A Jövő Mérnöke, 1970 (17. évfolyam, 1-40. szám)

1970-02-14 / 6. szám

D­r. Vámos Tibor elvtárs, a műszaki tudományok doktora címzetes egyete­­mi tanár, az MTA Automati­zálási Kutató Intézetének he­lyettes igazgatója éppen azok­ban a zűrzavaros, szenvedé­sekkel terhes, de nagy napok­ban töltötte be 19­. életévét. Ünneplésre azonban nemigen jutott idő. 1945. március 29-én szabadulván a szombathelyi börtönből, ahova „izgatásért” csukhatta el a szombathelyi 3-as­­katonai bíróság­­, éppen a nagy napon, április 4-én ér­kezett Budapestre. Első útja az egyetemihez ve­zetett. Nem úgy szó szerint persze, ahogy a miénk vezet ma, regyelemként egyetemünk­­előadótermeibe. Az első na­pokban bekapcsolódott a VII. kerületi MADISZ­­munkájába, és mi­vel a Műegyetem még nem volt, azonnal beiratkozott az Eötvös Loránd Tudomány­­egyetem természettudományi karára. Egyetlen pontonhídon — a Szabadság hídon — folyt még akkor a közlekedés a Du­nán át — és április végén el­szántam , magab­b erre a min­denki által kockázatosnak ítélt átkelésre — mondja. A sike­rült „kalandot” aztán Fehér Klára meg is örökítette Ten­ger című regényében. A romokban heverő Gel­lért- térre néző Északi kapu be volt zárva — emléke­zik a hazatérésre. Mellette, egy törött ablakon sikerült be­mászni, majd egy vihartépett, „kilógó helű” vén díványra ugrottam. Előreh­a­tolva az alagsori romok között és a ré­gi tornaterembe érkezve, riasztóan groteszk látvány fo­gadott. Két kisebb kaliberű ágyú a tornaterem két végé­ben, torkolattal egymás felé fordulva, tüzelőállásban. Ka­tonák persze már nem voltak mögöttük — mégis, szinte el­képzelhetetlen volt az a gro­teszk helyzet, ahogy a két ágyú, mint két atavisztikus szörnyeteg egymás ellen for­dult a kihalt tornateremben. Azután­­ csakhamar eljutot­tam az Aulába, ahol egy öreg altiszt bácsi üldögélt magá­nyosan. Előtte lista, azon két név ékeskedett. Én lettem a harmadik beiratkozó a romok közt induló egyetemre. K­ét nap tanulás, egy nap romtakarítás. Bizony nem haasonlított az az év semmilyen más évre. A mun­ka tömegét tekintve is hason­­líthatatlan volt. A csonka tan­évben ugyanis elvégezték az első évfolyamot és ősszel már másodévesként indultak, a né­hány hónappal utánuk startoló elsőévesekkel együtt. A poli­tikai elindulás hallatlanul ne­héz volt — emlékezik dr. Vá­mos Tibor elvtárs. A régi hallgatók többségét nyugatra telepítették, azok most — el­képzelhető, hogy milyen útra­­valóval — kezdtek hazaszál­lingózni. Demokratikus tömeg­bázis akkor gyakorlatilag nem volt az egyetemen. A tanári karban nem voltak kommu­nisták. A tanszemélyzet közül egyedül Fenyő István profesz­­szor (most a rostocki egyetem vendégtanára, akkor tanárse­géd) volt párttag. Benedek Pál professzor (akkor gyakornok) tartozott még hozzánk, aki az illegalitásban is dolgozott és a negyedéves Láng István, aki illegális párttag volt. A maga­sabb évfolyamosok közül dr. Geszti Ottóra számíthattunk és bizony emlékezetből is fel lehet sorolni azt a néhány ne­vet, amely kezdetben a mi ,,tömegbázisunkat” , jelentette.­­ tizennégy taggal alakult meg a műegyetemi kom­munisták első, legális, hallga­tói pártszervezete. Titkárnak Vámos Tibor elvtársat válasz­tották. Meg kell említeni itt az egyetemen megalakult úgyne­vezett alkalmazotti pártszer­vezetet, melynek titkárától, Zoltai Zoltán elvtárstól igen sok segítséget kaptak. Zoltai Zoltán munkásból lett — szí­vós önképzés útján — techni­kus és a legrégebbi professzo­rok megbecsülését is kivívta emberi és szakmai alaposságá­val, tudásával, bátorságával, ő volt később az Állami Mű­szaki Főiskola megalapítója, ahol azok a tehetséges embe­rek szerezhettek mérnöki dip­lomát — a népi demokrácia első éveiben —, akiket szenve­délyes érdeklődésük, hivatás­érzetük, autodidakta foglalko­zásuk már felkészített erre a harcra. Zoltai Zoltán elvtárs is arra a sorsra jutott a sze­mélyi kultusz idején, mint sok, bátor, nyílt sisakkal küzdő magyar kommunista, forradal­már: hamis vádakkal letartóz­tatták, kőbányába küldték. Az ott beszerzett szilikózisból — rehabilitálása után — semmi­féle orvosi csoda nem tudta kigyógyítani; nem tudta viszo­nozni azt az emberi csodát, amelyet maga művelt életé­ben. A fiatalok hát kevesen vol­ta­k. — Nekem, a 19 évemmel már súlyos politikai tapasztalataim voltak — emlé­kezik Vámos Tibor elvtárs. Ma ismét vita folyik, hogy visszaállítsuk fiatal kádereink számára a 18 éves, pártba való felvételi korhatárt. Mi akkor „világot váltottunk” — azt kellett váltanunk a 18 évünk­kel. Közülünk sokan tagjai voltak már a Magyar Kommu­nista Párt kerületi szervezetei­nek —, de az egyetemen, ná­lunk nem mertek jelentkezni. Ez érthető is volt „Nyugodtan el lehet mondani”: 4000 hall­gatója volt akkor az egyetem­nek, és iszonyatos, sokirányú presszió nyomása alatt, állan­dó életveszélyben dolgoztak a kommunisták itt az egyete­men. Azok az ellenforradal­­m­árok, akik a Királyerdőben szovjet katonákat gyilkoltak le akkoriban , a Műegyetemről kerültek ki. Azok is iskolánk­hoz tartoztak, akik az Oktogon padlásairól belegéppisztolyoz­­tak az emberekbe. Nagy segítségünkre voltak a népi kollégisták. Tartottuk a kapcsolatot a Győrffy Kollé­giummal. Innen került ki Káz­­mér Sándor az első technikus népi kollégium igazgatója. És az egyetemen a többi demok­ratikus pártok is képviselve voltak, habár ugyancsak szű­kös létszámmal, így a Szociál­demokrata Párt, a Parasztpárt, a Kisgazdapárt támogatására számíthattunk, nemegyszer azon az úton, amely a régi il­legális munka módszere volt. A Parasztpártot képviselte kö­zülünk például Házi Vencel (ma külügyminiszterhelyettes) és Hortai András (ma az Elektroakusztikai gyár főmér­nöke). A­z egyetem ekkor főként a klérusnak nyújtott tö­megbázist, ezzel együtt termé­szetesen a Súlyok és Pfeiffer­­féle pártoknak, újfasiszta szervezeteknek. A kommunis­ták egyelőre nem tudtak eb­ben a közegben teljes súlyuk­kal hatni, erőfeszítéseiket fő­ként a szervezésre, a mozgalmi aprómunkára fordították. Az 1945 őszén indult első évfo­lyamból már szakmailag és emberileg igen értékes első­éveseket sikerült magukhoz vonzani­uk. Köztük voltak dr. Halász Ottó, dr. Frigyes Andor dékánok, egyetemi tanárok. Ekkor kez­dett a párt egy akciót, amely­nek az volt a célja, hogy érett­ségi bizonyítvány nélkül beke­rülhessenek az egyetemre azok az évtizedek alatt elma­radt tehetségek, akiket a régi rendszer elzárt a tanulás lehe­tőségétől. Nem is csalódtunk bennük — emlékezik dr. Vá­mos Tibor elvtárs; ezek az emberek könnyen legyűrték a szakmai nehézségeket, birkóz­tak meg a feladattal. Ma több­ségük népgazdaságunk és tu­dományos életünk különböző területein eredményes és je­lentős alkotó munkát végez. De a honvédelem magasrangú szakemberei is kerültek ki közülük, mint például Fehér Ferenc elvtárs, a magyar nép­hadsereg tábornoki karának tagja. Ez az úgynevezett aprómun­ka igen sok területre kiterjedt. Azelőtt például a hallgatók maguk jegyzeteltek. Mi az ap­rómunka keretében megszer­veztük a jegyzetírást, sokszo­rosítást és a jegyzetek olcsó terjesztését. A menza is rossz volt. Magunk vettük kézbe először az ellenőrzést, majd a beszerzést is. A kommunisták (Vass Zoltán) vezette Nemzeti Segély­szervezettől kaptunk támogatást és feljavítottuk a koszt minőségét. Dr. Kilián József docens és Szabó Pál (ma a Budai Lakásépítő Válla­lat igazgatója) dolgoztak leg­többet ezen a fronton. A jegy­­zetkiadást Ács Miklós csinál­ta. K­ülönös, lázas, fáradhatat­lan aktivitással töltött évek voltak ezek. Ennek meg­felelően az életforma is az volt, ma már szinte legendás mértékben. — Én — mondja Vámos Tibor elvtárs — pél­dául három év vizsgáit egy év alatt végeztem, jeles ered­ménnyel a gépészkaron. Fele­ségem Tevan Zsófia (ő volt az első kommunista mérnöknő az egyetemen) nappal pártmun­kát végzett, éjszaka építészkari rajzait csinálta — hajnalban pedig kenyeret sütött az elv­társaknak. Ösztöndíjakat szereztünk nagyüzemektől. Sokat segített ebben Zentai Béla elvtárs, a mérnökszakszervezet főtitkára, ma az OMFB főosztályvezető­je. Valamint dr. Szemere Ve­ra, ma a filozófia tanszék do­cense — annak idején a „Munkások a tudósokért — tudósok a munkásokért” moz­galom vezetője. Olyan neveket tartunk számon támogatóink közül, mint Fock Jenő minisz­terelnökünk nevét, aki akkor a Nehézipari Központ vezetője volt. Sebestyén János (ma az OMFB elnökhelyettese) Sellő Dénes (ma a BHG vezérigaz­gatója) elvtársak segítettek még, így az államosítás felé közeledő nagyipar egyre több ösztöndíjat adott tehetséges hallgatóinak. Köztük elég, ha csak egy nevet említünk meg: dr. Csáky Frigyes tanszékve­zető egyetemi tanárt, egyete­münknek 5 éven át volt rek­torát. Ő volt ugyanis az első közülük. Lapot adtunk ki, vitákat rendeztünk, összegyetemi la­punkat a Fiatal Magyarorszá­got (melyet Lukács József, jó barátom, ma a Világosság fő­­szerkesztője, szerkesztett 1948-ig), majd én szerkesz­tettem. Vitáink „vérreme­­nőek”, „késhegyremenőerc” voltak. Révai József elvtárs két alkalommal is — órák hosszán keresztül vitatkozott az Auditórium Maximumban. Erdei Ferenc elvtárs ugyan­csak gyakran járt hozzánk vi­tatkozni. De ellenfeleink is felsorakoztatták szónokaikat. A volt kisgazdapárti minisz­terelnök, Nagy Ferenc, a jobb­oldali szociáldemokrata veze­tő, Kéthly Anna járt ki az egyetemre. 1947-ben még meg­buktunk az összegyetemi szer­vezet, a Műegyetemi Techni­kus Kör választásain, de 1948- ra már megszereztük a bizal­mat. Általános és titkos vá­lasztások voltak, ellenlisták­­kal, a legdemokratikusabb form­ák között. A választáso­kat a legexponáltabb ellen­feleinkkel ellenőriztettük. A mi listánk aratott — 87 szá­zalékos — győzelmet ezen a választáson. E­zerkilencszáznegyven­­nyolcban dr. Vámos Ti­bor elvtárs elhagyta az egyete­met. A tizennégy emberből álló kommunista pártszerve­zet, melynek kezdetben titkára lett — 48-ra több száz kom­munistát számlált már tagjai között és titkára egyben a Technikusi Kör főtitkára is volt személyében. Ez a pártszerve­zet számtalan egyetemi tanárt, akadémiai tagot, vezető poli­ti­skust adott az új Magyaror­szágnak. A feszített munka, a „hőskorszak” hajszája — saj­nos — az eredményekkel, a ragyogó pályákkal párhuza­mosan a káderekkel való úgy­nevezett rablógazdálkodást is magával hozta. A trombózis, egyéb, váratlanul előtörő be­tegségek ebből a nemzedékből — negyven és ötven között — szedi leggyakrabban áldozatait napjainkban. Nagy László, Rényi Alfréd akadémikusokat e hetekben temettük el, de ők csak a legfrissebb nevek a szomorú listán. Dr. Vámos Tibor elvtárs életpályája az egyetem elha­gyása után is az eddigi íven haladt előre. Jeles diplomával, számtalan mozgalmi, szervezé­si és munkatapasztalattal azonnal az országépítő gya­korlat sűrűjébe került. Jöttek az ötvenes tervek, In­ota, Sztá­­linváros építése. Ez utóbbiban az erőmű­­ az első magyar erőműépítkezés vezetője volt. Majd két nyugodtabb év 1954- től 1956-ig, mely alatt aspiran­­túrájára készült. 1966-ban me­gint párttitkár, a Villamos­­energiai Kutató Intézet MSZMP szervezetének élén, egészen 1964-ig. N­em volna teljes írásunk, ha nem szólnánk jelenle­gi munkájáról, mely 1964-ben, az Automatizálási Kutató In­tézet székhelyének építésével kezdődött. A gyönyörű, mo­dern épület egyetemünk szom­szédságában, a Kende utcában emelkedik. Az intézet létreho­zását főként az OMFB támo­gatta. Ma is szorosabb kapcso­latot tart a gyakorlati élettel, az iparral, mint az Akadémiá­val. Bizonyítja ezt az is, hogy a 30 milliós állami költségve­tési támogatás mellé ez évre már 20 milliós ipari megren­delés is csatlakozott. Egy ilyen intézmény vezetése ma sem engedi meg a „kímélő életfor­mát”. Ez, úgy látszik a hős­korszak nemzedékeinek életé­ben már sohasem következik el. És talán azért nem, mert ők szó szerint teljesítik, amit a nagy gondolkodó így fogalma­zott meg: Csak az érdemli meg a szabadságot, aki napon­ta képes megküzdeni érte. Csanády János EMLÉKEK A HŐSKORSZAKBÓL Dr. Vámos Tibor elvtárs emlékezéseiből Agyú meredt a vízépítési laboratóriumban Így festett az Aud. Max. DR. PAPP FERENC : MIÉRT...? Drezda egyik tömeg­sírján fű zöldért százszorszéppel, lóherével nem látszott már semmi a sok-sok romból és ott játszott épp egy kis gyerek, dúdolgatott, virágot szedett. Mi, járó­kelők az úton elborulva láttuk ezt a képet igen: alkotunk és rombolunk szándékkal gyógyítunk és ölünk ... A gonosz óriás kapzsi kézzel aratja a vétket s a halált, tallózva ami szép, ami érték kezében az életek úgy konyulnak le — mint a kis fiú kezében a virágok, de annak az ujjai fürgék, véntől melegek és rózsaszínek — a gyilkos szörnyé pedig merevek és hófehérek, mint a hulláé hidegek és ő egyre csak kegyetlen szedi — veszi, „ami neki jár”: fiatalt és öreget, asszonyt és gyereket. Ö a kínokat is kéjjel nézi s a szörnyűséggel csak tetézi —, de minderről mit sem sejtett, a bájos, játszó kis gyerek, gyep fedte ott a sok régi otthont, a kis babák és mackók, búgócsigák, vonatok és a többi játék a gazdáikkal homokszem lettek, fű, fa, virág lett belőlük — a házakkal együtt porrá váltak — a mosolyokból, sok örömből szálló sóhaj, sikoltás, közben özönnel könnyek hulltak. Miért kell ennek így történni? Miért nem oly módon járunk el, mint a jó gyerek, aki virágot szed dúdolva a sok rom felett? 25 éve, 1995. február 13—14-e közti éjjelen az amerikaiak értelmetl­­lenül lebombázták Drezdát. Ez alkalomból közöljük volt geológiai professzorunk versét.

Next