A Jövő Mérnöke, 1970 (17. évfolyam, 1-40. szám)

1970-01-10 / 1. szám

„Nekünk arra van szükségünk, hogy megismerjük a világot !‘* Portré Gyurkó Lászlóról vagyunk a felelősek önmagunkért!" .Min fia valahol Gyurkó Lászlóról esik szó, azonnal dolgozószobájának két részlete jut eszembe. Az egyik az íróasztala melletti fal, telis-tele könyvekkel. A sorozatot néha Miska-kancsók és egyéb népművészeti vázák tucatjai váltják. Harmonikus egység ez. A világirodalom nagyjai, klasszikusok és modernek, Valamint az egyszerű parasztemberek mesteri alkotásai... A másik az íróasztala. Papírok halmaza, s egy írógép — félig telegépelt lappal. Az írógéptok — saját bevallása szerint — évek óta az asztal lábánál áll — üresen. Vívódás, töprengés, nyughatatlanság, a helyes cselekedetek és utak szakadatlan kutatása... — A velem egykorú fiatal írók útja — 1930-ban születtem — általában meglehetősen egyenesen vezetett a gimnázium padjaitól az egyetem bölcsészkarán át az első kötetig. Az én pályám valahogy nem így alakult, míg mások államvizsgájukra készültek, én virágágyakat gyomláltam, egy uszályon végighajóztam a magyar Dunán, kábelárkokat ástam a pesti járdákba. Olyan irtózatos papírhalmazt róttam tele számokkal, amelyet talán életem végéig sem tudok teleírni, közben katonáskodtam is, s elsősorban sokat kóboroltam az országban. Nem volt könnyű élet, de már nem nagyon bánom, hisz közben talán sikerült egyet-másit megismernem az életből. Érdeklődésem mind jobban a gondolkodó emberek világa felé fordult, mert meggyőződésem, hogy századunkban a föld egyre inkább a gondolkodó emberek hazája lesz. S hogy a boldogság korunkban épp ezért talán könnyebben elérhető. Kezdettől fogva idélőbb szinte öntudatlanul, majd egyre tudatosabban — az emberi együttélés formái és törvényei érdekelnek. Ítélkező alkatú író vagyok vagyis moralista: az erkölcsi szokásrendszerek, az erkölcsi törvények érdekelnek. Már első regényem is ezt kutatta: helyesen cselekszik-e az, aki nem cselekszik. És bűnössé válhat-e egy ember, pusztán azáltal, hogy nem cselekszik? (A Bűnösök főhősének, egy együgyű, bár jószándékú plébánosnak a szavaival, akinek öccsét 44-ben végezték ki a nyilasok.) — Azt mondottam az előbb, hogy testvérem haláláról fogok beszámolni az olvasónak... Még egy vallomással tartozom az olvasónak. Valahányszor szegény öcsém emléke felmerül bennem, nem tudom elfojtani magamban a részvét és a szeretet érzését... Mindazonáltal kérem az olvasót, egy pillanatig se gondoljon arra, hogy e szeretet elhomályosítja bennem az igazságot ... Mert a szeretettel az embereknek tartozom, de az igazsággal Istennek... Engem bizony — ezt nem leplezem az olvasó előtt sem — mindig csak furdalt a lelkiismeret azért, amit tettem. Hisz szegény öcsémet... bűnösnek tartottam, akinek segédkezet nyújtani is vétek... Ha arra gondolok, hogy szerencsétlen öcsémnek néhány hónappal ezelőtt azért kellett meghalnia — mégpedig milyen keserves és szégyenteljes halállal —, amiért ma hősként ünnepelnék, bizony elszorul a szívem a keserűségtől... — Meggyőződésem hogy ez ember legfontosabb értékmérője a cselekedet, ezen mérhető nagysága, vagy gyengesége, erénye és hibája. Épp ezért tartom helytelennek — különösen kiélezett helyzetekben — azt, ha valaki kibúvót keres a cselekvés elől, ha az ,,én nem tettem semmit, tehát nem is vétettem semmit” önáltatásába menekül. Második regényem is ezzel a problémával foglalkozik: az életből kiszorult, egyedül maradt ember küszködésével, aki vágyik élni és cselekedni, ki akar törni a bűvös körből, mely körülveszi. Kántor Mária és Kún Miklós dialógusai a Csütörtökből: — Bocsánat, nem tudja véletlenül, merre folytatódik a Kristóf utca? Fehér ruha volt rajta, s fehér lapos sarkú szandál. A kezében orvosi táska. — A harminchatos számot keresem, de huszonnégynél véget ér a számozás. — Nem tévesztette el a címet? — mondta végig. — Nem. Kristóf utca harminchat. Biztos. — Ha megengedi, elkísérem. A nő lenézett a kutyára. — Ne féljen tőle, az enyém. Nem bánt. — Lehet — mondta a nő közömbösen — Ne haragudjék, nem találkoztunk mi már valamikor? A nő ránézett: most idegen volt a tekintete, s szinte ellenséges: ekkor döbbent rá a kérdés ostobaságára: aszfaltbetyárok ismerkednek így az utcán. Lesütötte a szemét, s félénken várta a választ, de a nő nem szólt, csak megrázta a fejét. — Nagyon örülnék, ha láthatnám még. — Tudja, hol az István kórház? — hallotta a nő hangját, s szórakozottan bólintott. — Várjon meg ötkor a főkapunál! Megfelel?... — Tudja — kezdi, s meg se lepődött, hogy egyszerre milyen gátlástalanul ömlenek belőle a szavak —, az ember felébred egy csütörtök reggel, azt hiszi, ez a nap is olyan lesz, mint a többi, és akkor találkozik valakivel az utcán, és épp aznap a múltjával is találkozik, s egyszerre minden a feje tetejére áll, az élete éppúgy felkavarodik, mint a gyomra. — Elhagyta a felesége? — Nem. A feleségem Antibes-ben van. — Ügy. És maga épp most érzi feltétlen szükségét, hogy az utcán leszólítson egy nőt. És rájöjjön, hogy boldogtalan. Kicsit furcsa, nem? — Miért, bűn, ha valaki boldogtalan? — Bűn? Igen. Az is... — Még mindig nem mondja meg, mért akart találkozni velem? — Mert szeretem ... ... Megfogta mind a két kezével, a kutya reszketve üvöltött: a nő egy pillanatra rátette a kezét a kutya fejére, hirtelen megsimogatta, aztán gyors mozdulattal beledöfte a tűt a mellkasába... — Jöjjön — mondta a nő, s kinyitotta a szobaajtót, ment utána, mint az alvajáró, leült a heverőre, a szörnyű üvöltés még mindig az agyában lüktetett, a halántékára szorította a tenyerét, szabadulni akart a kutya hangjától, az ujjai megvonaglottak, aztán megint érezte a nő kezét, csodálkozva nézett fel, már nem hallotta a fájdalmas vonítást. Csönd volt... — Kezdettől fogva érdekel minden műfaj. Pontosabban: sosem a műfaj érdekel, hanem a magam mondanivalója, s annak keresek megfelelő műfajt. Hogy az aztán regény, dráma, esszé, vagy szociográfia lesz, nem tartom lényegesnek. Az író feladata önmagát kifejezni, s ezáltal hatni a világra, s ez minden műfajban lehetséges. Tanulmányaimban is azt kutatom, amit regényeimben. Tanulmánykötetem látszólag nagyon sokrétű, nemcsak műfajilag, hanem tartalmát tekintve is, hisz írok benne falvakról és gyárakról, irodalmi művekről és szellemi áramlatokról, politikáról és társadalmi kérdésekről. Azt hiszem azonban, hogy ez a sokrétűség is egységet takar. A kötet legtöbb írása megintcsak az emberi együttélést boncolja, akár egy irodalmi műben, akár egy faluban, akár egy társadalmi kérdésben. Ugyanígy nem tudom és nem akarom leszűkíteni érdeklődési körömet sem. Egy falu, vagy egy közösség problémája éppúgy érdekel, mint egy irodalmi mű, egy gondolat, egy eszme, egy szellemi áramlat. Tudom ennek a tágra nyitott érdeklődésnek a hátrányait, de hinni szeretnék előnyeiben is: meggyőződésem, hogy a világot, melynek egyre bonyolultabb törvényszerűségeit fedezzük fel, ma a huszadik század közepén is csak úgy tudjuk magunkba fogadni és átformálni, ha nem mondunk le a teljességről. „... Megtagadtuk a hitet, mert romantikus formájával nem tudtunk mit kezdeni, ahelyett hogy megkerestük volna korszerű alakját. Hisz az élet nagy tartópillérei — így a hit is — nem pusztulnak el, csak átváltoznak. Nem ábrándokban, bálványokban, írott malasztban kell hinnünk, csak törvényekben. S az ész ellenőrzését, a kételkedést sem kell felesleges teherként kihajítanunk az életünkből. A mi hitünk alapja csak a tudás lehet. Csakhogy a tudás önmagában kevés, hisz sok törvényt ismerünk, de csak nagyon kevésben hiszünk. Abban nem lehet hinni, hogy kétszer kettő négy. A Pythagoras-tételben sem kell hinnünk. S ma már abban is felesleges, hogy a föld forog. A tudás ismeretelméleti kategória, hinni viszont csak az életünket alapvetően befolyásoló törvényekben hihetünk. A racionális a tudással párosult meggyőződés, indulati többlet: ez szabályozza életünket. Enélkül életképtelenek — vagy legalábbis erőtlenek — vagyunk. Ami kissé meg is látszik rajtunk...” (A negyedik ember: Vallomás az életformáról.) Koltay Gábor Szorosan véve sem Afrika, sem Közép- és Dél-Amerika, vagy akár Közel-Kelet nem tartozik ahhoz a bizonyos „Nyugat”-hoz, amit a cím ígér, mégis érdekes ezeknek a vidékeknek a felsőoktatásáról is röviden beszélni. Ezt elsősorban az teszi indokolttá, hogy a sok helyen rendkívül dinamikus fejlődés nagy igényekkel fordul az egyetemek, főiskolák felé, nagyszámú és jól kvalifikált szakembert kíván. Az arab világ felsőoktatásiintézményei közül az EAK egyetemei képviselik a legnagyobb súlyt. Az ezeréves múltra visszatekintő kairói Al Azkar egyetem az iszlám kultúra fellegvára ma is. Eredeti hivatásán, a teológia művelésén kívül, jelenleg mérnöki, kereskedelmi, társadalomtudományi, jogi és mezőgazdasági kara is van. Oktatási nyelve az arab és az angol. Modernsége mellett is megőrzött azonban sokat a korábbi előítéletekből. Ennek egyik jele, hogy a nők külön karokon tanulnak. Kairóban még több egyetem is működik, itt van a legnagyobb arab egyetem 40 000 hallgatóval és 11 karral. A többi arab állam közül Líbiában a tripoliszi egyetem, Tuniszban teológiai és orvosi főiskola, Algírban Iran IX. A harmadik világ cia egyetem, Szíriában a 8 karos damaszkuszi egyetem, Marokkóban jogi egyetem, Irakban a híres bagdadi egyetem, Jordániában az ammani egyetem és Szaúd-Arábiában a hadi egyetem működik. Az utóbbi időben erősen fejlődik a kuvaiti felsőoktatás is. Az arab államok felsőoktatási téren együttműködésre törekednek, ezt jelzik a pánarab tudományos kongresszusok is. Az egyik legmodernebb egyetem az arab világban az EAK—NSZK közös Kairói— Heluani egyeteme, mely gépész és villamosmérnököket képez. Az oktatás nyelve itt angol, bár a tanának javarésze német. Afrikában a legjobb öt felsőoktatási intézmény egyike a ghánai egyetem. Ennek egyik oka, hogy a jó középiskolai képzés miatt magasak a felvételi követelmények. Szemben az afrikai egyetemek jelentős részével, melyek külföldi támogatásra szorulnak, az állam, is segítséget nyújt az oktatásban. Az afrikai egyetemekről viszonylag kevés anyag áll rendelkezésre, de ezek is erős fejlődésről tanúskodnak. Latin-Amerikában az oktatás — mint arra az 1966 decemberében Peruban tartott kongresszus rámutatott — túlságosan szakbarbár jellegű, nem helyeznek elég súlyt az alaptudományokra és az általános emberi nevelésre. A kongresszus eredményeként több országban, így Brazíliában és Mexikóban reformokat hajtottak végre. Brazíliában az elemi iskola 5, a középiskola 7 éves, ezután tehet felvételit egyetemre a diák. Az egyetemen a végzett mérnökhallgatóknak két fokozatot adnak, mérnökit vagy doktorit. Az első két egyetemi év programja közös, a harmadik évben történik a szakosodás. A mexikói felsőoktatásban nagy szükség volt és van is a reformokra, hiszen például az ország 15— 19 éves népességének csak 19 százaléka jár középfokú technikumokba, a 20—27 éves fiatalok közül pedig mindössze 1,9 százalék folytat műszaki tanulmányokat. A műszaki főiskolák hallgatóinak 1968-as 200 000-res létszámát 1975-re 300 000-re kívánják emelni. A cél a gyors szakemberképzés, ezért 2—3 éves tanfolyamokat is szerveznek. A mérnökhallgatói beiratkozzások száma az egyetemekre kb. 10 évenként megkétszereződik Latin-Amerikában. Sőt Chiléban, Kolumbiában, Peruban ötszörösére nőtt ez a szám. Brazíliában és Mexikóban pedig már a posztgraduális képzés is erősen fejlődik. A harmadik világ országaiban erősödnek azok a tendenciák, melyek az ország teljes politikai-gazdasági függetlenségét kívánják elérni. Ez a folyamat pedig magával hozza elkerülhetetlenül a felsőoktatási intézmények számának, a szakemberképzés lehetőségeinek növekedését. (Folytatjuk.) RAJCSÁNYI PÉTER: Egyetemistának lenni Nyugaton Brazzaville-i diáklány az egyetemi kollégium előtt. Egyetemi épület komplexum Dar-Es-Salaamban. Hová nézzen? Lassú, egyenletes tempóban futott. Egyáltalán nem érezte magát fáradtnak. Érezte, akármeddig el tudna így jutni. Mégcsak nem is lihegett. Aztán hátranézett. És látta az elmúlt két évet. Aztán előrenézett. És látta az előtte levő hármat. Aztán megállt és kifújta magát, majd gondolkodás nélkül hanyatt feküdt Valami egészen különlegesen melegen sütötte hasát a napig n Telefonok ék többen is vannak. Igen kiváló szerkezetek, egy új forint bedobása esetén több mindenre hajlandók, egy kivételével: vonalat adni, azaz! Azaz nem éppen mert nekik lelkük van, sőt egyéniségek. Zsuzsi. (Első emeleti épület fölfelé balra.) Ő az istennek sem hajlandó odaadni magát, egyszerűen nem. A tárcsája megakad, hiába veszed le kagylóját, hiába próbálod felhúzni, nem lehet. Kifejezetten dacos egyéniség. Kati. (Zsuzsival szomszédságban.) Külsőre teljesen egyformák. Mégis! Könnyed báj, finom vonalak, bedobom a pénzem, adja a vonalat. Úgy tesz, mintha belemenne. Ds, hiába is tárcsázol, visszaadja a vonalat, mindig szolgálatkészen, mintha Rozália. (Második emelet büfével szemben.) Elegáns, jól öltözött. Helyén a kagylója, tárcsája. Forintodért telefonálhatsz, sosem csap be, csak nem kapcsol, ő bizonyos fokig belemegy, de tudja, hol a határ. A forintot is visszaadja, ha kissé erélyesen belémászol. Petőfi-rádió Budapest (Cs. épület kapualj.) Jellem. Forint be. Műsort hallok a kagylóban. Híreket mondanak, végighallgatom. Forint ki. Semmi, csönd. Igaz, nem telefonálhatsz, de legalább nem szemtelen és valamit ad azért a kis időért, míg vele foglalkoztál. Persze van mikor működik egyik-másik, viszont olyankor abszolút nem jellemek és nem is lehet róluk írni egy szót sem. fia Isii:££££££££££:£££l££l!in!ni££Í!!R££££££££££££££££££££££££££££££££££L. JÖVŐ MÉRNÖKE !-ijUíijH: