A Jövő Mérnöke, 1968 (15. évfolyam, 1-29. szám)
1968-01-13 / 1. szám
Hírek — eredmények — események a szakosztályok életéből Ezúttal eredményekről nem tudunk beszámolni, hiszen a téli hónapok az alapozás idejét jelentik — és az átigazolását. December 1 és 31-e között bonyolították le az átigazolásokat — ország- és sportágszerte. Az erősítés legjobban a vízilabdázóknak sikerült, ezúttal nem kevesebb, mint öt játékos jött a MAFC-ba: Albrecht a Spartacusból, Grantner az ifjpesti Dózsából, Halasi az FTC-ből, Mátyás a Tipográfiából és Poór azMTK- ból. És hogy teljes legyen az öröm: miután a két Spartacus egyesült, ez azt jelenti, hogy a MAFC csapata bennmaradt az OB II-ben, és jövőre a megerősített műegyetemista csapat minden bizonnyal elkerüli a kiesési gondokat. A súlyemelőknél a tatabányai Veres Imre átigazolása az adminisztráció labirintusaiban egyelőre elakadt, viszont dr. Csúcs a jövőben az Egri Dózsa helyett a MAFC-ban versenyez. A vitorlázók is erősítettek a Bp. Építők „rovására”, ahonnan nem kevesebb, mint három versenyzőt igazoltak át: Ákost, Bakost és Csikóst. A labdarúgócsapattnál is találunk új fiúkat, Legutkó Győzőt (HTG) és Kácsor Attilát, aki eddig a Bp. Honvéd tartalékcsapatában focizott. Az atléták öt új versenyzőt igazoltak Antalik Gusztávot és Sturcz Antalt az Újpesti Dózsából, Schmaisel Mariant és Szepesi Máriát az FTC-ből, valamint Schulek Editet a Vasasból. A női röplabdacsapat új játékosa Sirmincsán Erzsébet, a Fővárosi Autóbuszból került a MAFC-ba. A rendes átigazolások mellett a MAFC az egyetemi kedvezményes átigazolás lehetőségeit is felhasználta, 48 versenyzővel erősítve meg szakosztályait. A kedvezményes átigazolás alkalmával került többek között a férfi röplabdacsapathoz: Borok (Csepel), a férfi kosárlabdázókhoz: Ábrahám (Székesfehérvári Építők) és Bitvai (Bp. Honvéd), a vízilabdacsapatba: Gianotti (Vasas), Fekete (Egri Dózsa), Ruzsányi és Vizner (BVSC), a tenisz szakosztályhoz Batovszky Krisztina (Győri ETO) és Nagy Péter (MM), az asztaliteniszezőkhöz: Raffai és Horváth (Bp. Postás), a tájékozódó szakosztályba Palatinszky és Széphegyi (PVSK), Tölgyesi Vilmos öttusázó (Bp. Honvéd), Szekulics Sándor (REAC), Csanaki Csaba (PVSK), Szederkényi János és Koós Joachim labdarúgók, valamint Papp Rozália és Schulek János atléták (mindkettő a Vasasból). Az érkezők mellett voltak, akik az átigazolás alkalmával búcsút mondtak a műegyetemi klubnak — mindössze 18-an. Többek között Arany Andrea atléta Csepelbe, Bori Éva és Szűcs Mária kosárlabdázók — a Bp. Vörös Meteorba, ill. Karcagra, Lehel Jenő, Mezősi József és Újvárosi Előd a férfi kosárlabdacsapatból a Csőszerelőkhöz, Barna Gyula öttusázó Csepelbe, Kádár Mihály és Ocskó József röplabdázók a Bp. Spartacusba, Tóth Attila teniszező a SZEAC-ba, Takács Ferenc labdarúgó — miután katonai szolgálatra vonult be, s a hatvani HSE-be, és a tájékkozódó Salacz a Helyiipari SCB-be. — Palotai — PORTRÉ Urbán Tamás fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSySSSSSSSSSSSSSSSSSSTf. ''''''ssssssssssssssAmrssym-ssssssssssssm». Az asszuáni Grand Hotel éjszakai ügyeletese bekopogott az ajtón: — Uraim, öt óra van! A korán kelő utazók lendületével dobjuk le magunkról a takarót, aztán kikászálódunk a baldachinos, rézgombos vaságy moszkítóhálói alól. A Grand valaha a kairói Shepheard’sal Afrika luxus szállodáit is jelentette, s bár a diszkrét kiszolgálás még a régi előkelőség hangulatát idézi, ma már igencsak másodosztályúvá öregedett. Még sötétben érünk az állomásra, hivatalos utalványainkat beváltjuk a megfelelő jegyekre, s várjuk a hajnalt, meg a vonatindulást. Beérkezik egy reggeli munkásvonat, álmos, galabéjiás-turbános emberek szállnak le róla, s egy-két nad, rágós ember fázósan süllyeszti kezét a zsebébe. A régi földrajzórák mondatai jutnak eszembe: „a sivatagos vidék éjszakái hidegek”, „az egyenlítői zónában a nappalok és az éjszakák hossza egyenlő, a nap hatkor kel és hatkor nyugszik”. A menetrend is igazodik az utóbbi körülményekhez : hatkor felkel a nap és elindul a vonat. A vonat, amire felszálltunk, ragyogó Diesel-express. Az első osztályú szakaszon vastag szőnyegpadló, tetszőleges irányba beállítható fotelülések, működő légkondicionálás, üléshelyenként tetszés szerint beállítható szellőzés, pincérhívógomb, a kettős ablak között működő zsalu, tiszta és felszerelt toalett, meg még egyéb raffinált bűbájosságok, amiket ki sem próbáltam. Aluminium karosszéria és könnyű rugózás, igazán expressz sebesség, meg ami tetszik. Volt alkalmam olasz, nyugatnémet, svéd vonatokon utazni, de ez mindet felülmúlja! Talán már ki is találta az olvasó: ez egy magyar gyártmányú vonat. Jellegzetes helyen kígyózik a vasút nyomvonala, pontosan a sivatag és a termőföld határán. Ha a bal oldali ablakon tekintek kifele, a sötétzöld öntözéses kultúra növényei: bab, borsó, saláták, hagyma, cukornádparcellák, a közöttük húzódó csatornák töltésein pedig tíz-tizenöt összekötött és felmálházott jószágból álló, himbálódzó tevevonatok, meg integető datolyapálma-csoportok rajzolják a képet. A jobb oldal vigasztalan. A hosszú árnyékú reggelben a sivatag mész és homokkő gnómjai, itt-ott sivár falu, mellettük a temető. A sírhelyek többségét csak maréknyi „elültetett” gazzal jelölték meg. Az ellentétes képek bűvöletéből útitársam perlekedése billent ki. Egy misszionárius hevültségével csinál propagandát a keresztény szenteknek ebben a hithű mohamedán világban. A kalauz van itt, közölte, hogy jegyünk csak a következő állomásig érvényes, ott le kell szállnunk és utalványunk következő szelvényét becserélhetjük érvényes menetjegyre. Szerencsére akad egy vonatszolga, aki a rövid állásidő alatt mindent elintéz anélkül, hogy el kellene hagynunk a kocsit. De arab nyelvű passzusainkban minden bizalmunk megingott. Estére megérkeztünk Luxorba. Napközi programként Edfuban jártunk, s bár az ottani állomási resti görög bérlője féléves egyiptomi utam legjobb ebédjét adta, mégis éhesen és fáradtan érkeztünk a szállodába. Szerencse, hogy még Asszuánból rendeltünk szobát, mert valamennyi szálloda tömve van. Az ok: márciusban tetőzik a turistaforgalom és mostanra esik a sorrendben második legnagyobb mohamedán ünnep, a bájrám. A név magyarul azt jelenti, áldozat. Ábrahám ószövetségi áldozatáról van szó, amikor Izsákkal cipeltette a rőzsét, s a kimerült gyermeket még ezek után... De ezzel egyszer s mindenkorra bizonyította szavahihető úriember mivoltát, s vesztére megjelent a bárány. Ebben az évben a naptárban közelesett a mohamedán hajrám, a szuperortodox kopt és a keresztény húsvét, s este a luxori mészárosok boltjai előtt tetőfokra hágott az ünnepi hangulat. Csak az áldozatok himbálóztak búsan, bőrükből kirántva és csupa lilára pecsételve a hentesfoltok vashorgain. Az este felkerekedő szél, a szállodai fürdő, no meg a hely nevezetessége elűzi a fáradtságot. A Hotel Savytól csak néhány száz lépésre van a Luxor-templom, oda megyünk. Természetes, hogy már minden kapu zárva, de így is jó, a pazarul kivilágított Nílus-parti sétáról a kerítés korlátjára könyökölve meresztgetjük szemünket a megközelíthetetlen és homályban álldogáló templom felé. Valahogy úgy, ahogy az utókor tekint elődeire. Hiába kapunk híradást az emberi gondolkodás és munka absztrakt termékei, meg a késlekedő atavizmusok felületeiről, mégis az emberi képzelet is kevésnek bizonyul, hogy teljessé legyen a kép a régvolt világ dolgairól. Luxor ma harmincezer lakosú kisváros, hírességét a sok óvilágból ittmaradt emlék adja, sőt nevét is innen vette: az eredeti arab név Kuszur, várakat jelent. Az ókori Egyiptom legismertebb és talán leggazdagabb történelmi szakaszában itt volt a főváros, az Iliászban is százkapusnak nevezett Théba. Még a szolid becslések szerint is fénykorában mintegy egymilliónyi lakosa lehetett. A legismertebb egyiptomi fáraók tevékenykedtek itt, a szemünk előtti templom esetében mindjárt három. III. Amenhotep, a reformer Ehinaton apja, a restauráció bábfáraócskája Tóth Anita Amon, s II. Rámszesz, a „ragyogó”. Az épület arányrendje pontosan követi a hármas felosztást; a régi önálló templom monumentalitása dacára finom arányrendjável, tagoltságával, tágasságával valami humanista atmoszférát teremt, a gyermek fáraó kollonádjának nyitott főelyhű papiruszoszlopai pedig minden vaskossága ellenére enerváltan törékenyek. Aztán a rámszeszi udvar, kolosszusok, pylon, obeliszk stb. zsúfolt reprezentációjával „felborul a pálya” az ízléstelen túlzások javára. Az időtlen arab középkorban ideépített Haggag mecset már képtelen fokozni az aránynélküliséget. A várost valaha két részre osztotta a Nílus, feltevések szerint nem is a jelenlegi medrében folyt, és igen komoly csatorna- és kiképzőrendszerrel rendelkezett. A folyó jelenlegi partjától három kilométernyire látható még egy hatalmas téglány alakú medence nyoma, arab neve — Birket Habu — jelzi, hogy (Birket egyenlő tó) még az utolsó évezredben is valamikor víztükör borította. Ez lehetett a világváros hajdani kikötője. Ami ebből a városból megmaradt, az kizárólag a vallási és túlvilági élettel kapcsolatos szent kerületek együttesei. A luxori templom, a karnaki szentélykerület, és a nyugati parton (Guma) a fáraók halotti templomai, nemesi és királyi sírok. Egésznapos programnak tervezzük a karnaki — Luxortól egy iramodásnyira levő — Amon templomkerület megtekintését. Hamarosan rájövök, hogy még a turisták legrosszabb okához is méltatlan egy ilyen kurta látogatás, hiszen térképekből, fényképekből jól ismerem a régi Théba (óegyiptomi nevén Vészét) minden emlékét, sőt munkámmal kapcsolatosan, ha kis léptékben is, de végigtapogattam rajztollammal itt minden négyzetmétert. Ismerősként kószálok az általam még nem járt helyen: a Kosok útjáról a Ptolemaioszkorban elkezdett és soha be nem fejezett hatalmas pylon kapuján be az első nagy udvarba, ami már nem is udvar, hanem hatalmas köztér, elfér benne balra az I. Szén, jobbra a III. Ramszesz temploma, középen a hatalmas kőbe faragott oszlopallé. Aztán a hyposztil csarnok, a világ csodája, meg az új birodalom fáraóinak érzelmi építészeti licitjei. Az idevonatkozó szuperlativuszok már közhelyekké váltak és engem különben is az újonnan felfedezett apró részletek lelkesítettek. Több mint két hetet töltöttem ebben a világban és a nyugati oldal kapcsán még egy következő folytatásra is telik a mondanivalómból. A márciusi haza (Kairóba) utazás reggelén arra ébredtünk, hogy odakint köd van, ami Egyiptomban természetesen képtelenség. Aztán rájövök, hogy most van az északafrikai Medárd, a Hamszin. Magyarul a kifejezés azt jelenti, hogy ötvenszer. Tavaszszal ötven napig mindennapos lehet a sivatagi homokvihar, és ilyenkor még a szélcsendes vidékeken is csak a mikroszkopikus homokszemcsék felhője mögül pislákol a napfény. Az állomás peronját pálmaággal sepri egy hordár, és amikor közeleg a beérkező vonal, csomagjainkat felkapva harsányan kiabálni kezd — persze arabul — vigyázat, jön a magyar. Félreértjük a dolgot, honnan tudja, hogy mi magyarok vagyunk, és miért óvja tőlünk az utazóközönséget? Amikor befut a magyar Diesel, világossá válik a dolog, és csendes önérzet veregeti a keblünket. Ezen fellelkesülve később gyanútlanul hangoztattam: — Ana magar — magyar vagyok. Mégis gyakran találkoztam furcsálló tekintetekkel. Később kiderült, hogy a magyar szó mást is jelenthet az arabok nyelvén — a teve elvetélt kölykét. VIGYÁZAT, JÖN A MAGYAR! A nagy hypota-csarnok. Egyetemi boszorkányok Az egyetemi sportrendezvényekről szóló tudósításokban hiába kerestük azt a részt, ami a lányokról szólt. Titokzatos homály fedte kilétüket. Rossz nyelvek s a beavatottak szerint állítólag nem is indultak. Éppen ezért, amikor már-már lemondtunk róluk, döbbenetes erővel hatott az a hír, hogy két egész lánycsapat nevezett be a kézilabdabajnokságba. A sorsolás „szeszélye” folytán mindjárt össze is kerültek. Hősies küzdelemben 2:2 lett az eredmény. Ezen egy kicsit elgondolkoztam. Egyetemünk javasasszonyához bekopogtattam, s megkértem, jósoljon, mi lesz, ha így folytatják a lányok? Megkértem, igyekezzen elfogulatlanul javaskodni. Erre ő biztosított, hogy ő is a rendszeres testedzés híve, már amennyire hivatásos a sok kuncsaft engedi. Bár az utóbbi időben az új gazdasági mechanizmus tanulmányozása sokat elvesz a szabad idejéből, s így mostanában csak reggeli tornára, illetve egy kis esti seprűlovaglásra jut ideje. Sajnos, mondta, az új irányítási rendszerben a csodákat nem a hozzá hasonló kuruzslóktól várják. Amit a jósnő elém tárt, azt sokáig nem fogom elfelejteni. Néha még most is felsírok álmomban, ha erről álmodok. Az elém vetített jövő, mit tagadjam, siralmas volt. Jósnőnk bűvös füstjében feltűnt egyetemünk kb. 2000-ben. (Zárójelben jegyzem meg, hogy akkor nemrég vált szét két részre, s éppen a szétválás okozta nehézséggel küszködtek az akkori hallgatók.) De folytatom. Deli lányok tűntek fel, s mellettük a férfiak (ha egyáltalán lehet ezt a szót használni), csupán siralmas, vézna, némelyikük elpuhult, tunya stb. Folytassam? Nem, ezt nem tehetitek, lányok, a teremtés koronái, mégiscsak mi vagyunk, férfiak. De azért megpróbálhatjátok! S ti alvásba, mozilátogatásba belefásult fiúk, jövő mérnökei, vegyétek intésnek ezt. Végezetül álljon itt a két csapatkapitány neve: Hargitai Zsuzsanna építész, XV. 4 tk és Sinka Zsuzsa villamos, III. H2. tk. Neveiket talán egyszer a nagy mozgalmak elindítóinak neveivel együtt fogják említeni. —Süni— Szeretem a munkámat Reggel fél nyolckor kezd, este hatkor zár. Tíz és fél órát dolgozik, megállás nélkül. Egyik kezével a kávéfőző gépet kezeli, a másikkal büfékészítményeket ad ki, a harmadikkal ... ja, az nincs neki, noha elkelne. De így sincs baj, mert két kézzel is olyan tüneményesen dolgozik, mintha három, vagy négy lenne. Az egyetem legforgalmasabb büféje (ebédlő mellett) a munkaterülete. Többször megfigyeltem, mindig mosolyog, soha nem fáradt, soha nem udvariatlan. Napi négyezer forint a forgalma és mindaz, ami emögött van. Például, a rengeteg mosogatás. Hogy bírja a munkát ez a vékony, de toronymagasra tupírozott hajú nő? — Egyszerűen, szeretem a munkámat — mondja Góts Erzsébet. A büfében ketten vannak, a társa, Nárcisz Lászlóné, szintén arról nevezetes, hogy „ég a keze alatt a munka”. Egy vendég, Schmidt Edit könyvtáros véleménye: — A kiszolgálás gyors, csak így baj van, hogy a készen hozott büfétermékek tálcája nem mindig tiszta, de erről a gyártó vállalat tehet. K. I. iillisIHlliSiijF A lövő MÉRNÖKE llliirllfíiv