A Jövő Mérnöke, 1970 (17. évfolyam, 1-40. szám)
1970-02-14 / 6. szám
Dr. Vámos Tibor elvtárs, a műszaki tudományok doktora címzetes egyetemi tanár, az MTA Automatizálási Kutató Intézetének helyettes igazgatója éppen azokban a zűrzavaros, szenvedésekkel terhes, de nagy napokban töltötte be 19. életévét. Ünneplésre azonban nemigen jutott idő. 1945. március 29-én szabadulván a szombathelyi börtönből, ahova „izgatásért” csukhatta el a szombathelyi 3-askatonai bíróság, éppen a nagy napon, április 4-én érkezett Budapestre. Első útja az egyetemihez vezetett. Nem úgy szó szerint persze, ahogy a miénk vezet ma, regyelemként egyetemünkelőadótermeibe. Az első napokban bekapcsolódott a VII. kerületi MADISZmunkájába, és mivel a Műegyetem még nem volt, azonnal beiratkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem természettudományi karára. Egyetlen pontonhídon — a Szabadság hídon — folyt még akkor a közlekedés a Dunán át — és április végén elszántam , magabb erre a mindenki által kockázatosnak ítélt átkelésre — mondja. A sikerült „kalandot” aztán Fehér Klára meg is örökítette Tenger című regényében. A romokban heverő Gellért- térre néző Északi kapu be volt zárva — emlékezik a hazatérésre. Mellette, egy törött ablakon sikerült bemászni, majd egy vihartépett, „kilógó helű” vén díványra ugrottam. Előrehatolva az alagsori romok között és a régi tornaterembe érkezve, riasztóan groteszk látvány fogadott. Két kisebb kaliberű ágyú a tornaterem két végében, torkolattal egymás felé fordulva, tüzelőállásban. Katonák persze már nem voltak mögöttük — mégis, szinte elképzelhetetlen volt az a groteszk helyzet, ahogy a két ágyú, mint két atavisztikus szörnyeteg egymás ellen fordult a kihalt tornateremben. Azután csakhamar eljutottam az Aulába, ahol egy öreg altiszt bácsi üldögélt magányosan. Előtte lista, azon két név ékeskedett. Én lettem a harmadik beiratkozó a romok közt induló egyetemre. Két nap tanulás, egy nap romtakarítás. Bizony nem haasonlított az az év semmilyen más évre. A munka tömegét tekintve is hasonlíthatatlan volt. A csonka tanévben ugyanis elvégezték az első évfolyamot és ősszel már másodévesként indultak, a néhány hónappal utánuk startoló elsőévesekkel együtt. A politikai elindulás hallatlanul nehéz volt — emlékezik dr. Vámos Tibor elvtárs. A régi hallgatók többségét nyugatra telepítették, azok most — elképzelhető, hogy milyen útravalóval — kezdtek hazaszállingózni. Demokratikus tömegbázis akkor gyakorlatilag nem volt az egyetemen. A tanári karban nem voltak kommunisták. A tanszemélyzet közül egyedül Fenyő István profeszszor (most a rostocki egyetem vendégtanára, akkor tanársegéd) volt párttag. Benedek Pál professzor (akkor gyakornok) tartozott még hozzánk, aki az illegalitásban is dolgozott és a negyedéves Láng István, aki illegális párttag volt. A magasabb évfolyamosok közül dr. Geszti Ottóra számíthattunk és bizony emlékezetből is fel lehet sorolni azt a néhány nevet, amely kezdetben a mi ,,tömegbázisunkat” , jelentette. tizennégy taggal alakult meg a műegyetemi kommunisták első, legális, hallgatói pártszervezete. Titkárnak Vámos Tibor elvtársat választották. Meg kell említeni itt az egyetemen megalakult úgynevezett alkalmazotti pártszervezetet, melynek titkárától, Zoltai Zoltán elvtárstól igen sok segítséget kaptak. Zoltai Zoltán munkásból lett — szívós önképzés útján — technikus és a legrégebbi professzorok megbecsülését is kivívta emberi és szakmai alaposságával, tudásával, bátorságával, ő volt később az Állami Műszaki Főiskola megalapítója, ahol azok a tehetséges emberek szerezhettek mérnöki diplomát — a népi demokrácia első éveiben —, akiket szenvedélyes érdeklődésük, hivatásérzetük, autodidakta foglalkozásuk már felkészített erre a harcra. Zoltai Zoltán elvtárs is arra a sorsra jutott a személyi kultusz idején, mint sok, bátor, nyílt sisakkal küzdő magyar kommunista, forradalmár: hamis vádakkal letartóztatták, kőbányába küldték. Az ott beszerzett szilikózisból — rehabilitálása után — semmiféle orvosi csoda nem tudta kigyógyítani; nem tudta viszonozni azt az emberi csodát, amelyet maga művelt életében. A fiatalok hát kevesen voltak. — Nekem, a 19 évemmel már súlyos politikai tapasztalataim voltak — emlékezik Vámos Tibor elvtárs. Ma ismét vita folyik, hogy visszaállítsuk fiatal kádereink számára a 18 éves, pártba való felvételi korhatárt. Mi akkor „világot váltottunk” — azt kellett váltanunk a 18 évünkkel. Közülünk sokan tagjai voltak már a Magyar Kommunista Párt kerületi szervezeteinek —, de az egyetemen, nálunk nem mertek jelentkezni. Ez érthető is volt „Nyugodtan el lehet mondani”: 4000 hallgatója volt akkor az egyetemnek, és iszonyatos, sokirányú presszió nyomása alatt, állandó életveszélyben dolgoztak a kommunisták itt az egyetemen. Azok az ellenforradalmárok, akik a Királyerdőben szovjet katonákat gyilkoltak le akkoriban , a Műegyetemről kerültek ki. Azok is iskolánkhoz tartoztak, akik az Oktogon padlásairól belegéppisztolyoztak az emberekbe. Nagy segítségünkre voltak a népi kollégisták. Tartottuk a kapcsolatot a Győrffy Kollégiummal. Innen került ki Kázmér Sándor az első technikus népi kollégium igazgatója. És az egyetemen a többi demokratikus pártok is képviselve voltak, habár ugyancsak szűkös létszámmal, így a Szociáldemokrata Párt, a Parasztpárt, a Kisgazdapárt támogatására számíthattunk, nemegyszer azon az úton, amely a régi illegális munka módszere volt. A Parasztpártot képviselte közülünk például Házi Vencel (ma külügyminiszterhelyettes) és Hortai András (ma az Elektroakusztikai gyár főmérnöke). Az egyetem ekkor főként a klérusnak nyújtott tömegbázist, ezzel együtt természetesen a Súlyok és Pfeifferféle pártoknak, újfasiszta szervezeteknek. A kommunisták egyelőre nem tudtak ebben a közegben teljes súlyukkal hatni, erőfeszítéseiket főként a szervezésre, a mozgalmi aprómunkára fordították. Az 1945 őszén indult első évfolyamból már szakmailag és emberileg igen értékes elsőéveseket sikerült magukhoz vonzaniuk. Köztük voltak dr. Halász Ottó, dr. Frigyes Andor dékánok, egyetemi tanárok. Ekkor kezdett a párt egy akciót, amelynek az volt a célja, hogy érettségi bizonyítvány nélkül bekerülhessenek az egyetemre azok az évtizedek alatt elmaradt tehetségek, akiket a régi rendszer elzárt a tanulás lehetőségétől. Nem is csalódtunk bennük — emlékezik dr. Vámos Tibor elvtárs; ezek az emberek könnyen legyűrték a szakmai nehézségeket, birkóztak meg a feladattal. Ma többségük népgazdaságunk és tudományos életünk különböző területein eredményes és jelentős alkotó munkát végez. De a honvédelem magasrangú szakemberei is kerültek ki közülük, mint például Fehér Ferenc elvtárs, a magyar néphadsereg tábornoki karának tagja. Ez az úgynevezett aprómunka igen sok területre kiterjedt. Azelőtt például a hallgatók maguk jegyzeteltek. Mi az aprómunka keretében megszerveztük a jegyzetírást, sokszorosítást és a jegyzetek olcsó terjesztését. A menza is rossz volt. Magunk vettük kézbe először az ellenőrzést, majd a beszerzést is. A kommunisták (Vass Zoltán) vezette Nemzeti Segélyszervezettől kaptunk támogatást és feljavítottuk a koszt minőségét. Dr. Kilián József docens és Szabó Pál (ma a Budai Lakásépítő Vállalat igazgatója) dolgoztak legtöbbet ezen a fronton. A jegyzetkiadást Ács Miklós csinálta. Különös, lázas, fáradhatatlan aktivitással töltött évek voltak ezek. Ennek megfelelően az életforma is az volt, ma már szinte legendás mértékben. — Én — mondja Vámos Tibor elvtárs — például három év vizsgáit egy év alatt végeztem, jeles eredménnyel a gépészkaron. Feleségem Tevan Zsófia (ő volt az első kommunista mérnöknő az egyetemen) nappal pártmunkát végzett, éjszaka építészkari rajzait csinálta — hajnalban pedig kenyeret sütött az elvtársaknak. Ösztöndíjakat szereztünk nagyüzemektől. Sokat segített ebben Zentai Béla elvtárs, a mérnökszakszervezet főtitkára, ma az OMFB főosztályvezetője. Valamint dr. Szemere Vera, ma a filozófia tanszék docense — annak idején a „Munkások a tudósokért — tudósok a munkásokért” mozgalom vezetője. Olyan neveket tartunk számon támogatóink közül, mint Fock Jenő miniszterelnökünk nevét, aki akkor a Nehézipari Központ vezetője volt. Sebestyén János (ma az OMFB elnökhelyettese) Sellő Dénes (ma a BHG vezérigazgatója) elvtársak segítettek még, így az államosítás felé közeledő nagyipar egyre több ösztöndíjat adott tehetséges hallgatóinak. Köztük elég, ha csak egy nevet említünk meg: dr. Csáky Frigyes tanszékvezető egyetemi tanárt, egyetemünknek 5 éven át volt rektorát. Ő volt ugyanis az első közülük. Lapot adtunk ki, vitákat rendeztünk, összegyetemi lapunkat a Fiatal Magyarországot (melyet Lukács József, jó barátom, ma a Világosság főszerkesztője, szerkesztett 1948-ig), majd én szerkesztettem. Vitáink „vérremenőek”, „késhegyremenőerc” voltak. Révai József elvtárs két alkalommal is — órák hosszán keresztül vitatkozott az Auditórium Maximumban. Erdei Ferenc elvtárs ugyancsak gyakran járt hozzánk vitatkozni. De ellenfeleink is felsorakoztatták szónokaikat. A volt kisgazdapárti miniszterelnök, Nagy Ferenc, a jobboldali szociáldemokrata vezető, Kéthly Anna járt ki az egyetemre. 1947-ben még megbuktunk az összegyetemi szervezet, a Műegyetemi Technikus Kör választásain, de 1948- ra már megszereztük a bizalmat. Általános és titkos választások voltak, ellenlistákkal, a legdemokratikusabb formák között. A választásokat a legexponáltabb ellenfeleinkkel ellenőriztettük. A mi listánk aratott — 87 százalékos — győzelmet ezen a választáson. Ezerkilencszáznegyvennyolcban dr. Vámos Tibor elvtárs elhagyta az egyetemet. A tizennégy emberből álló kommunista pártszervezet, melynek kezdetben titkára lett — 48-ra több száz kommunistát számlált már tagjai között és titkára egyben a Technikusi Kör főtitkára is volt személyében. Ez a pártszervezet számtalan egyetemi tanárt, akadémiai tagot, vezető politiskust adott az új Magyarországnak. A feszített munka, a „hőskorszak” hajszája — sajnos — az eredményekkel, a ragyogó pályákkal párhuzamosan a káderekkel való úgynevezett rablógazdálkodást is magával hozta. A trombózis, egyéb, váratlanul előtörő betegségek ebből a nemzedékből — negyven és ötven között — szedi leggyakrabban áldozatait napjainkban. Nagy László, Rényi Alfréd akadémikusokat e hetekben temettük el, de ők csak a legfrissebb nevek a szomorú listán. Dr. Vámos Tibor elvtárs életpályája az egyetem elhagyása után is az eddigi íven haladt előre. Jeles diplomával, számtalan mozgalmi, szervezési és munkatapasztalattal azonnal az országépítő gyakorlat sűrűjébe került. Jöttek az ötvenes tervek, Inota, Sztálinváros építése. Ez utóbbiban az erőmű az első magyar erőműépítkezés vezetője volt. Majd két nyugodtabb év 1954- től 1956-ig, mely alatt aspirantúrájára készült. 1966-ban megint párttitkár, a Villamosenergiai Kutató Intézet MSZMP szervezetének élén, egészen 1964-ig. Nem volna teljes írásunk, ha nem szólnánk jelenlegi munkájáról, mely 1964-ben, az Automatizálási Kutató Intézet székhelyének építésével kezdődött. A gyönyörű, modern épület egyetemünk szomszédságában, a Kende utcában emelkedik. Az intézet létrehozását főként az OMFB támogatta. Ma is szorosabb kapcsolatot tart a gyakorlati élettel, az iparral, mint az Akadémiával. Bizonyítja ezt az is, hogy a 30 milliós állami költségvetési támogatás mellé ez évre már 20 milliós ipari megrendelés is csatlakozott. Egy ilyen intézmény vezetése ma sem engedi meg a „kímélő életformát”. Ez, úgy látszik a hőskorszak nemzedékeinek életében már sohasem következik el. És talán azért nem, mert ők szó szerint teljesítik, amit a nagy gondolkodó így fogalmazott meg: Csak az érdemli meg a szabadságot, aki naponta képes megküzdeni érte. Csanády János EMLÉKEK A HŐSKORSZAKBÓL Dr. Vámos Tibor elvtárs emlékezéseiből Agyú meredt a vízépítési laboratóriumban Így festett az Aud. Max. DR. PAPP FERENC : MIÉRT...? Drezda egyik tömegsírján fű zöldért százszorszéppel, lóherével nem látszott már semmi a sok-sok romból és ott játszott épp egy kis gyerek, dúdolgatott, virágot szedett. Mi, járókelők az úton elborulva láttuk ezt a képet igen: alkotunk és rombolunk szándékkal gyógyítunk és ölünk ... A gonosz óriás kapzsi kézzel aratja a vétket s a halált, tallózva ami szép, ami érték kezében az életek úgy konyulnak le — mint a kis fiú kezében a virágok, de annak az ujjai fürgék, véntől melegek és rózsaszínek — a gyilkos szörnyé pedig merevek és hófehérek, mint a hulláé hidegek és ő egyre csak kegyetlen szedi — veszi, „ami neki jár”: fiatalt és öreget, asszonyt és gyereket. Ö a kínokat is kéjjel nézi s a szörnyűséggel csak tetézi —, de minderről mit sem sejtett, a bájos, játszó kis gyerek, gyep fedte ott a sok régi otthont, a kis babák és mackók, búgócsigák, vonatok és a többi játék a gazdáikkal homokszem lettek, fű, fa, virág lett belőlük — a házakkal együtt porrá váltak — a mosolyokból, sok örömből szálló sóhaj, sikoltás, közben özönnel könnyek hulltak. Miért kell ennek így történni? Miért nem oly módon járunk el, mint a jó gyerek, aki virágot szed dúdolva a sok rom felett? 25 éve, 1995. február 13—14-e közti éjjelen az amerikaiak értelmetllenül lebombázták Drezdát. Ez alkalomból közöljük volt geológiai professzorunk versét.