.