A Jövő Mérnöke, 1966 (13. évfolyam, 1-29. szám)

1966-01-03 / 1. szám

■■■■■■■■■a■■■■■■■■■■■■! ■■•■■■■■•■■•■■■a A HATÁROZAT UTÁN Több mint két hét telt el azóta, hogy a Minisztertanács határozatát az 1966. évi nép­­gazdasági tervről, az ezzel kapcsolatos feladatokról, va­lamint az ár- és bérpolitikai intézkedésekről közölték na­­pilapjaink. Előzőleg párttagjaink tag­gyűléseken tájékozódtak az MSZMP Központi Bizottsága 1965. december 8-i üléséről, amelyre a Minisztertanács határozata is épül. A tájékoztató megjelenése után — teljesen érthetően — viták, számítgatások indultak meg az emberek között a ter­vezett intézkedések várható kihatásait illetően. Azt elöljáróban is le kell szögezni, hogy az intézkedé­sek egészével — azzal, hogy egyes fontos termékek árát közelebb hozzuk a tényleges termelési költségekhez; hogy mérsékeljük a jelenlegi ár- és bérrendszer aránytalansá­gait; hogy növeljük az anya­gi ösztönzést, és ezzel segít­sük a harmadik ötéves terv indulását — mindenki egyet­értett. Ezen túlmenően élénk és sokoldalú vitát váltottak ki az egyes rendelkezések. A viták során s azok eredményekép­pen egyre többen megértik, hogy a társadalmi igazság megköveteli az áldozatválla­lások arányos elosztását, s el­sősorban azok részéről, akik eddig is viszonylag jobb élet­­körülmények között éltek. De az itt jelentkező többletki­adás egy része is visszatérül bizonyos árcsökkentések ré­vén. Ugyanakkor a kisebb fi­zetésűeket — akik egyete­münkön viszonylag kis szám­ban vannak — a családi pót­lék felemelése, egyes ruhá­zati cikkek, a zsír és szalon­na árának csökkentése révén az áremelések nem, vagy csak kismértékben érintik. Mindezeknek a tényeknek az igazságát természetesen a februári, illetve az év során később életbe lépő intézkedé­sek fogják bizonyítani, hiszen nem mindenütt ismerjük meg az áremelkedések és csökke­nések mértékét. Azt viszont már tudjuk, hogy az elhatá­rozott ár- és bérpolitikai, va­lamint szociális jellegű intéz­kedések (családi pótlék eme­lése, bizonyos kategóriáknál fizetésrendezés, az alacso­nyabb nyugdíjak felemelése stb.) kihatása összességében kiegyenlíti egymást. Természetesen maradtak még nyitott kérdések — így pl. a menzatérítések és ezzel kapcsolatban esetleg az ösz­töndíjak összegének változása — amelyekre ma még nem tudunk választ adni. Hadd idézzük ezzel kapcso­latban is Komócsin Zoltán elvtárs , a Népszabadság 1965. december 25-i számában megjelent „Az életszínvonal­ról” című cikkének egyik be­kezdését: „Jelenleg tetézi a nehézsé­get — és ez még néhány hétig így is lesz —, hogy a nyilvá­nosságra hozott százmilliós és milliárdos számok alapján ne­héz áttekinteni az elhatáro­zott intézkedések kihatását az egyes családok életére. Ab­ból, ami eddig ismert, csak hozzávetőlegesen lehet kiszá­mítani, kinek milyen mérték­ben befolyásolja az életszín­vonalát külön-külön és együt­­tesen a jövedelemnövelő és -csökkentő intézkedés. Mi­helyt ezt a jogos igényt ki­elégítjük, világosabban látják majd a­z emberek az intézke­dések céljait is.” Gondolom, éppen egyete­meinken nem kell magyaráz­nunk a határozatban említett intézkedések népgazdasági je­lentőségét. Tudjuk, hogy gon­dos elemzés alapján születtek meg ezek a határozatok, fi­gyelembe véve a népgazda­sági ágak arányait, egyensú­lyát, a bér- és árumérlegeket, a mezőgazdaság helyzetét, a fejlődés törvényszerűségeit. Erre hivatkozott Nyers Rezső elvtárs is, az MSZMP Köz­ponti Bizottsága november 18-i ülésén a gazdaságirányí­tási rendszerünk kérdéseiről szóló előadói beszédében: „Fogyasztói árrendszerünk az 1951. évi ár- és bérreform következményeit tükrözi, s ma már több szempontból nem megfelelő. Nagymérték­ben és indokolatlanul eltér­nek az árak a társadalmilag szükséges ráfordítástól, s az is gyakori, hogy nem hatnak a kereslet-kínálat összhang­jának megvalósítására, ese­tenként éppen ellenkező ha­tásuk van. Olyan árrendszer kialakítá­sa volna kívánatos, amely az árak arányai és a jövedelme­zőség révén a jelenleginél he­lyesebben orientálja majd a termelőket és a fogyasztókat a gazdasági döntésekben, amely jobban elősegíti a ter­melés idomulását a szükségle­tekhez, a korszerű termékek gyorsabb terjedését, a gazda­ságosabb fogyasztási struktú­ra kialakulását.” Az idézettekkel kapcsolatos első intézkedések napvilágot TV/Tit-l+ mok­hívott m­nfo/LC7.r Mint meghívott professzor, hosszabb időt töltött dr. Macs­­kásy Árpád tanszékvezető egyetemi tanár a Drezdai Mű­szaki Egyetemen. A professzor szerződése 1963 szeptemberrel vette kezdetét és 1965 augusz­tus 31-ig szólt. Fűtés-szellőzés és klímatechnikát adott elő az egyetem gépészmérnök hallga­tóinak, ami ott majdnem min­den gépészmérnök hallgató alaptárgya. Egyben egy három szemesz­teres stúdium formájában ugyanezt a tárgyat a szakosí­tott „épületgépész” hallgatók­nak kibővített formában ugyancsak előadta. Az az idő, amit a drezdai egyetemen töltött hasznos volt — állapította meg Hazatérése után —, mert sok olyat tapasz­talt, amit itthon nagyon jól tud értékesíteni mind az okta­tásban, mind tanszékvezetői munkájában. Dr. Macskásy Árpád haza­térte óta minden alkalmat megragadott arra, hogy Drez­dában szerzett tapasztalatait ismertesse és amennyiben a körülmények engedik, ezeket itthon is hasznosítsa. Észrevé­telei érintik az oktató és tudo­mányos személyzet munkáját és a hallgatók tanulmányait. A gazdag tapasztalattal ezúttal szeretnénk olvasóinkat megis­mertetni. Néhány kérdést in­téztünk dr. Macskásy Árpád professzorhoz, amire készség­gel válaszolt. — Milyen tapasztalatokat szerzett a német egyetemi hallgatókról? — A német hallgatók leglé­nyegesebb vonása a pontosság, az alaposság és a határozott, mindenkor megnyilvánuló tö­rekvés, tudása bővítésére. Két­évi ott-tartózkodásom alatt — jóllehet az első fél évben 250-es létszámú hallgatóságnak adtam elő — oly elhanyagol­hatóan csekély mértékben ta­pasztaltam, hogy valaki a hall­gatók között elkésett volna, hogy szóra sem érdemes. De ha ez véletlenül megtörtént, és az illetőnek nem sikerült úgy belépni, hogy a többiek észre ne vegyék, akkor a hallgatóság nemtetszését nyilvánította a szokásos módon (ami az elő­adást nem zavarta) halk pisz­­szegéssel. Sőt ugyanígy nyilvá­nítja nemtetszését az előadó­val szemben is, ha az esetleg egy perccel később jön, mint az óra hivatalos kezdete. Elő­fordult, egy alkalommal, hogy a velem együtt óráimra bejáró (egyébként az intézet vezető professzora) halaszthatatlan ok miatt három percet késett. A hallgatóság ezt is észre vette, és az itt szokásos módon tu­datta. — Nagyon sok alkalma nyílt arra, hogy a mi egye­temünk tanulmányi rend­szerét összevesse a drezdai egyetemi viszonyokkal? Mi­lyen a drezdai gépészhall­gatók tanulmányi megter­helése? — A hallgatók össz-óraszá­lattak. Az első napok szenve­délyesebb hangja után egyre nyugodtabban, tárgyilagosab­­ban beszélgetnek az emberek e kérdésekről. Ebben a nyu­galomban az is tükröződik, hogy bíznak a pártban, bíz­nak a kormányban, mert tud­ják, hogy eddig is minden in­tézkedés a dolgozók összérde­­keit szolgálta. Tudjuk, hogy ezek is hosszabb, néhány éves távon a helyesebb arányok ki­alakítását, a népgazdaság egyenletesebb fejlődését, a termékbőség növekedését cé­lozzák, s ezzel végső soron kedvezően hatnak majd visz­­sza mindannyiunk életére, ma kevesebb, mint nálunk, és a gyakorlatokkal kb. 50—50 százalékos arányban oszlik meg. Az előadásokon igen sok utalás történik a megfelelő for­rásmunkára, amelyekből a hallgatóság azután önállóan egészíti ki tudását Ez termé­szetesen, figyelemmel a német műszaki irodalom óriási terje­delmére, ott lényegesen köny­­nyebb, mint hazánkban. Egye­temi tankönyv vagy jegyzet csak a legritkább esetben áll a hallgatók rendelkezésére. Ez­zel szemben rendkívül alapo­san jegyeznek az órán és nem­tetszésüket nyilvánítják, ha a tanár vagy oktató előadásai nem alkalmasak a jegyzetelés­re. Külön ki szeretném emelni az ott igen fejlett laboratóriu­mi munkát. Ennek folytán a hallgatók méréstechnikai kész­sége és tudása lényegesen na­gyobb, mint saját itthoni hall­gatóinké. A laboratóriumok felszerelése — különösen a modern mérőberendezések te­rén — lényegesen fejlettebb, mint idehaza. — Ismert-e a katalógus­rendszer? — Az előadásokon kataló­gust nem tartanak, egyáltalán nem tartják nyilván a jelen­levők számát, ennek ellenére soha nem tapasztaltam, hogy például óráimon a részvevők létszáma csökkent volna. Leg­feljebb abból, hogy egyesek kopírpapírt is használtak jegy­zetük készítésére, ami nyilván­való a hiányzó kolléga felkéré­sére készült. — Nálunk elég gyakori eset, hogy a hallgatók nem készítik el időben rajzfel­adataikat. Ezzel kapcsolat­ban mit tapasztalt profesz­­szor úr Drezdában? — A határidők, a rajzok, fel­adatok határideje „szentség” ott és senkinek eszébe sem jut azzal számolni, hogy „azt majd meghosszabbítják”. Az első félévi rajzfeladatok beadására, véleményem szerint, elég rö­vid határidőt adtunk. Egy hall­gató kért — szerintem igen in­dokoltan a meghosszabbítást, az adjunktus tanácsára azon­ban nem adtam meg. Ennek­ ellenére ő is határidőre adta be feladatát. Miként említettem, a hallga­tók igen jelentős időt töltenek a laboratóriumokban. Felada­taik olyan jellegűek, hogy az ott alig szokásos egymásról való lemásolást, majdnem tel­jesen kizárja. Ez persze az oktató személyzet munkáját jelentősen megnöveli. — Milyen a drezdai egye­tem vizsgaszabályzata? Hány utóvizsga esetén ke­rül a hallgató kizárásra? — Meg kell említenem ama szigorú rendelkezést, amely szerint az a hallgató, aki há­rom tárgyból végérvényesen elégtelent szerzett, ún. „ex­­matriculaties comissió” elé ke­rül. Ez a comissió 90 százalék­ban kizárásos döntést hoz, csak ténylegesen komoly indokok Mint általában minden vizsgaidőszak előtt, feszülteb­bé válik a légkör az évfolya­mokon. Ezt a tünetet az egye­temen mindenki nagyon jól ismeri és természetesnek ve­szi, hiszen ez egészséges fo­lyamat, amely a felelősség­­tudatból fakad. De eltérően a jól ismert hangulatváltozástól, egy egészen más, egészségte­len tünet ütötte fel a fejét a vegyészmérnöki kar harmadik évfolyamán. Különböző men­­de­mondák keltek szárnyra és szinte láncreakcióként hatot­tak a hallgatók körében. Mi is tulajdonképpen az a valami, esetén kerülhető el a hallgató részéről ez a döntés. Az elmúlt tanév egyik kari ülésén a kar megbízásából dr. Elsner pro­fesszor olyan javaslatot dolgo­zott ki, hogy azok a hallgatók is kizárási bizottság elé kerül­nek, akik hat alkalommal elég­ségesnél jobbra nem tudtak vizsgázni. Itt azonban meg kell említenem, hogy a közepes osztályzat megszerzése Drez­dában mintha valamivel köny­­nyebb volna, mint nálunk. Ez­zel szemben jelest nehezebb kapni. — Milyen feladatokat kapnak évközben a drezdai gépészhallgatók? Milyen jellegűek a diplomatervek? — Az évközi terv- és házi­feladatok kisebb mun­kaigé­­nyűek, mint az itthoniak. Saj­nos, a hallgatóság részére ott sincs állandó rajzterem, tekin­tettel a mintegy 13 000 nappali és 6000 levelező hallgatóra (esti oktatás nincs). Ez indo­kolja azt, hogy általában olyan feladatokat adnak ki, amelyek­nél a manuális munka is ke­vesebb. Véleményem szerint ez azonban egyes tárgyakban a konstrukciós készség rovására megy. Ezt a különböző ka­rok vezetősége ott is látja, azonban segíteni egyelőre rajz­terem hiányában nem tud. Ez talán egyik magyarázata annak, hogy a hallgatónak az utolsó — mégpedig a hatodik esztendőben — egy teljes év áll rendelkezésére két nagy feladata elkészítésére. Ezek közül az első az ún. „Grosser Beleg” (nagy feladat) és a má­sodik diplomaterv. A Grosser Beleg inkább konstrukciós, a diplomaterv majdnem kizáró­lag kutatási munka. Mindket­tőre a feladatokat legtöbbször az ipar küldi be kimondottan azzal a szándékkal, hogy a gé­pészmérnök jelölt az ipar ré­szére értékes segítséget nyújt­son. A feladat eredményeit komolyan figyelembe veszik és felhasználják. Ugyanakkor a felhasználók a kísérletezéshez szükséges eszközöket és beren­dezéseket rendelkezésre bo­csátják. Végezetül Macskásy profesz­­szor úr a Drezdai Műszaki Egyetemen tanuló magyar hallgatókról szerzett tapaszta­latait mondta el nem kis büsz­keséggel. — Április 4-i ünnepélyünkön a rektorhelyettes jókívánságait fejezte ki, de utána rögtön el­ismerését is. Kijelentette, hogy a drezdai egyetemen 45 nem­zet hallgatói tanulnak, a néme­tekkel együtt 46. A 46 nemzet közül általános osztályzat te­kintetében a magyar csoport áll az első helyen. Ezt ő maga is biztosítéknak tekintette ha­zánk további sikeres fejlődése és boldogulása tekintetében. Ez a szép eredmény azért is figyelemre méltó — jegyezte meg Macskásy professzor úr — mert ezt megfelelő szorgalom­mal hallgatóink idehaza is el­érhetnék. — Haray — amely képes volt ennyire megbolygatni a megszokott munkatempót? Erre a kérdés­re kerestem választ az illeté­kesektől, a diákoktól, hogy megismerjem az indítékot. Ismeretes az országgyűlés tanácskozása, mely elég mé­lyen és behatóan foglalkozott az oktatási reformmal, vala­mint a műszaki képzés szín­vonalának emelésével és célul tűzte olyan szakemberek kép­zését, akik a magasabb nép­­gazdasági követelményeknek is eleget tudnak tenni. Jól ismerve ezeket a gon­dolatokat, döbbentem meg azon, amit az évfolyamon tapasztaltam. A hallgatók szerint olyan félreérthető kijelentések hang­zottak el előadáson, gyakorla­ton, hogy a népgazdaságnak nincs szüksége annyi vegyész­mérnökre, mint amennyit az egyetem jelen pillanatban ké­pez. Nem nehéz a következ­tetésekből arra gondolni, ha kisebb létszámra van igény, akkor nyilvánvaló, hogy a töb­bieknek ki kell „hullania”. Te­hát az a becsületes, szorgal­mas diák, aki egyetemi évei alatt tanult, készült és készül ma is, de nem tartozik a leg­jobbak közé, ezek után attól rett­eg, hátha már most, a fél­évi vizsgán kihull. A félév közepe tájától hol innen, hol onnan ütötte meg fülüket hasonló megjegyzés. Az egészet aztán betetőzte ép­pen egyik oktatójuk kijelenté­se, aki miután megszámolta az előadásán jelenlevőket , ahol valóban nagyon kevesen vol­tak —, azt a megjegyzést tet­te, hogy ennél több vegyész­mérnökre, mint amennyi az óráján jelen van, nincs is szükség. És ez azt jelenti, hogy az évfolyamon levő 160 hall­gató közül legfeljebb csak 80- ra lesz szükség. Futótűzként terjedt el a hallgatók körében az oktató kijelentése, s ezek után az éves tanszékeken ki­látásba helyezett szigorított vizsgáztatást már tendenciá­nak vélték, eszköznek, a fölös­leges létszám megszüntetésére. De mit mond erről az illető oktató?­­ -Igen, elhangzott a kijelen­tés, azonban semmi esetre sem olyan szándékkal, ahogyan a harmadévesek értelmezték. Egyszerűen felháborította a hallgatóság közömbössége az egyetemi tanulmányokkal szemben. Ha pedig idegesek a vizsgák miatt , magukra is vessenek, hiszen már év elején figyelmeztették őket a tárgy fontosságára, a rendszeres és folyamatos tanulásra. Ha év elejétől nagyobb ambícióval fognak a munkához, akkor most nem következik be a „pánik”. Hogy félreértették? Megle­het. Ő maga is tud a hallga­tóság körében uralkodó jelen­legi bizonytalanságról, arról, hogy megingott a szakmai jö­­vőjükbe vetett hit. Ilyen kö­rülmények között e hangulat eloszlatása és a felelősségtel­jes egyéni munkára történő lelkesítés célravezetőbbnek tűnik. Sajnos, nem ez történt, ami a bizonytalanságot to­vább növelte. Elhangzott egy felelős sze­mélytől egy felindult hangu­latban tett kijelentés, amely pánikba ejtette az évfolyamot. Ha csak pillanatnyi felháboro­dásból fakadt is, a kialakult helyzeten ez már nem segít. De pedagógiai fogásnak is rosszul sült el. Elérte azt, hogy a hallgatóság, amelynek min­den energiáját a vizsgafelké­szülésre kellene fordítania, most megosztva erejét, fél bi­zonyos következményektől, la­tolgatja esélyeit, vajon ő be­leesik-e az „irtásba”? „Vajon miért éppen harmad éven ke­rül erre sor, amikor az állam már egy csomó pénzt áldozott tanulmányainkra?” — ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatják a hallgatókat. De öntsünk végre tiszta vi­zet a megzavart harmadéves vegyészmérnök hallgatók po­harába. Szükség van-e rájuk, vagy sem? A kar dékánja, dr. Holló János egyértelműen le­szögezi, hogy a vegyészmér­nöki karon tanuló hallgatók száma nem fog csökkenni. Ez a létszám marad az elkövet­kező években is, mert a nép­­gazdaságnak szüksége van minden Magyarországon ve­gyészmérnöknek készülő szak­emberre. Eddig sem volt probléma a vegyészmérnökök elhelyezése és az ipar igé­nyeit figyelembe véve, a jö­vőben sem okoz majd gondot. Azonban ez nem jelent sem­miféle liberalizmust, esetleges engedményeket a tanulmányi munkában. És ez szól a har­madéveseknél i­ is, akik most három komoly vizsga és egy szigorlat elé néznek. A ve­gyészmérnöki kar dékánjá­nak egyértelmű megnyugta­tása után nincs akadálya az eredményes felkészülésnek. Ami pedig az eredményt illeti, az sem mellékes, hisz ma már az üzemek egyre na­gyobb igényt támasztanak a vegyészmérnökökkel szemben. Nem laboránsokra van szük­ség, hiszen az iparnak ezt az igényét kielégíti a felsőfokú technikum. Az egyetemről jól képzett, mérnökszemlélettel rendelkező szakembereket vár az ipar. Dr. Holló Jánossal, a kar dékánjával folytatott beszél­getésiben hangzott el az is, hogy tulajdonképpen mindig baj volt a harmadévvel. Ez a vizsga előtti „felfokozott” ide­gesség nem új dolog. Har­madéven a hallgatókból kezd kikopni a középiskolából ho­zott „lelkiismeretesség”. Nem készülnek rendszeresen és ezért a vizsgák előtt pánikba esnek. A hallgatóság is elis­meri, hogy ez a tény is köz­rejátszott az évfolyamon ural­kodó hangulathoz. Jobb lett volna, ha a sok éves tapasztalatok és a jelen­legi harmad éven kialakult különleges helyzet alapján a kar vezetése év közben alkal­maz erélyes, célravezető esz­közöket. Jobb lett volna, ha az évfolyam egy nem elhanyagol­ható, felelőtlen magatartást tanúsító részével szemben ko­rábban foganatosítanak intéz­kedéseket, de erre sajnos, elég későn, már a vizsgákra való felkészülés küszöbén került sor. Ugyanígy, a kar vezetősé­gének időben kellett volna a harmadévesek előtt tisztázni, hogy a népgazdaság által tá­masztott műszaki igényesség­nek és az egyetemi tanulmá­nyi követelmények betartásá­nak nem a létszámcsökkentés az eszköze. Eszköze a lelkiis­meretes tanulmányi munka, amelyet maximálisan meg kell követelni, de amit nem szabad megfontolatlan kijelentések­kel megzavarni. Halay Edit Százhatvannak a fele? A drezdai hallgatók tanulmányi terhelése * Ahol nincs katalógus Szigorú határidős rajzfeladatok 3 éve kizáró ok ♦ Ipari jellegű diplomatervek * A magyar diákok a legjobbak Macskásy professzor beszámolója I. ABA IVÁN: Műszaki tudományos kutatás Magyarországon (Műszaki Könyvkiadó) Felszabadulásunk 20. évfor­dulója alkalmából jelent meg Aba Iván érdekes könyve is, amely a 20 év legfontosabb műszaki eredményeinek egyik alapvető feltételét, 42 kutató­­intézetet ismertet, mutat be. Közismert tény, hogy a fel­­szabadulás előtt önálló kuta­tóintézetek nem voltak ha­zánkban, s ezek hálózatának megszervezése, kiegészítése csak 1945 után indult meg. Ezt a munkát megnehezí­tette, hogy a hagyományok hiánya miatt képzett kutató­gárda sem állt rendelkezésre. Az ötvenes évek elején, a sok nehézség ellenére, mégis egy­más után alakultak a külön­böző intézetek. Az ismertetett 42 intézet munkája jól mutatja a fel­­szabadulás óta elért hatal­mas eredményeket, a fejlődés merész ívelésű útját. A könyv egyes fejezetei nemcsak a kutatóintézetek szervezetét ismertetik, hanem a műszaki tudományos kuta­tómunka folyamatát, eredmé­nyeit, problémáit is. Minden tekintetben gazdag kiállítású, érdekes és értékes könyvet tett le a Műszaki Könyvkiadó a műszaki tudo­mányok iránt érdeklődők asz­talára Aba Iván könyvével. A JOVO MÉRNÖKE

Next