A Jövő Mérnöke, 1970 (17. évfolyam, 1-40. szám)
1970-05-30 / 20. szám
ZONGORA ÉS MATEMATIKA BME művészeti napolban Simon János másodéves villamosmérnök hallgató első díjat nyert zongorajátékával. Ez persze szürke kis hír, és a dolog valószínűleg többet megérdemel. Szobatársa ugyan állította: — Ja a művészeti napok. Emlékszem rá. A János este elővett valami kottát, egy óráig gyakorolt, aztán megnyerte. Nagyon tud a fiú ... Nagyon tud? Hát igen. Másodikos korában beíratták egy zongoraiskolába. Az első két év alatt szétverte a húrokat, kalapácsokat. — Nagyon nem szerettem még akkor leülni a zongora mellé. Csak később. Egyszer, úgy jön ez mint egy felismerés. Egyszer úgy éreztem, hogy örülök, ha zenét hallok, és örülök, amikor játszom. Azt mondja, hogy a világ JA legtökéletesebb kikapcsolása a zene. Elmaradnak sérelmek, nincs méreg, feloldódik minden bánat. — A tanárom lelki beteg volt mikor megtudta, hogy nem az akadémiára jelentkeztem, hanem a műszakira. Nincs igaza. Azt hiszem, ha nem lettem volna kiváló és kiugró művész, egész életemben kísértett volna a sikertelenség érzése. Hangmérnök lesz. Teljesen praktikusan nézi az elkövetkező éveket, a munkát és a zenélést. Sőt, ha lehet, egyetem vége felé megpróbál felvételizni dzsessz tanszakra is. — Ha tovább jutottam volna a Ki mit tud?-ban, akkor már lehetett volna valamit kezdeni, a hangmérnökséggel kapcsolatban. Így ez még csak terv. A klasszikusokat szereti nagyon. Kedvence Mozart, Beethoven és Mendelssohn. — Gershwint nem lehet kihagyni. Az életéről szóló filmet legalább háromszor láttam. A Kék rapszódiát pedig Rubinsteintől hallottam játszani. Mellette mindenki szürkének hatott. Stok lemeze van otthon. Különösen orgonamuzsika. Alig tudják róla páran, hogy zongorázik, és hogy ilyen jól zongorázik. Nem szeret még a tankörben sem beszélni róla. — Nem tanulok rosszul. Hol jeles, hol jórendű vagyok, de ezt inkább ne írd meg, mert azt hiszik, dicsekszem. Az biztos, hogy ennek az eredménynek ára van. Hetekig nem támasztja fel senki a vári díszterem hangversenyzongorájának tetejét. — Pedig nagyon szeretek játszani. És még valami, egy órai beszélgetés után meg lehet állapítani, hogy kire hogy hat a zene. Nem tudnék olyan lányt majd elvenni, aki nem szereti úgy a zenét, mint én. Nyáron nagyon kevés ideje lesz. Pihennek a kották, amíg ő építőtáborban lesz, és amíg a németországi úton gyűjt élményeket. Marad még tíz nap. Talán azalatt kedvére hallhatja kedvenceit. — Nehogy azt hidd, hogy nem szeretem a beatet. Szeretem, de csak hallgatni. Különösen a Beatlesek első korszakát, és a Shadowsékat. Annyira szép és jó dallamvezetésük van, és olyan sok új érdekeset vittek bele a zenébe, hogy teljesen új lett minden a beat világában. Csak azt nem tudom megérteni, hogy valaki egy héten egyszer meghallgat egy ilyen hangversenyt, kiordítja magát, és a jövő hétig semmit szeret olvasni, jár színházba, van hangversenybérlete. Kétszer hallotta koncerten játszani Richtert. Örök élmény. — Ha befejezem majd az egyetemet, ha sikerül elhelyezkednem mint hangmérnök, ha esetleg felvesznek az akadémiára. Csupa ha, és csupa feltételezés. Egy van. A zene, mint élmény és mint kiegészítő az életben neki. — Seszták A. — MÉHES BALÁZS RAJZA ÍTÉLETA VÁSÁRHELYI KLUBBAN Múlt hétfőn az építőmérnök kollégium vendégei voltak a film alkotói. A beszélgetésen — amelyen a zsúfolt terem közönsége is aktívan részt vett — Kósa Ferenc, Csoóri Sándor, Bessenyei Ferenc és a hangmérnök, Pintér György jelent meg. A kérdésekre adott válaszok során egyre mélyebben felrajzolódott a klub hallgatósága előtt a mű fő figurájának, Dózsa Györgynek alakja és az, hogy személyével mi mindent kívántak az alkotók mondani. A forradalmár mögött megláttuk az embert, a vívódó embert is. Kása Ferenc egy kérdésre adott válasza során elmagyarázta a film néhány jelenetében a finom szürke tónusok szerepét: az áldozatvállalás — a tüzes trónra ülés — nyers borzalmának csökkentését és az utolsó képsorokra — az édesanya alakján át a feloldásra — vezetést. Megismertük a készítés szándékait is a hármas koprodukciós vállalkozás kapcsán. A cél a magyar, szlovák és román nép közelebbhozása volt társadalmi és kulturális téren egyaránt. Elmondották azt, hogy első ilyen közös megmozdulás volt e film. Szereplői — hivatásosok és amatőrök — e három nép fiaiból kerültek ki és közösen alkottak valami maradandót. Dózsáról, Werbőczyről, a filmbeli diák alakjáról folyt a vita a késő esti órákig. A beszélgetésbe belemelegedett közönség egy része a felvetett kérdésekre nem is várta meg Kása, Csoóri vagy Bessenyei válaszát, megpróbált rá önmaga felelni. A problémák felvetői sok helyen egészen elszakadtak a filmtől, néhol pedig éppen ellenkezőleg, túlzottan is belemerültek az értelmezésbe, túlmagyarázva az egyes motívumok szerepét. Ez helyenként kissé mulatságosan is jött elő. Az alkotók szerint ezek a hozzászólók jelképeket kerestek olyan helyen is, ahol ez nekik nem volt céljuk. A vitában ki-ki érzelmei és ismeretanyaga alapján vett részt és még azok is, akik hallgattak, néha kifejezték tetszésüket vagy nemtetszésüket, s ez a „szurkolás” élményszerűvé tette a találkozást. Nem lehetett és nem is tudtunk az alkotóknak igazat adni mindenesetben, de tiszteletreméltó, őszinte, emberi szándékukat, amit a filmmel kifejeztek, megértettük. R. K. A. Zárszámadás a filmklubban AZ ÉVADNAK már vagy egy hónapja vége. Legalábbis ami a filmklub működését illeti. Május 5-én a csehszlovák Százszorszépek volt az utolsó előadása a tizenkét filmből álló — tanév eleje óta tartó — sorozatnak. Ha valahol egyetemi filmklubokról esett szó, akkor mindig a „bölcsész”, a „közgazdasági” filmklubok kerültek előtérbe. Nem is alaptalanul, hiszen jónéhány magas színvonalú előadást az évek folyamán magam is láttam. Nem is emiatt hoztam fel példaként, hanem annak bizonyítására, hogy a „műszaki” filmklub valahogy sohasem került szóba. Persze okokat és magyarázatokat lehet szép számmal találni, de egy mindenképpen biztos. Idén az érdeklődő műegyetemistákon kívül képviselték magukat más egyetemek és főiskolák filmművészet iránt érdeklődő hallgatói is. Ez mindenképpen arra vall, hogy filmklubunk az idén tört be igazán „az élvonalba.” A FILMKLUB szervezőinek komoly és megalapozott elképzelései voltak a bemutatott filmekkel kapcsolatban. Valahogy elejét akarták venni a divatos művészfilm—közönségfilm vitáknak. Álláspontjuk határozott, világos és indokolt volt. Az igazán nagy filmek egyszerre művészfilmek és közönségfilmek. Természetesen közönség alatt most az értő, a filmmel szemben a szórakoztatáson kívül bizonyos művészi követelményeket is támasztó mozilátogatókat értem. Az egyetemen ennek feltételei adottak. Itt persze megkérdőjelezem, hogy vajon egyetemen kívül nem találkozunk-e ezzel a közönségtípussal? Hiszem, hogy igen. Annál is inkább, mivel a művészkedő, kommersz elemekkel operálni akaró rendezők még az igénytelenebb nézőknél is általános elutasítást válthatnak csak ki. Szerencsére. NAGY TÉVEDÉS lenne elvetni a krimik és a burleszkfilmek szükségességét, hiszen a jó vígjátékot és az okosan, izgalmasan végigvitt krimit mindannyian szeretjük és szívesen nézzük. De nem szabad filmművészet fogalma alatt elsősorban ezeket érteni. A film nagyon fontos társadalompolitikai tényező, s mint ilyen hihetetlenül fontos szerepet tölt be éppen abból kifolyólag, hogy milliók és milliók nézik meg a mozikban és a tv-ben. A nézők tudatformálását, tisztánlátását, erkölcsi érzékük mind magasabb szintű kialakulását kell elősegítenie, s ehhez a krimi és a burleszk már kevés. Ezt csak az a film tudja megvalósítani, amelyik egyszerre „népszerű” és egyszerre tud emberi viszonyokról, kapcsolatokról, társadalomról, jóról és rosszról a legmélyebben szántó gondolatokig elmenne beszélni. A nálunk bemutatott fesztiválnyertes filmeknek miért volt olyan nagy sikere? Mert ötvözték magukban mindkettőt. A néző valóságos élményt kapott, amit nagyon sokáig nem fog elfelejteni. AMIT MOST ilyen hosszasan fejtegettem, azt hamar felismerték a szervezők és a kiválasztott filmek igyekeztek ennek a koncepciónak maradéktalanul eleget tenni. A művészi értékeken kívül képesek voltak még rövid filmtörténetet is adni, amelyben, ha úgy tetszik, megtalálható volt a krimi, a western és a vígjáték is. Az biztos, hogy a nagy többségnél a válogatás elismerést váltott ki. Ennyit a tizenkét filmről általánosságban. A fő problémát persze nem is a válogatás, hanem a lebonyolítás jelentette. A nagyfokú érdeklődés kielégítésére a kéthetenkénti keddi napokon három előadás állt rendelkezésre. A „Műegyetemi Művészfilmek Mozija” a Kmf. 21. méreteinél fogva néha bizony szűknek bizonyult, bár kétségtelen, hogy volt eset, amikor csak félházzal ment a film. Sokak szerint felesleges a filmek előtti, úgymond: belemagyarázás. Vagyis az előadások, a filmek előtti ismertetések témájánál vagyunk. Először: az ismertetés nem belemagyarázás, hanem igyekszik a filmet elhelyezni hára egy-két általános tudnivalót és érdekességet a keletkezés körülményeiről és viszonyítani a film nagyságát a korabeli lehetőségekhez. Egyegy érdekes montázs, kameramozgás előtérbe állítása és a figyelemfelkeltés mindenképp hasznos. Szinte izgatottan várja a néző az említett jelenetet. Másodszor: aki nem kíváncsi rá az úgyis negyedórával később érkezik, s így megmenekül „a süket dumától”. A KÖVETKEZŐ ÉVI tervekkel kapcsolatban már az elképzelés megvan. Még nincsenek konkrét filmtervek, mindenesetre a rendezői film megszületése, a filmnek, mint Urai műfajnak a kialakulása lesz az a fő szemlélet, amely köré aztán csoportosulni fognak a kiválasztott alkotások. Kíváncsian várjuk a folytatást! — Koltay — TV Emlékezés Lóczy Lajosra Ez év május 14-én volt ötven éve annak, hogy a magyar geológia és geográfia egyik világhírű tudósa, a műegyetem volt professzora Balatonfüreden elhunyt. Idei vándorgyűlését éppen ezért a Magyarhoni Földtani Társulat Balatonfüreden rendezte meg, melynek szomszédságában, az arácsi temetőben nyugszanak Lóczy földi maradványai. Ez alkalommal került sor a nagy tudós mellszobrának a balatonfüredi gimnázium udvarán, emlékplakettjének pedig a SZOT-szanatóriumhoz csatlakozó írópantheonban való leleplezésére. Mindkét szoboralkotás Kisfaludy Strobl Zsigmondnak, a magyar szobrászat nesztorának kiváló alkotása. A geológus és geográfus Lóczyról, ki egyetemünknek három éven át professzora volt, s főleg a műszaki geológia meghonosításában szerzett elévülhetetlen érdemeket, a füredi szobor leleplezése alkalmával egyik, még ma is élő tanítványa, dr. Jugovics Lajos nyugalmazott geológus-professzor emlékezett meg. Lóczyról, a geográfia és geológia nemzetközi tekintélyű tudósáról talán már kevesen tudják, hogy műegyetemi, mérnöki képesítése volt. A zürichi egyetem mérnöki szakán Escher von Linth és Albert Heim professzorokat hallgatta elsősorban, kiknek társaságában számos földtani kiránduláson vett részt a svájci Alpokban. Így korán megszerezte azt a turisztikai-geográfiai tapasztalatot, melyet később Széchenyi Béla 1877—78. évi kelet-ázsiai expedíciójának részvevőjekéntgyümölcsöztethetett, s amely kutatóút alkalmával fontos, úttörő megállapításokat tett Észak - Kína földtanáról, hegységrendszeréről, s az ország egyes részeit borító lösztakaróról. Két nagyobb munkában számolt be (Széchenyi monográfiáján belül) az expedíció geográfiai, geológiai és paleontológiai vizsgálatairól. Második munkáját a Magyar Tudományos Akadémia Marczibányi-díjjal, a Francia Tudományos Akadémia pedig mindkét — az említett monográfia 1., illetőleg 3. szakaszát képező 428 oldalas munkáját — háromezer frankos Csibacsev-díjjal tüntette ki 1900-ban, 1911 májusában pedig maga Lord Gurzon adta át Lóczynak a Royal Geographical Society tiszteletbeli tagságáról szóló oklevelet, az angol geográfusok jubileumi érmének kíséretében. A svájci tudományok elvégzése után a Nemzeti Múzeum segéderőként, majd az Állami Földtani Intézet osztálygeológusaként működött. Lóczy kínai expedíciójáról hazatérve geológiából elnyeri a magántanári képesítést. Az akkor még a pesti oldalon működő műegyetemen Krenner professzor ajánlása alapján 1882—83-ban meg is kezdi magántanári előadásait a „technikai geológia” tárgykörében, heti két órában. (Az általa konkrétan előadott tárgyak, ill. kollégiumok — melyeket 1899-ig, még a tudományegyetem földrajzi tanszékére történt 1893. évi kinevezése után is előadott, a következők: „Sztratigráfia”, „A magyar birodalom geológiája” és „Válogatott fejezetek a geológiából”.) Mikor a Műegyetemi Tanács javaslatára 1884—85 tanévben az ásványtant és geológiát különválasztják, az ily módon a geológia számára rendszeresített külön tanári állásra Lóczyt nevezik ki nyilvános rendkívüli tanárrá. Míg Krenner József professzor a „Geológia I.” című kőzettani részt, addig Lóczy a „Geológia II. kirándulásokkal egybekötve” című tárgyat adja elő, éspedig mint kötelező tárgyat, heti két órában. Jugovics professzor a ragaszkodó tanítvány kegyeletével, de egyben a tudós tárgyilagosságával így emlékezett Balatonfüreden Lóczyról, mint egyetemi előadóról: „Szeretetre méltó, közvetlen egyéniség volt, akit fanatikus tudományszeretet jellemzett. Tanítványainak fejlődését élénk érdeklődéssel kísérte ... Hallgatóit önálló kutatásokra irányította és tanította. Nem rendelkezett ékes előadóképességgel, egyetemi előadásaiból sokszor hiányzott a rendszeresség, de sok újat és egyénit adott elő. Gyakran többet is, mint amennyit a kezdő hallgatóság megemészteni képes volt. Tanítványai inkább a megbeszéléseken, kirándulásokon ismerték meg hatalmas tárgyi tudását, átfogó gondolatait, melyeket önzetlenül szórt mindenki felé, akiben tehetséget és lelkesedést látott.” Geográfus és geológus tanítványait Lóczy mindig a pontos észlelésekre irányította — ezekre fektette a fő súlyt. Kutatásai közben nem ismert fáradságot és nem törődött a nélkülözésekkel. Kitartó gyalogló volt, s a terepmunkákban is fáradhatatlan. Egyetemi hallgatók számára sok kirándulást, utazást szervezett. Mindig és mindenütt együtt volt tanítványaival, velük étkezett és nem különítette el magát. Takarékos és beosztó magatartásával példát mutatott. A hallgatók számára nagy számú, igen tanulságos külföldi utazást is szervezett, ezek költségeit a geológia nagy mecénásának, Semsey Andornak hozzájárulásaiból fedezte. Bauer Jenő