A Jövő Mérnöke, 1970 (17. évfolyam, 1-40. szám)
1970-09-19 / 28. szám
Koppány Attila: Rosztov Papp Mária: Jötted elé Újból és újból kényszerülök megnyugtatni magam sokéves magazinok címlapja fölött ez a lány ez a nő ez a remek test mely egész biztosan sosem jut nekem most egy cseppet sem boldogabb mint én el kell képzelnem valami kilátástalan szituáció foglyaként elszalasztott életek mentén Messziről láthatóan lakhatatlan egyszemélyes hiányokban újból és újból magyarázkodni kényszerülök ellebbenteni a zsákutcák rémét nem nem szalasztók semmi újabbat el nem leszek kevesebb sokkal a megengedettnél nem kötök újabb kompromisszumot mikor szeretem ölelem s ezen a versen töröm a fejem keserű nyált forgatva a számban Megjelent a Budapesti Műszaki Egyetem KISZ-bizottságának gondozásában Felelős: Antalovits Miklós Összeállította: Koppány Attila, Németh György és Papp Márió R. Kovács Árpád ROKKANTAK VALAMI LEVÉLFÉLÉT akartam feladni a Fehérvári úti postahivatalban. A hatos megállója felől közelítettem meg. Sütött a nap. Kigombolt felöltővel ballagtam a napsütötte járdán. A házfalak mellett kis sámlin ülő embert vettem észre. Tangóharmonika függött a nyakában. Haja ősz volt, rövidre nyírt. Sapkája mellette a földön. Nyitott kabátja alatt látszott rossz, katonai posztóból készült nadrágján a szép, új, széles derékszíj. Elmentem előtte. Belepillantottam a fejfedőbe. Néhány forintos és ötvenfilléres csillant meg. Nem dobtam bele pénzt. Továbbléptem. Átmentem az utca túlsó oldalára. A járdán voltam már, amikor a hangszer hamis nyekergése és az öreges éneklés utolért. Megálltam, és figyelni kezdtem a kis bóvli dalocska szövegét. Az érzelgős muzsikaszó meszszire szállt az utcán. Néztem, ki áll meg a harmonikánál a túloldalon. Egy ideig senki sem. Közömbösen sietett mindenki. Később egy idős asszony állt meg az emberem előtt. Pénzdarabot dobott a sapkába s továbblépett. A harmonikás torz vigyorral, mulatságos fintorokat vágva köszönte meg a pénzt. PÁR NAPJA a bátyáméktól levelet kaptam. Belőle a levélpapír mellett recept hullott ki. Gyermektápszerről íródott. A magyarázó szöveg arról szólt, hogy otthon nem lehet ezt kapni, és Andriska hiányát látja napok óta. Több helyre bementem. Mindenütt azt mondták, hogy nem kapható. Végül a körtén kis patika- Petróczi Tamás: A ## forradalmár" Ma elégedett vagyok, mert összegyűjtöttem és szétosztottam közöttük elégedetlenségeimet. Most DOLGOZNI fogok, hogy erőt gyűjtsek a holnapi és a holnaputániakhoz. Hogy újra megváltsam magamat és őket! Akik nap-nap után zsebükben és ölükben kotorásznak. ban egy idősebb gyógyszerésznő megszűnt, miután jóindulatú mosollyal végighallgatta könyörgésem. Sajnos, nekünk sincs, de a Fehérvári úti rendelőintézetben a belső patikában talán kap — mondta. Mielőtt bementem a kapun, átnéztem a túlsóoldali postaépület új homlokzatára, aztán elnyelt a rendelő. Hamarosan megtaláltam. Egyik oldalon a gyógyszertár ablaksora húzódott, a másikon az ajtókra a Gyógyászati segédeszközök felirat volt zománctáblákon erősítve. Hosszú sor állt az ablakok előtt. Az emberek sorra nyújtották receptjeiket. Beálltam az emberkígyó végére. Unalmamban nézelődni kezdtem. A nagy nyüzsgésben meglepett a látvány, ami elém tárult. Bejöttek melegedni az úttisztítók. Ültek a terem közepén a padokon. Rikító, narancssárga mellényükben, mintázott díszmadarak gubbasztottak az egykedvűen várakozó tömegben. AZ AJTÓK ELŐTT szikár, magas férfi állt. Keze mankóra támaszkodott. Nadrágja biztosító tűvel felerősítve lötyögött azon a helyen, ahol valamikor a combja lehetett. Kemény arccal, dermedten állt a tömegben. Ellenségesen nézett vissza az üres nadrágszárat bámuló emberekre. Az egyik padon harmonikát vettem észre. Ide jött melegedni az emberem — villant meg bennem. Keresni kezdtem szememmel. Hamarosan ráakadtam. Éppen akkor kezdte a nadrágját levetni. Nem értettem miért csinálja ezt: furcsa, komor akkurátussággal próbált boldogulni a katonai derékszíj csatjával, de nem nagyon sikerült. Erőlködött. Szinte sírva káromkodott már akkor, amikor végre sikerült leoldani derekáról. Közben nevettek rajta, a sor az ablakok előtt háborítatlanul kígyózott előre. Én is sorra kerültem. Volt tápszer. Boldogan fizettem ki és léptem tovább, hogy helyet adjak másoknak. A vetkőzési komédia akkor még mindig tartott. AZ ARCOKRÓL egyre inkább lefagyott a derű. Rászóltak. Mintha meg sem hallotta volna, üres tekintettel, átnézve rajtunk, vetkőzött tovább. A gombjával bajlódott. Foltozott cipője felett a rongyos, barna nadrág harmonikát vetve állt. Egyszerre csak a mankós ember bicegett oda hozzá. Rákiabált. Azonnal öltözzön fel, vagy rendőrt hívok. Nem szégyelli magát?* A RIDEG NEONFÉNYBEN álltak. Mint egy rossz díszlet, a padon köztük feküdt a harmonika. Az egyik szikár, tisztán öltözött. A másik elhanyagolt, üres tekintetű. Velikij Rosztov: Koppány Attila linómetszete B. Kovács Árpád: Moszkvai utca Lazányi István versei Este Az arc halott vizekben úszik nem emlékszik rá senki sem s a dombok halványkék hajlatánál elbúcsúzik a szerelem Az arc halk szirmait kibontja egy kéz kinyit egy rejtett kaput s úttalan úton félhomályban egy árny még félve visszafut. A szkeptikus Wöhler Vajon e fémes izű éhség mely tudatosan feszül elég lesz-e hogy arra bírjon: utat próbálj egyedül hogy balga bölcsektől gyalázva ne add még fel a harcot de kövesd a bent lombot vetett elindító parancsot hogy kimondd azt amit senki sem fogad majd el igaznak: hogy élőt és élettelent közös törvény igazgat. ttj -A B. Kovács Árpád: Csónak, fák között Elhagyottan Az emlék visszájára fordul a falakon fehér a gyász Szádon a fájdalom kicsordul most minden — minden megaláz Megaláznak a kedveskedések a mosolyok a régi tévedések utcák tárgyak levelek és arcok megaláz ma a tegnap vívott harcod Régi küzdések régi hiedelmek a fakult jelennel bírókra kelnek marjukt tested harapják a vádak istenem jó lenne lenni másnak vidámnak másnak nem ilyennek ily furcsa fáradt idegennek. Tóth Ferenc: A szemek A szemek irigyen kúsznak a mindig tiszta függönyök mögül a lépcsőn szorongva menő karcsú lány felé figyelik, mikor csúszik el a gondosan kihelyezett dinnye-szeletkén megbotlik-e a hosszú munkával letördelt lépcsőfokon hogy végre elégtételt kapjanak múltjuk eltékozolt tenni-nem-merő óráiért amikor egy fiú ugyanígy várta őket egy szobában s ők szülői pofonoktól félve otthon maradtak inkább pedig kívánkozó testük ott elégtételt kaphatott volna de ki gondolt akkor az öreganyák ráncaira Rabó Péter* Meguntuk: Megszoktuk az ünnepléseket, a háborút, a halottakat, a virágokat. Meg-untátok a kérdéseinket: miért? meddig? hová? Meg-untátok a válaszaitokat. (azt már nem is részletezem.) Papp Márió: Medalion hullámot vet a víz madár szárnyat lendítő úgy mondaná, szeret valakit a tenger lomha ráér az eső is csak az ember és a bokor kiszárad a homokot elhordja a szél mi emlékezni szoktunk