A Jövő Mérnöke, 1970 (17. évfolyam, 1-40. szám)

1970-02-21 / 7. szám

ERZSÉBETEK (Urbán Tamás felvétele) Vajda Lázár és Balaton Jenő kitüntetése A Mezőgazdasági és Élelme­zésügyi Minisztérium Vajda Lázár elvtársnak, a Gazdasá­gi és Műszaki Főigazgatóság főigazgató-helyettesének és Balaton Jenő elvtársnak, a mezőgazdasági géptan tanszék adjunktusának a „Mezőgazda­ság- és élelmezésügy kiváló dolgozója” címet adományoz­ta. Vajda Lázár elvtárs 10 éve látta el az elnöki, Balaton Je­nő elvtárs pedig a titkári tiszt­séget abban a bizottságban, melyet egyetemünk pártbi­zottsága a Tolna megyei ter­melőszövetkezetek patroná­­lására hozott létre. Vezetésük­kel az egyetem különböző tan­székei elsősorban­­geodéziai, vízgazdálkodási és építészeti jellegű segítséget adtak a ter­melőszövetkezeteknek, de részt vettek az elektrifikálási és gépészeti fejlesztési mun­kákban is. Sor került a patro­­málás keretében politikai és kulturális akciók lebonyolítá­sára is.­­ A Vajda és Balaton elv­tár­­sak által vezetett bizottság eredményes munkáját nem­csak az egyetemi pártbizottság ismerte el, hanem a Tolna me­gyei sajtó is több esetben rendkívül meleghangú cikk­ben méltatta, sőt egy ízben a Népszabadság egyik ezzel a té­mával foglalkozó vezércikke is példamutatónak jelölte meg a Budapesti Műszaki Egye­tem patronálási munkáját. Vajda Lázár és Balaton Je­nő elvtársak rendkívüli oda­adással és nagy politikai fele­lősségtudattal látták el meg­­bíztatásukat, s ennek értékelé­sét és elismerését fejezi ki mostani magas kitüntetésük is. O. J. Cikkpályázat A II. félév megindulásával ismét meghirdetjük egyete­münk hallgatói részért folya­matos cikkpályázatunkat. A KISZ-bizottság felaján­lása folytán minden hónap­ban 300 forint áll rendelkezés­re, hogy megjutalmazzuk azo­kat, akik a legjobb cikkeket írták az egyetemi életről, a hallgatók problémáiról, vagy bármilyen, a hallgatókat ér­deklő, érintő kérdésről. A cikkek sorrendjét tovább­ra is a Pártbizottság és a KISZ-bizottság ágit. prop. tit­kára állapítja meg egyetértés­ben lapunk felelős szerkesztő­jével. Az új cikk-pályázat február 1-ével indul. Várjuk a cikke­ket. Folyosók csendjében­ ­ 1­­ óra körül a szürkületben névtelenek már az egyetem fo­­­­­lyosói. A kivilágított alkatrészmetszetek, elhagyott üveg­dobozaikban hallgatagon, tompán fénylenek , és hallgatásu­kat csak most lehet észrevenni. A szürkület valahogy átdereng a falakon, a téli Duna színét hintve a vakolatok matt freskói­ra. Ülsz — a napi munkától zsibbadtan —, ülsz még egy ki­csit a vadban, íróasztal mellett, egy szék sarkán. Esetleg klasszikusan kezedbe hajtva fejedet, mint Rodin „Gondolko­dó”-ja. Ülsz, és csak most veszed észre, hogy a magas ablak­­párkányon tanyázó galambok burkolása behallatszik a résnyi­­re nyitott ablakon; néha pattan egy túlmelegedett cső valahol az alagsorban, s hangját éles hangszóróként röpíti fel a vas­­tagbordás, pattogó zománcú, tűzforró radiátor. Tagy tűsarok kopogása hallatszik be a folyosó köveiről. Nem ilt is tűsarok az — javítod aztán első reflexiódat —, hisz ma már az erős, lakkbevonatú, félmagas, női sarkok a divatosak, — de azért éppolyan kecsesen tudnak végigpörögni ablakod alatt. Fönt — jobbról is, balról is — kivillognak az erős neo­nok, tantermekből, hivatali szobákból. Bennük még dolgoznak? Vagy csak a nap kötéseitől szabadult idegek, sejtek zsonganak fel, terjeszkednek, vonaglanak szinte dimenzióikat változtat­va, akár a mellkas, ha benzingőzös, cigarettafüstös, fülledt autóból hirtelen kiléphetsz egy fenyőkkel rakott hegytetőre.? L­ogárlécek, körzők tűhegyei, csattogó számológépek, rajz­szöges sarkú rajzasztalok, elektronikus számítógépek fém­szekrényeivel rakott, zúgó csarnokok , hidegen hallgató, al­katrészek tízezreivel tömött, áramvonalas, csillogó gépburko­latok, mit tudnak erről? Hogy mit éreztél az ujjhegyedben bi­zsergő fáradtságon kívül, mikor az alkonyati galambbrukolás­­ra ösztönösen felütve fejed, az utolsó gombot lenyomtad, az utolsó billentyűt leütötted, az utolsó, számokkal tömött sza­lagot kitépted nyílásából, melyen méterszám ömlött kifelé, egész nap, szakadatlan? M­ert öt óra körül, a szürkületben névtelenek már az egye­tem folyosói. Egy tűsarok kopogása hallatszik néha, s a kivilágított alkatrészmetszetek, elhagyott üvegdobozaikban hallgatagon, tompán fénylenek. Hallgatásukat csak most lehet észrevenni, amikor a szürkület a téli Duna színét hintve a neonfénybe, átszivárog a súlyos falaikon... Cs. J. a­iovo VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! MÉRNÖKE A BUDAPESTI MŰSZAKI EGYETEM LAPJA XVII. ÉVFOLYAM, 7. SZÁM ÁRA: 60 FILLÉR 1970. FEBRUÁR 31. A KISZ TÉLI ISKOLÁJÁN HÉTFŐTŐL SZOMBATIG JAKAB SÁNDOR ELVTÁRS, AZ MSZMP KB AGIT-PROP. OSZTÁLYVEZETŐJE A FIATALOK KÖZÖTT Nagymaros, Duna utca 2. Február verőfényes napjai­ban, e már-már legendássá vált helyen — ahol egye­temünk régi és új üdülőházai emelkednek, közvetlenül a Duna partján — rendezte meg KISZ-szervezetünk egy hetes téli VB-iskoláját. A fiatalok — az egyetemi vb mintegy har­minc tagja — gyönyörű kör­nyezetben töltötték az egy he­tet, február 9-től február 14-ig. A rendkívül feszített napi programok nem csupán a reg­geltől estig tartó hivatalos tennivalókból álltak. Estén­ként, vacsora után bonyolítot­ták le üléseiket, gyakorlatai­kat az egyes munkacsoportok. Kilencedikén, hétfőn utaz­tak a fiatalok Nagymarosra, és délelőtt 11 órakor az EVB ülésével már meg is kezdő­dött az iskola tevékenysége. Délután az egyes reszortok tit­kárai tartották beszámolóju­kat az elmúlt félévi munkáról. Másnap, február 10-én, ked­den reggel nyolc órakor a ka­ri titkárok kezdték beszámo­lóikat, melyeket még másnap is folytattak. Közben Vajó Pé­ter és Főcze Lajos elvtársak­kal való konzultációra készül­tek az ifjúsági mozgalom ak­tuális kérdéseiről. Másnap, a szerda délután legnevezete­sebb eseménye, a fiatalok esz­tergomi kirándulása volt, ahol ifjú KISZ-vezetőink megte­kintették az ősi Bazilikát. Február 12., csütörtök nap­ja az egyik legfeszítettebb, egyben a legeredményesebb nap volt a VB-iskola ideje alatt. Délelőtt az egyetemi KISZ-szervezet szakmai ta­nulmányi munkát segítő tevé­kenységével foglalkoztak a fia­talok, délután az egyik leg­döntőbb téma, az egyetemi KISZZ-szervezet hatásköri lis­tájának megvitatása volt. A vita igen érdekes eredménye­ket, javaslatokat hozott, is­mertetésére a kiegészítések konkretizálása és a lista végle­ges elfogadása után visszaté­rünk. Ötletességük, igyekvő akti­vitásuk, hitük, lelkesedésük megvesztegető volt. Kétségtelenül az egész téli KISZ-iskola, de talán az egész évet átölelő egyetemi KISZ- naptárnak is legkiemelkedőbb eseménye volt pártunk, az­ MSZMP KB Agit-Prop. Osz­tálya vezetőjének, Jakab Sán­dor elvtársnak láthatása feb­ruár 13-án, pénteken reggel kilenc órakor. Jakab elvtárs négy órás tájékoztatóján fia­tal KISZ-vezetőink számára felrajzolta szinte az egész vi­lágpolitikai térképet. Részle­tesen szólt a vietnami kérdés­ről, megállapítva elöljárójá­ban, hogy úgy tűnik, mintha közvéleményünk már lefutott­nak tartaná ezt a kérdést, ke­vesebb figyelmet fordít rá, mint régen. Ez lényegében he­lyes orientáció, és a reális helyzetet is jelzi: a vietnami kérdés a megoldás felé halad. A Dél-Vietnami Nép Felszaba­­dítási Front lényegében győ­zelmet aratott. A VDK léte­zik és meg tudja védeni füg­getlenségét egy olyan szuper­hatalommal szemben is, mint az USA. A közel-keleti, izraeli és arab kérdés elmélyült elemzé­se során Jakab elvtárs meg­állapította, hogy a helyzet to­vábbi bonyolódására lehet szá­mítani, melyben minden nap hozhat meglepetéseket. Az egész közel-keleti helyzet rész­letes, minden érintett országra és politikai irányzatra kiter­­jedő elemzése után Európa biztonságáról, a német kérdés­­ről, a Szovjetunió és az NSZK jelenleg is folyó tárgyalásai­ról, a Brandt kormány mos­tani „keletre­ nyitás”-áról, a Nyugat-Berlini kérdésről be­szélt, valamint Kádár elvtárs legutóbbi, NDK-beli látogatá­sát elemezte. Igen érdekes volt a hazánkban, illetve az NDK- ban folyamatban levő, kétféle szocialista gazdaságirányítási rendszer (az egyik az anyagi érdekeltség fejlesztésére, a másik a tudományos módsze­rek alkalmazására helyezi a fő hangsúlyt) összehasonlítása. Figyelemre méltó számunkra mindaz, amit e téren az NDK- tól tanulhatunk. A belpoliti­ka kérdéseivel foglalkozva pártunk agit.-prop. osztályá­nak vezetője az évfordulók megünneplése során szerzett tapasztalatokat elemezte fia­tal kislistáink számára. Ré­­gebben a Magyar Tanácskozó társaságra emlékezve gyakrab­ban az úgynevezett „bukás’* okait helyeztük előtérbe. Ta-­ valy már a hangsúly annak ki­(Folytatás a 2. oldalon) Török Imre elvtárs, KISZ-bizottságunk titkára Egyetemi KISZ- bizottságunk csütörtökre és péntekre meg­hívta lapunkat, a Jövő Mérnö­két, illetve az azt képviselő munkatársat, a KISZ téli isko­la legérdekesebbnek ígérkező két napján való részvételre. Miután Máriási festőművész (egyetemi képzőművészeti ön­képzőköreink vezetője) 19 órá­ra tervezett előadása betegség miatt elmaradt — az ifjú KISZ-vezetők az estét a mun­kacsoportok üléseivel töltöt­ték. Munkatársunk is részt vett egy ilyen ülésen, amely mintegy este 11 óráig tartott — és az álmos fiatalok még akkor sem akarták befejezni. A kissé fellengősen „KISZ VB-akadémiá”-nak elkeresz­telt vezetőképzési csoport ülé­se volt ez, melynek létrejöt­tével, céljával kapcsolatosan már több cikkben, sőt, vezér­cikkben is támogató szót ej­tettünk. A fiatalok az úgyne­vezett „ötletroham” módszeré­vel új utakat-módokat keres­tek ezen az estén is, hogy a KISZ-vezetőképzést majdan megvalósítsák egyetemünkön. P­ro Urbe kitüntetést kapott dr. Széchy professzor A napokban osztották ki a Pro Urbe és a Pro Arte ki­tüntetéseket azoknak, akik legtöbbet tettek Budapestért. A kevés számú kitüntetett között volt — olyanok társa­­saságában, mint Kádár János elvtárs — dr. Széchy Károly, egyetemünk tanszékvezető egyetemi tanára is. A kitüntetés alkalmából az Esti Hírlap február 13-i szá­ma hosszabb riportot közölt Széchy professzorral. A cikk­ből idézzük az alábbiakat: Ilyen kitüntetés, ilyen cím nincs: „Az ember, aki újjá­építette a hidakat”. A mondat legfeljebb a hivatalos indok­lásban olvasható. ő kapta, ő vállalta a mun­kát. Amikor véget ért az ost­rom, s kibújt a pincéből, a Fő utcába rohant. A Közlekedés­­ügyi Minisztérium épülete ro­mokban, egy nagyjából ép ház harmadik emeletén kaptak szobát. Néhány szakember gyűlt össze ott, csak annyit tudtak, Magyarországnak nin­csenek hídjai. Leültek, papírt vettek elő. Emlékezetből — mert a dokumentáció elégett — ott, helyben összeállították a hazai hídjegyzéket. Megyén­ként, folyónként. (A profesz­­szor ma is fejből mondja: „összeadva 2­7,5 kilométer hosszúságú közúti híd helyre­állításáról volt szó, 1424 hidat kellett újjáépíteni. De mi­ből?”) „A tél beállta előtt híd kel­lett Budapestnek. Nyolc hó­napnyi időnk volt.” Meg kel­lett építeni: valamiből, kikkel. Megindult a toborzás, össze­gyűjteni a hídépítéshez értő­ket. S megindult a kutatás, felfedező osztagok keltek útra. Jelentették, hogy Csepelen fú­rócsöveket találtak. Kihalász­ták a felrobbantott hidak ron­csait. Romos házakból faanya­got bányásztak elő. „Építettük a Kossuth-hidat, abból, amit találtunk”. Mi volt a legfur­csább építőanyag?” „Lágymá­nyoson rábukkantunk az in­gyenuszoda faszerkezetére. Az is bekerült a Kossuth-hídba. A híd kilenc nyílású lett, így diktálta a rendelkezésre álló anyag. Szögecselés helyett: he­gesztés, így ment ez vidéken is. „Mindig akképp kellett megválasztani a hidak szerke­zetét, amilyen építőanyagot ta­láltunk, amilyent sikerült ösz­­szegyűjtenünk a legkülönfé­lébb helyekről.” Életritmusa évtizedekig szinte változatlan volt. Akár a metrót bízták rá, 1951-ben, akár a Közlekedésügyi Mi­nisztérium műszaki tanácsá­nak vezetőjeként tevékenyke­dett, vagy az egyetemen az alapozás és alagútépítéstan professzoraként adott elő. Vendégprofesszorként elő­adást tartott Helsinkitől Ka­nadáig sok egyetemen. Megírt három könyvet, amelyeket an­gol, német, orosz, francia, spa­nyol, cseh nyelven is kiadtak, s hamarosan szerbül és japá­nul is megjelennek. Publikált 150—160 műszaki tanulmányt. Míg jegyezgetem vállalásait, elfoglaltságait, valami érthe­tetlenné kezd válni előttem. Az idő. Hogyan bírják az ilyen emberek az idő szorításait? — Korai felkelés, késői fek­vés, öt órai alvás. Évtizede­ken át így ment. Néhány éve csökkentettem a munkatem­pót, figyelmeztetett egy szív­­infarktus. Azóta csak este ki­lencig dolgozom. Aznap, hogy nála jártam, vizsgáztatott. — Milyen jegyeket adott, professzor úr? — Sok közepest. Egy elég­telent — de egy jelest is. Ti­zenhatból. Erről szívesen beszél: — Megértem a hallgatókat. Ne­hezek a tárgyaim. Azt hiszem, én türelmes vizsgáztató va­gyok. A lényegre megyek, azt keresem, van-e megfelelő ér­zékük a mérnökjelölteknek. Ez a fontos! A képletet úgyis elfelejtik, s úgyis megtalálják a könyvben. A hallgatókat itt fogadja, öt csöndes, Duna-partra néző szo­bában. A falakat metrókról, hidakról, alagutakról készült felvételek borítják; az íróasz­talra egy arcmás tekint le: dr. Zselinszky Szilárdé, a vasbe­­tonépítés atyjáé. Az ő szobája volt ez. —■ És egy másik arcz Széchenyié, a hídépítőé. — Professzor úr — kérdem —, melyik az ön hídja? — A szívem az Árpád-hídé. Én készítettem az általános terveit. De szeretni a Lánchi­dat szeretem legjobban. ★ Az értékes kitüntetés alkal­mából szeretettel köszöntjük mi is Széchy professzort. Ez a köszöntés kétszeres, hiszen ugyancsak a napokban lett — nagyszerű munkássága elisme­réseképp — a Magyar Tudo­mányos Akadémia rendes tag­ja. Ez a két kitüntetés, amely Széchy professzort érte, egy­úttal az egyetemünkön folyó tudományos munka megbe­csülését is jelenti. S ezt az el­ismerést is dr. Széchy Károlyi­nak, a geotechnikai tanszék professzorának köszönhetjük.

Next