A Jövő Mérnöke, 1968 (15. évfolyam, 1-29. szám)

1968-01-13 / 1. szám

Hírek — eredmények — események­ a szakosztályok életéből Ezúttal eredményekről nem tudunk beszámolni, hiszen a téli hónapok az alapozás ide­jét jelentik — és az átigazo­lását. December 1 és 31-e kö­zött bonyolították le az át­igazolásokat — ország- és sportágszerte. Az erősítés legjobban a ví­zilabdázóknak sikerült, ezút­tal nem kevesebb, mint öt já­tékos jött a MAFC-ba: Al­brecht a Spartacusból, Grant­­ner az ifj­pesti Dózsából, Ha­lasi az FTC-ből, Mátyás a Ti­pográfiából és Poór az­­MTK- ból. És hogy teljes legyen az öröm: miután a két Spartacus egyesült, ez azt jelenti, hogy a MAFC csapata bennmaradt az OB II-ben, és jövőre a megerősített műegyetemista csapat minden bizonnyal el­kerüli a kiesési gondokat. A súlyemelőknél a tatabá­nyai Veres Imre átigazolása az adminisztráció labirintusai­ban egyelőre elakadt, viszont dr. Csúcs a jövőben az Egri Dózsa helyett a MAFC-ban versenyez. A vitorlázók is erősítettek­­ a Bp. Építők „rovására”, ahonnan nem kevesebb, mint három versenyzőt igazoltak át: Ákost, Bakost és Csikóst. A la­bdarúgócsapattnál is ta­lálunk új fiúkat, Legutkó Győzőt (HTG) és Kácsor At­tilát, aki eddig a Bp. Honvéd tartalékcsapatában focizott. Az atléták öt új versenyzőt igazoltak Antalik Gusztávot és Sturcz Antalt az Újpesti Dózsából, Schmaisel Mariant és Szepesi Máriát az FTC-ből, valamint Schulek Editet a Va­sasból. A női röplabdacsapat új játékosa Sirmincsán Erzsébet, a Fővárosi Autóbuszból ke­rült a MAFC-ba. A rendes átigazolások mel­lett a MAFC az egyetemi ked­vezményes átigazolás lehető­ségeit is felhasználta, 48 ver­senyzővel erősítve meg szak­osztályait. A kedvezményes átigazolás alkalmával került többek­ között a férfi röplab­dacsapathoz: Borok (Csepel), a férfi kosárlabdázókhoz: Áb­rahám (Székesfehérvári Épí­tők) és Bitvai (Bp. Honvéd), a vízilabdacsapatba: Gianotti (Vasas), Fekete (Egri Dózsa), Ruzsányi és Vizner (BVSC), a tenisz szakosztályhoz Ba­­tovszky Krisztina (Győri ETO) és Nagy Péter (M­M), az asz­­taliteniszezőkhöz: Raffai és Horváth (Bp. Postás), a tájé­kozódó szakosztályba Pala­­tinszky és Széphegyi (PVSK), Tölgyesi Vilmos öttusázó (Bp. Honvéd), Szekulics Sándor (REAC), Csanaki Csaba (PVSK), Szederkényi Ján­os és Koós Joachim labdarúgók, valamint Papp Rozália és Schulek János atléták (mind­kettő a Vasasból). Az érkezők mellett voltak­, akik az átigazolás alkalmával búcsút mondtak a műegyete­mi klubnak — mindössze 18-an. Többek között Arany Andrea atléta Csepelbe, Bori Éva és Szűcs Mária kosár­labdázók — a Bp. Vörös Me­teorba, ill. Karcagra, Lehel Jenő, Mezősi József és Újvá­rosi Előd a férfi kosárlabda­csapatból a Csőszerelőkhöz, Barna Gyula öttusázó Cse­pelbe, Kádár Mihály és Ocs­­kó József röplabdázók a Bp. Spartacusba, Tóth Attila te­niszező a SZEAC-ba, Takács Ferenc labdarúgó — miután katonai szolgálatra vonult be, s a hatvani HSE-be, és a tájék­­kozódó Salacz a Helyiipari SCB-be. — Palotai — PORTRÉ Urbán Tamás fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSySSSSSSSSSSSSSSSSSSTf. ''''''ssssssssssssssAmrssym-ssssssssssssm». Az asszuáni Grand Hotel éjszakai ügyeletese bekopogott az ajtón: — Uraim, öt óra van! A korán kelő utazók lendüle­tével dobjuk le magunkról a takarót, aztán kikászálódunk a baldachinos, rézgombos vaságy moszkítóhálói alól. A Grand valaha a kairói Shepheard’s­­al Afrika luxus szállodáit is jelentette, s bár a diszkrét ki­szolgálás még a régi előkelőség hangulatát idézi, ma már igen­csak másodosztályúvá öre­gedett. Még sötétben érünk az állo­másra, hivatalos utalványain­kat beváltjuk a megfelelő je­gyekre, s várjuk a hajnalt, meg a vonatindulást. Beérkezik egy reggeli munkásvonat, álmos, galabéjiás-turbános emberek szállnak le róla, s egy-két nad­­, rágós ember fázósan süllyeszti kezét a zsebébe. A régi föld­rajzórák mondatai jutnak eszembe: „a sivatagos vidék éjszakái hidegek”, „az egyen­lítői zónában a nappalok és az éjszakák hossza egyenlő, a nap hatkor kel és hatkor nyugszik”. A menetrend is igazodik az utóbbi körülményekhez : hat­kor felkel a nap és elindul a vonat. A vonat, amire felszálltunk, ragyogó Diesel-express. Az el­ső osztályú szakaszon vastag szőnyegpadló, tetszőleges irányba beállítható fotelülések, működő légkondicionálás, ülés­helyenként tetszés szerint be­állítható szellőzés, pincérhívó­gomb, a kettős ablak között működő zsalu, tiszta és felsze­relt toalett, meg még egyéb raffinált bűbájosságok, amiket ki sem próbáltam. Aluminium karosszéria és könnyű rugózás, igazán expressz sebesség, meg ami tetszik. Volt alkalmam olasz, nyugatnémet, svéd vonatokon utazni, de ez min­det felülmúlja! Talán már ki is találta az olvasó: ez egy ma­gyar gyártmányú vonat. Jellegzetes helyen kígyózik a vasút nyomvonala, pontosan a sivatag és a termőföld hatá­rán. Ha a bal oldali ablakon tekintek kifele, a sötétzöld ön­tözéses kultúra növényei: bab, borsó, saláták, hagyma, cukor­­nádparcellák, a közöttük hú­zódó csatornák töltésein pe­dig tíz-tizenöt összekötött és felmálházott jószágból álló, himbálódzó tevevonatok, meg integető datolyapálma-csopor­­tok rajzolják a képet. A jobb oldal vigasztalan. A hosszú árnyékú reggelben a si­vatag mész és homokkő gnóm­­jai, itt-ott sivár falu, mellettük a temető. A sírhelyek többsé­gét csak maréknyi „elültetett” gazzal jelölték meg. Az ellentétes képek bűvöle­téből útitársam perlekedése billent ki. Egy misszionárius hevültsé­­gével csinál propagandát a ke­resztény szenteknek ebben a hithű mohamedán világban. A kalauz van itt, közölte, hogy jegyünk csak a következő állo­másig érvényes, ott le kell szállnunk és utalványunk kö­vetkező szelvényét becserélhet­jük érvényes menetjegyre. Sze­rencsére akad egy vonatszolga, aki a rövid állásidő alatt min­dent elintéz anélkül, hogy el kellene hagynunk a kocsit. De arab nyelvű passzusainkban minden bizalmunk megingott. Estére megérkeztünk Luxorba. Napközi program­ként Edfuban jártunk, s bár az ottani állomási resti görög bér­lője féléves egyiptomi utam legjobb ebédjét adta, mégis éhesen és fáradtan érkez­tünk a szállodába. Szeren­cse, hogy még Asszuánból rendeltünk szobát, mert valamennyi szálloda töm­ve van. Az ok: márciusban te­tőzik a turistaforgalom és mostanra esik a sorrendben második legnagyobb mohame­dán ünnep, a bájrám. A név magyarul azt jelenti, áldozat. Ábrahám ószövetségi áldozatá­ról van szó, amikor Izsákkal cipeltette a rőzsét, s a kime­rült gyermeket még ezek után... De ezzel egyszer s mindenkorra bizonyította sza­vahihető úriember mivoltát, s vesztére megjelent a bárány. Ebben az évben a naptárban közelesett a mohamedán haj­rám, a szuperortodox kopt és a keresztény húsvét, s este a luxori mészárosok boltjai előtt tetőfokra hágott az ünnepi hangulat. Csak az áldozatok himbálóztak búsan, bőrükből kirántva és csupa lilára pecsé­telve a hentesf­oltok vashor­gain. Az este felkerekedő szél, a szállodai fürdő, no meg a hely nevezetessége elűzi a fá­radtságot. A Hotel Savytól csak néhány száz lépésre van a Luxor-tem­plom, oda me­gyünk. Természetes, hogy már minden kapu zárva, de így is jó, a pazarul kivilágított Ní­­lus-parti sétáról a kerítés kor­látjára könyökölve meresztget­­jük szemünket a megközelít­hetetlen és homályban álldo­gáló templom felé. Valahogy úgy, ahogy az utókor tekint elődeire. Hiába kapunk hír­adást az emberi gondolkodás és munka absztrakt termékei, meg a késlekedő atavizmusok felületeiről, mégis az emberi képzelet is kevésnek bizonyul, hogy teljessé legyen a kép a régvolt világ dolgairól. Luxor ma harmincezer la­kosú kisváros, hírességét a sok óvilágból ittmaradt emlék ad­ja, sőt nevét is innen vette: az eredeti arab név Kuszur, vá­rakat jelent. Az ókori Egyip­tom legismertebb és talán leg­gazdagabb történelmi szaka­szában itt volt a főváros, az Iliászban is százkapusnak ne­vezett Théba. Még a szolid becslések szerint is fénykorá­ban mintegy egymilliónyi la­kosa lehetett. A legismertebb egyiptomi fáraók tevékenyked­tek itt, a szemünk előtti temp­lom esetében mindjárt három. III. Amenhotep, a reformer Ehinaton apja, a restauráció bábfáraócskája Tóth Anita Amon, s II. Rámszesz, a „ra­gyogó”. Az épület arányrendje pontosan követi a hármas fel­osztást; a régi önálló templom monumentalitása dacára fi­nom arányrendj­ável, tagoltsá­gával, tágasságával valami hu­manista atmoszférát teremt, a gyermek fáraó kollonádjának nyitott főelyhű papiruszoszlo­pai pedig minden vaskossága ellenére enerváltan töréke­nyek. Aztán a rámszeszi ud­var, kolosszusok, pylon, obe­­liszk stb. zsúfolt reprezentáció­jával „felborul a pálya” az íz­léstelen túlzások javára. Az időtlen arab középkorban ide­épített Haggag mecset már képtelen fokozni az aránynél­küliséget. A várost valaha két részre osztotta a Nílus, fel­te­vések­ szerint nem is a jelenlegi med­rében folyt, és igen komoly csatorna- és kiképzőrendszer­rel rendelkezett. A folyó je­lenlegi partjától három ki­lométernyire látható még egy hatalmas téglány alakú me­dence nyoma, arab neve — Birket Habu — jelzi, hogy (Bir­­ket egyenlő tó) még az utolsó évezredben is valamikor víz­tükör borította. Ez lehetett a világváros hajdani kikötője. Ami ebből a városból meg­maradt, az kizárólag a vallási és túlvilági élettel kapcsolatos szent kerületek együttesei. A luxori templom, a karnaki szentélykerület, és a nyugati parton (Guma) a fáraók ha­lotti templomai, nemesi és ki­rályi sírok. Egésznapos prog­ramnak tervezzük a karnaki — Luxortól egy iramodásnyi­­ra levő — Amon templomke­rület megtekintését. Hamaro­san rájövök, hogy még a turis­ták legrosszabb o­kához is mél­tatlan egy ilyen kurta látoga­tás, hiszen térképekből, fény­képekből jól ismerem a ré­gi Théba (óegyiptomi nevén Vészét) minden emlékét, sőt munkámmal kapcsolatosan, ha kis léptékben is, de végig­tapogattam rajztollammal itt minden négyzetmétert. Isme­rősként kószálok az általam még nem járt helyen: a Ko­sok útjáról a Ptolemaiosz­­korban elkezdett és soha be nem fejezett hatalmas pylon kapuján be az első nagy ud­varba, ami már nem is ud­var, hanem hatalmas köztér, elfér benne balra az I. Szén, jobbra a III. Ramszesz temp­loma, középen a hatalmas kő­be faragott oszlopallé. Aztán a hyposztil csarnok, a világ cso­dája, meg az új birodalom fáraóinak érzelmi építészeti licitjei. Az idevonatkozó szu­­perlativuszok már közhelyek­ké váltak és engem különben is az újonnan felfedezett apró részletek lelkesítettek. Több mint két hetet töl­töttem ebben a világban és a nyugati oldal kapcsán még egy következő folytatásra is telik a mondanivalómból. A márciusi haza­ (Kairóba) utazás reggelén arra ébred­tünk, hogy odakint köd van, ami Egyiptomban természete­sen képtelenség. Aztán rájö­vök, hogy most van az észak­afrikai Medárd, a Hamszin. Magyarul a kifejezés azt je­lenti, hogy ötvenszer. Tavasz­­szal ötven napig mindennapos lehet a sivatagi homokvihar, és ilyenkor még a szélcsendes vidékeken is csak a mikrosz­kopikus homokszemcsék fel­hője mögül pislákol a nap­fény. Az állomás peronját pálma­ággal sepri egy hordár, és ami­kor közeleg a beérkező vonal, csomagjainkat felkapva har­sányan kiabálni kezd — per­sze arabul — vigyázat, jön a magyar. Félreértjük a dolgot, honnan tudja, hogy mi magya­rok vagyunk, és miért óvja tő­lünk az utazóközönséget? Amikor befut a magyar Die­sel, világossá válik a dolog, és csendes önérzet veregeti a keblünket. Ezen fellelkesülve később gyanútlanul hangoztat­­tam: — Ana magar — magyar vagyok. Mégis gyakran talál­koztam furcsálló tekintetek­kel. Később kiderült, hogy a magyar szó mást is jelenthet az arabok nyelvén — a teve elvetélt kölykét. VIGYÁZAT, JÖN A MAGYAR! A nagy hypota-csarnok. Egyetemi boszorkányok Az egyetemi sportrendezvényekről szóló tudósításokban hiába kerestük azt a részt, ami a lányokról szólt. Titokzatos homály fedte kilétüket. Rossz nyelvek s a beavatot­tak szerint állítólag nem is indultak. Éppen ezért, amikor már-már lemondtunk róluk, döbbenetes erővel hatott az a hír, hogy két egész lánycsapat nevezett be a kézilabda­­bajnokságba. A sorsolás „szeszélye” folytán mindjárt össze is kerültek. Hősies küzdelemben 2:2 lett az eredmény. Ezen egy kicsit elgondolkoz­tam. Egyetemünk javasasszonyához bekopogtat­tam, s megkértem, jósoljon, mi lesz, ha így folytatják a lányok? Megkértem, igyekezzen elfogulatlanul javaskodni. Erre ő biztosított, hogy ő is a rendszeres testedzés híve, már amennyire hivatáso­s a sok kuncsaft enge­di. Bár az utóbbi időben az új gazdasági mechanizmus tanulmányozása sokat elvesz a szabad idejéből, s így mostanában csak reg­geli tornára, illetve egy kis esti seprűlovag­­lásra jut ideje. Sajnos, mondta, az új irányítási rendszer­­ben a csodákat nem a hozzá hasonló ku­ruzslóktól várják. Amit a jósnő elém tárt, azt sokáig nem fogom elfelejteni. Néha még most is felsí­rok álmomban, ha erről álmodok. Az elém vetített jövő, mit tagadjam, si­ralmas volt. Jósnőnk bűvös füstjében fel­tűnt egyetemünk kb. 2000-ben. (Zárójelben jegyzem meg, hogy akkor nemrég vált szét két részre, s éppen a szétválás okozta ne­hézséggel küszködtek az akkori hallgatók.) De folytatom. Deli lányok tűntek fel, s mellettük a fér­fiak (ha egyáltalán lehet ezt a szót hasz­nálni), csupán siralmas, vézna, némelyikük elpuhult, tunya stb. Folytassam? Nem, ezt nem tehetitek, lányok, a terem­tés koronái, mégiscsak mi vagyunk, férfiak. De azért megpróbálhatjátok! S ti alvásba, mozilátogatásba belefásult fiúk, jövő mérnökei, vegyétek intésnek ezt. Végezetül álljon itt a két csapatkapitány neve: Hargitai Zsuzsanna építész, XV. 4 tk és Sinka Zsuzsa villamos, III. H2. tk. Neveiket talán egyszer a nagy mozgalmak elindítóinak neveivel együtt fogják említeni. —Süni— Szeretem a munkámat Reggel fél nyolckor kezd, es­te hatkor zár. Tíz és fél órát dolgozik, megállás nélkül. Egyik kezével a kávéfőző gépet kezeli, a másikkal büfékészít­ményeket ad ki, a harmadik­kal ... ja, az nincs neki, noha elkelne. De így sincs baj, mert két kézzel is olyan tünemé­nyesen dolgozik, mintha há­rom, vagy négy lenne. Az egye­tem legforgalmasabb büféje (ebédlő mellett) a munkaterü­lete. Többször megfigyeltem, mindig mosolyog, soha nem fáradt, soha nem udvariatlan. Napi négyezer forint a forgal­ma és mindaz, ami emögött van. Például, a rengeteg moso­gatás. Hogy bírja a munk­át ez a vékony, de toronymagasra tu­­pírozott hajú nő? — Egyszerűen, szeretem a munkámat — mondja Góts Erzsébet. A büfében ketten vannak, a társa, Nárcisz Lászlóné, szin­tén arról nevezetes, hogy „ég a keze alatt a munka”. Egy vendég, Schmidt Edit könyvtáros véleménye: — A kiszolgálás gyors, csak így baj van, hogy a készen ho­zott büfétermékek tálcája nem mindig tiszta, de erről a gyár­tó vállalat tehet. K. I. iillisIHlliSiijF A lövő MÉRNÖKE llliirllfíiv

Next