A Jövő Mérnöke, 1970 (17. évfolyam, 1-40. szám)

1970-09-19 / 28. szám

Koppány Attila: Rosztov Papp Mária: Jötted elé Újból és újból kényszerülök megnyugtatni magam sokéves magazinok címlapja fölött ez a lány ez a nő ez a remek test mely egész biztosan sosem jut nekem most egy cseppet sem boldogabb mint én el kell képzelnem valami kilátástalan szituáció foglyaként elszalasztott életek mentén Messziről láthatóan lakhatatlan egyszemélyes hiányokban újból és újból magyarázkodni kényszerülök ellebbenteni a zsákutcák rémét nem nem szalasztók semmi újabbat el nem leszek kevesebb sokkal a megengedettnél nem kötök újabb kompromisszumot mikor szeretem ölelem s ezen a versen töröm a fejem keserű nyált forgatva a számban Megjelent a Budapesti Műszaki Egyetem KISZ-bizottságának gondozásában Felelős: Antalovits Miklós Összeállította: Koppány Attila, Németh György és Papp Márió R. Kovács Árpád ROKKANTAK VALAMI LEVÉLFÉLÉT akar­tam feladni a Fehérvári úti postahivatalban. A hatos meg­állója felől közelítettem meg. Sütött a nap. Kigombolt fel­öltővel ballagtam a napsütötte járdán. A házfalak mellett kis sám­lin ülő embert vettem észre. Tangóharmonika függött a nya­kában. Haja ősz volt, rövidre nyírt. Sapkája mellette a föl­dön. Nyitott kabátja alatt lát­szott rossz, katonai posztóból készült nadrágján a szép, új, széles derékszíj. Elmentem előtte. Belepillantottam a fejfedőbe. Néhány forintos és ötvenfillé­­res csillant meg. Nem dobtam bele pénzt. To­vábbléptem. Átmentem az utca túlsó ol­dalára. A járdán voltam már, amikor a hangszer hamis nye­­kergése és az öreges éneklés utolért. Megálltam, és figyelni kezdtem a kis bóvli dalocska szövegét. Az érzelgős muzsikaszó mesz­­szire szállt az utcán. Néztem, ki áll meg a harmonikánál a túloldalon. Egy ideig senki sem. Közöm­bösen sietett mindenki. Ké­sőbb egy idős asszony állt meg az emberem előtt. Pénzdarabot dobott a sapkába s továbblé­pett. A harmonikás torz vigyorral, mulatságos fintorokat vágva köszönte meg a pénzt. PÁR NAPJA a bátyáméktól levelet kaptam. Belőle a levél­papír mellett recept hullott ki. Gyermektápszerről íródott. A magyarázó szöveg arról szólt, hogy otthon nem lehet ezt kap­ni, és Andriska hiányát látja napok óta. Több helyre bementem. Min­denütt azt mondták, hogy nem kapható. Végül a körtén kis patika- Petróczi Tamás: A ## forradalmár" Ma elégedett vagyok, mert összegyűjtöttem és szétosztottam közöttük elégedetlenségeimet. Most DOLGOZNI fogok, hogy erőt gyűjtsek a holnapi­ és a holnaputániakhoz. Hogy újra megváltsam m­agamat és őket! Akik nap-nap után zsebükben és ölükben kotorásznak. ban egy idősebb gyógyszerész­nő megszűnt, miután jóindula­tú mosollyal végighallgatta kö­nyörgésem. Sajnos, nekünk sincs, de a Fehérvári úti ren­delőintézetben a belső patiká­ban talán kap — mondta. Mielőtt bementem a kapun, átnéztem a túlsóoldali posta­épület új homlokzatára, aztán elnyelt a rendelő. Hamarosan megtaláltam. Egyik oldalon a gyógyszertár ablaksora húzódott, a másikon az ajtókra a Gyógyászati se­gédeszközök felirat volt zo­­mánctáblákon erősítve. Hosszú sor állt az ablakok előtt. Az emberek sorra nyújtották re­ceptjeiket. Beálltam az ember­kígyó végére. Unalmamban né­zelődni kezdtem. A­ nagy nyüzs­gésben meglepett a látvány, ami elém tárult. Bejöttek me­legedni az úttisztítók. Ültek a terem közepén a padokon. Ri­kító, narancssárga mellényük­ben, mint­ázott díszmadarak gubbasztottak az egykedvűen várakozó tömegben. AZ AJTÓK ELŐTT szikár, magas férfi állt. Keze mankó­ra támaszkodott. Nadrágja biz­tosító tűvel felerősítve lötyögött azon a helyen, ahol valamikor a combja lehetett. Kemény arc­cal, dermedten állt a tömeg­ben. Ellenségesen nézett vissza az üres nadrágszárat bámuló emberekre. Az egyik padon harmonikát vettem észre. Ide jött meleged­ni az emberem — villant meg bennem. Keresni kezdtem sze­memmel. Hamarosan ráakad­tam. Éppen akkor kezdte a nadrágját levetni. Nem értet­tem miért csinálja ezt: furcsa, komor akkurátussággal próbált boldogulni a katonai derékszíj csatjával, de nem nagyon sike­rült. Erőlködött. Szinte sírva ká­romkodott már akkor, amikor végre sikerült leoldani dereká­ról. Közben nevettek rajta, a sor az ablakok előtt háborítat­lanul kígyózott előre. Én is sorra kerültem. Volt tápszer. Boldogan fizettem ki és léptem tovább, hogy helyet adjak másoknak. A vetkőzési komédia akkor még mindig tartott. AZ ARCOKRÓL egyre in­kább lefagyott a derű. Rászól­tak. Mintha meg sem hallotta volna, üres tekintettel, átnézve rajtunk, vetkőzött tovább. A gombjával bajlódott. Foltozott cipője felett a rongyos, barna nadrág harmonikát vetve állt. Egyszerre csak a mankós­ em­ber bicegett oda hozzá. Rákia­bált. Azonnal öltözzön fel, vagy rendőrt hívok. Nem szégyelli magát?* A RIDEG NEONFÉNYBEN álltak. Mint egy rossz díszlet, a padon köztük feküdt a harmo­nika. Az egyik szikár, tisztán öltözött. A másik elhanyagolt, üres tekintetű. Velikij Rosztov: Koppány Attila linómetszete B. Kovács Árpád: Moszkvai utca Lazányi István versei Este Az arc halott vizekben úszik nem emlékszik rá senki sem s a dombok halványkék hajlatánál elbúcsúzik a szerelem Az arc halk szirmait kibontja egy kéz kinyit egy rejtett kaput s úttalan úton félhomályban egy árny még félve visszafut. A szkeptikus Wöhler Vajon e fémes izű éhség mely tudatosan feszül elég lesz-e hogy arra bírjon: utat próbálj egyedül hogy balga bölcsektől gyalázva ne add még fel a harcot de kövesd a bent lombot vetett elindító parancsot hogy kimondd azt amit senki sem fogad majd el igaznak: hogy élőt és élettelent közös törvény igazgat. ttj -A­­ B. Kovács Árpád: Csónak, fák között Elhagyottan Az emlék visszájára fordul a falakon fehér a gyász Szádon a fájdalom kicsordul most minden — minden megaláz Megaláznak a kedveskedések a mosolyok a régi tévedések utcák tárgyak levelek és arcok megaláz ma a tegnap vívott harcod Régi küzdések régi hiedelmek a fakult jelennel bírókra kelnek marjukt tested harapják a vádak istenem jó lenne lenni másnak vidámnak másnak nem ilyennek ily furcsa fáradt idegennek. Tóth Ferenc: A szemek A szemek irigyen kúsznak a mindig­ tiszta függönyök mögül a lépcsőn szorongva menő karcsú lány felé figyelik, mikor csúszik el a gondosan kihelyezett dinnye-szeletkén megbotlik-e a hosszú munkával letördelt lépcsőfokon hogy végre elégtételt kapjanak múltjuk eltékozolt tenni-nem-merő óráiért amikor egy fiú ugyanígy várta őket egy szobában s ők szülői pofonoktól félve otthon maradtak inkább pedig kívánkozó testük ott elégtételt kaphatott volna de ki gondolt akkor az öreganyák ráncaira Rabó Péter* Meguntuk: Megszoktuk az ünnepléseket, a háborút, a halottakat, a virágokat. Meg-untátok a kérdéseinket: miért? meddig? hová? Meg-untátok a válaszaitokat. (azt már nem is részlete­zem.) Papp Márió: Medalion hullámot vet a víz madár szárnyat lendít­ő úgy mondaná, szeret vala­kit a tenger lomha ráér az eső is csak az ember és a bokor kiszárad a homokot elhordja a szél mi emlékezni szoktunk

Next