A Jövő Mérnöke, 1974 (21. évfolyam, 1-38. szám)
1974-01-19 / 1. szám
Haláltánc és illatfelhő A SZKÉNÉ új bemutatója ELŐFORDUL, hogy sikert szül a siker. Azonban az alkotók, a közösségek életében nagy ritka pillanat ez. Rendesen a siker és a teljesen látszattalan korszakok váltogatják egymást. Az eredményhez fáradságos tanulmányok, előkészületek kellenek. A sport és a művészetek közönségének kedvelt szokása, hogy megfeledkezik erről. Pedig kinek jutna eszébe számonkérni a téltől, hogy miért nem nyár, a magtól, hogy miért nem virág. Mindenrendű alkotómunka törvénye úgyszintén a ciklikusság. Különösen igaz ez az amatőr csoportokra. Ők tagjaik, vezetőik vándorlásának jobban ki vannak szolgáltatva. Megbukott-e hát a Szkéné Rinibaud műsorával, vagy sikert aratott ismét. Munkájuk, körülményeik pillanatnyi alakulását tekintve az a kérdés fel sem merülhet. Aki egy éppen megújuló együttesből azonnal a viszonylag legjobbat akarja kihozni, az a legfontosabbról, a jövőről feledkezik meg. A még jobbról mond le végleg. Ilyen esetben a mérlegre nem a súly, hanem az irány kerül. S a legnagyobb elismerést kell kifejeznünk: Wiegman Alfréd, a SZKÉNÉ „új” rendezője a kínálkozó számtalan látványos tévút mellett az egyetlent, a leghelyesebbet választotta. Nem elviseli, de eleve vállalja az alapokig terjedő építkezés hosszú, fáradságos munkáját. Nem a szerepeket választja, alakítja az emberanyag lehetőségeihez, hanem az együttes új tagjait neveli, fejleszti, helyenként a régiekkel együtt a feladatokhoz. Nem ismer lehetetlent, kényszer szabta megoldásokat. Szó és játék. Egyenlő súlyú elemek. Egyik sem létezik, a másik nélkül. A már megjelenésében is „hercig” kislány megoldja a naiva szerepét, de szólóhangot kap a haláltáncban is. A Teomachiára, a sikeres pódiummegoldásokra jellemző, jövendő csoportmunka záloga ez. Ez a szinte laboratóriumi finomságú munka magával ragadja a régieket is. A tagadhatatlanul profikat megszégyenítő megoldásokra, képes Hidas Péter például régen hallott természetességgel szólal meg. Visszatalál ahhoz az alaphanghoz, mely feltétlenül a sajátjának tűnik. Amit ad valódi átélés, nem pedig modoros, szentimentális beleélés. További fejlődését sokáig veszélyeztette ez a „rátét”, mondjuk ornamentika, melyet sokan felületesen rá alkatilag is kötelezőnek tartottak. Szép, férfias versmondása, nekikeseredés helyetti, lendülettel párosuló keserűsége az előadás első részének vezérhangját adja. A MÁSODIK RÉSZ megítélése könnyebb, de kevésbé egyértelmű. Míg az első rész együttesépítő szerepe tisztán áll előttünk, addig ezt legfeljebb a rendező jelmondata, szó és játék, igazolja. Nem megoldott a két rész egysége sem. A produkció nem két részből áll, hanem két részre esik. Ez a kölcsönzött gondolat egyben egyik legfontosabb tennivalójukra is rávilágít. A szerkesztés fegyelme nem azonos a lépések egymásrakövetkezésének megoldásával. Az először bemutatott keresztmetszet Rimbaud világa. Mely vagy teljes, vagy nem, de semmiképpen sem viseli el adalékként a fenegyerek maszkját. Ezt, amennyiben az alapelképzelés döntőnek ítéli, szervesen bele kellett volna építeni a „portré”-ba. Mindezen túl a befejező burleszk-szatíra-packázás megoldottnak, jól értelmezettnek mondható. Helyesen emelik ki azt a vérségi kapcsolatot, mely Rimbaud prózai kísérletét Jarry Ubu királyához köti. Hiszen Ubü apó „reverendája alatt is érző szív dobog”. Felvonultatják a játékos SZKÉNÉ valamennyi csodafegyverét. Gát nélkül áradnak az ötletek, se szeri se száma a gag-eknek, az egyes szereplők nagy pillanatainak. Meg kell emlékezni a zene alkalmazásának kettősségéről is. Az impresszionista francia zene több mint aláfestő, hangulatkeltő. Része, utódja, a maga műfajában kiteljesítője a költő világának. Jól párosul ezzel a színes megvilágítás gondolata, ha nem is használják ki teljesen a benne rejlő lehetőségeket. Az együttes „háziszerzője” azonban nem tud szabadulni az Aucassin eszmeköréből. Dalai, melyek egymagukban elegek lettek volna a széphistória sikerre viteléhez, ezúttal idegenek maradnak. A reneszánsz lágyságú dallamok nem illeszkednek ehhez az alapjaiban zaklatott, sarkaiból kifordulni készülő szuverén életműhöz és korhoz. Egy más egyenetlenség jelentkezik, „Az akasztottak bálja” megjelenítésénél. A speciális megvilágításban, ősanyagként vonagló embermassza hatalmas hatóerő. Azonban nem a színpaddá különült háttérben az, különösen nem egy stúdió testközelségében. Ilyen körülmények között a haláltánc „lebukik”. Elveszti a saintsaens-i távlatot. Inkább Morgenstern Akasztófacimboráival lesz rokon. Hatásában megjelenik valami komolytalan, burleszkszerű. Valami rejtélyes rokonság alakul ki e tánckép és a felszentelt kispap ereklye-zoknijának mindent betöltő illatfelhője között. Már az ilyen „áthallások” egyszerű lehetősége is zavaró: a két rész nem kiegészíti, inkább kioltja egymást. VISSZATÉRVE A KRITIKA bevezető gondolatához, elismerő tisztelettel és bizakodó várakozással kell köszöntenünk az „új” SZKÉNÉ bemutatkozását. Bebizonyították, hogy vállalják a legnehezebbet, a hosszadalmas, fáradságos maguképítő munkát. Ugyanakkor mintegy vagányságból megcsillogtatnak minden erényt, mely elődeik sajátja volt. A SZKÉNÉ elindult a stúdium, a felhalmozás útján. Ez pedig a jövendő sikerek legbiztosabb záloga. Papp Márió Az álarcosbál Verdi-felújítás az Erkel Színházban Verdi „Az álarcosbál” komponálása idején már az egész világon ismert és tisztelt zeneköltő, akit elsősorban a Rigoletto, a Trubadúr és a Traviata páratlan sikersorozata óta méltán tekintettek az olasz opera legnagyobb mesterének. Az említett művekkel kezdődik Verdi három stílusfejlődési fokozatra tagolható alkotóművészetének középső korszaka. Ennek a középső szakasznak legjelentősebb darabja éppen a most bemutatott „Az álarcosbál”, mert itt mutatkozik meg igen világosan, hogy Verdi határozottan új utakat keres, új célok megvalósítására törekszik. Melódiaincenviója változatlanul kimeríthetetlennek tűnik, de ezek a dallamok árnyaltabbak, sokrétűbb kifejezést hordoznak. Ezért jelentős, hogy az Állami Operaház felújította „Az álarcosbál”-t és hagyományaihoz híven ismét kettős szereposztásban viszi a közönség elé ezt a jelentős operát, így módot ad arra, hogy a fiatal művészek is főszerephez jutva bebizonyíthassák képességeiket és bővíthessék repertoárjukat! Ez egyúttal Ferencsik János Kossuth-díjas, kiváló művész, az Opera karnagya búcsújátéka is, aki, mint ismert, nyugdíjba megy. Az előadást Békés András rendezte. A két szereposztás legfőbb szereplőinek névsora: Simándy József, Melis György, Déry Gabriella, Komlósy Erzsébet, Hankiss Ilona, illetve Korondy György, Miller Lajos, Sudlik Mária, Jablonkay Éva és Csengery Adrienne. Az Erkel Színház előadása tovább gazdagítja a magyar operaéletet I Január elseje, Kuba felszabadulásának napja 1° de enero, Dia de Liberación de Cuba 1492 OKTÓBER VÉGÉN Kolumbusz Kristóf hajói — miután átszelték az Atlantióceánt — lehorgonyoztak egy ismeretlen sziget közelében. A felfedező szavai szerint ez a föld a legszebb, amit emberi szemek valaha is láthattak. Valóban Kuba a föld egyik legszebb országa, az Antillák gyöngye, melyben Kolumbusz akkor Indiát vélte megtalálni. A felfedezés ténye egyben Kuba történelmének kezdetét is jelentette. Igaz, az azóta eltelt csaknem ötszáz esztendő nem sok egy ország történetében, de elegendő ahhoz, hogy hősies példáját adja az elmúlt századok harcainak, melyet a kubai nép elszántan vívott a spanyol, angol, majd az Egyesült Államok betolakodóival és kizsákmányolóival szemben. Az amerikaiak mohó étvágyát 20 évvel ezelőtt, 1953. július 26-án váratlan esemény zavarta meg. A kubai forradalmárok egy csoportja, Fidel Castro vezetésével megtámadta a Moncada laktanyát, mely a Batista diktatúra legfőbb bástyája volt a keleti (Oriente) tartományban. Ez a heroikus küzdelem volt az a szikra, amely meggyújtotta a felszabadítási mozgalom fáklyáját, és felkelésre szólította Kuba népét. Most 15 éve, 1959. január elején megbukott a régi rendszer, és bekövetkezett a régen várt fordulat a kubai nép és egész Latin-Amerika történetében. A KUBAI FORRADALOM január 1-ét nemzeti ünneppé nyilvánította. A kubai nép kezébe vette a hatalmat és jövőjének építését. Azóta megváltozott a sziget arculata; gyárak, erőművek, mesterséges öntözőberendezések és új lakótelepek tucatjai épültek. E rövid cikk keretében a forradalom győzelme után eltelt 15 esztendő eredményeiről, az ország fővárosáról, Havannáról és a forradalmi mozgalmakban oly sokat magára vállaló, hősi városról, Santiago de Cubáról kívánok személyes tapasztalataim alapján beszámolni. Több mint 20 órás repülés után — Zürich, Madrid és a kanadai Gander érintésével — érkeztem Kubába. A főváros José Marti nevét viselő repülőterén közel 30 Celsius-fok trópusi hőség fogadott. Az óvárosban, a kikötő bejárata közelében, a Hotel Sevillában helyeztek el. Szobám ablakából a változó színekben pompázó Mexikói-öbölt, CHavanna sikátoros utcáit, Vedado felhőkarcolóit, modern épületeit, s távolabb a kertváros apró házikóit láttam. Bármerre tekintettem, lenyűgöző látvány fogadott. Csakhamar elhagytam szobámat, és felfedező körútra indultam. Már esteledett, amikor a csodálatos szépségű tengerparton, a Malecónon hazafelé indultam. ÉJFÉL FELÉ járhatott már, de az utcák forgalma alig csökkent. Az elnöki palota mellett elhaladva a Capitolium felé vettem utamat, amely ma a Tudományos Akadémiának és számos kiállításnak ad otthont Régen a Capitolium tetején helikopterállomás volt. Ez is, mint annyi más, az amerikaiak kényelmét szolgálta. A gazdag amerikaiak az alig 200 km-re levő Floridából hamar átrepülhettek Havannába, s a repülőtérről helikopter hozta őket ide a belvárosba, s innen aztán rövid idő alatt eljutottak útjuk céljához, a játékbarlangokba és az örömtanyákra. A fővárost három Havanna alkotja: a spanyol, a kubai és az amerikai. Mindez életstílusban, szokásokban és építészetileg keveredik egymással. Az átalakulás természetesen nem megy máról holnapra. A beidegződött szokások és előítéletek mélyebben élnek, semhogy azokat az elmúlt 15 év alatt ki lehetett volna irtani. Hosszú kubai tartózkodásom alatt igyekeztem megismerni Kuba és fővárosa múltját, jelenét és jövőjét, embereit és szokásait. Csakhamar eljutottam Miramarba is. A forradalom győzelme előtt itt éltek a bankárok és miniszterek, a földbirtokosok és üzletemberek. Miramar a főváros elit kerülete volt. Miramarban csend uralkodott. Ma az ösztöndíjasok százainak vidám szavaitól hangosak Miramar utcái, akiket az elhagyott villákba és kastélyokba szállásoltak el. KUBÁBAN AZ IDEGEN nem érzi magát elhagyatottan. A kubaiak nagyon közvetlenek és segítőkészek, s néhány perc alatt jó néhány problémát felvetnek és megbeszélnek, s közben nem mulasztják el, hogy szeretett városukról meséljenek. Sokszor elmondják, hogy a forradalom előtti Havannában 30 év alatt szinte minden amerikai pénzen épült, de a kubai tervezők és munkások erőfeszítéséből. A forradalom győzelme utáni első években az építkezések érthető módon megtorpantak. Minden rendelkezésre álló anyagi erőt az ország, a forradalom vívmányainak megvédésére kellett fordítani. Bár a Szovjetunió és a szocialista országok azonnal a kubai forradalom segítségére siettek, a nagy távolság miatt azonban elsősorban önmaguk erejére támaszkodhattak. Ez az erő hiúsította meg az amerikai zsoldos csapatok Playa Girón-i támadását, a partraszállási kísérletek és egyéb kalózcselekmények brutális kibontakozását. Ez az erő volt az, mely kudarcra ítélte az amerikai blokádokat, Kuba diplomáciai elszigetelését. A kubai forradalom felébresztette Latin-Amerika népeit, példát mutatott a haladó erők összefogására. A kubai forradalom az építést jelenti. A „Revolúción es construir’’ plakátok egész Kubában láthatók. De nemcsak a plakátok, az eredmények is. Hogy ez mennyire így van, bizonyítja az alkotóképzelet megannyi új csodája. Nyugat-Havanna modern városrésze, ahol ma az egykori bádogtetős és pálmafedelű nyomorúságos viskók lakói élnek. A fővárostól keletre fekvő Alamar, amelynek 80 ezer lakosú „bolygó-városát” a gyárak, hivatalok dolgozóiból alakult ú. n. mikrobrigádok építik. Új üzemek tucatjai épülnek a fővárosban és vidéken egyaránt. A szocialista országok hathatós segítséget nyújtanak olyan iparágak megteremtéséhez is, melyek a dohány és a cukornád hazájában eddig ismeretlenek voltak. Ilyen a magyar segítséggel megépült üveggyár, a szovjet és csehszlovák segítséggel épülő műtrágyaüzemek, erőművek, a bolgár mérnökök tervei szerint készülő öntözőberendezések stb. KUbAI TARTÓZKODÁSOM Al..ITT kétszer volt alkalmam Kuba második és egyben legforradalmibb városába, Santiago de Cubába ellátogatni. Mielőtt Santiagót, Oriente tartomány fővárosát elérnénk, a Sierra Maestra hegyvonulatait kell megmásznunk. A meredek, kanyargós utakon az autóbusz óvatosan halad. Az útmenti villanyoszlopok tetejéről hatalmas keselyűk fásultan bámulják a felfelé kapaszkodó autóbusz vergődését. Azután felgyorsul az autóbusz, lefelé ereszkedünk. Nemsokára feltűnik a Karib-tenger csillogó, kék vize, s közben észre sem vesszük, hogy már a városban járunk. Santiago csodálatos fekvésű, rendezett, szép város, Kuba egyik legrégibb városa. A város környékén szép fekvésű, homokos strandok (playas) találhatók. Az országszerte híres siboney-i strand felé kocsikázunk. Útközben felkeressük a híres siboney-i farmot, amely Santiagótól 15 km-re, erdővel borított, zöld hegyek között fekszik. Ebben a házban— amelyet azóta gondosan restauráltak — gyűltek össze 1953. július 25-ről 26-ra virradó éjszaka Fidel Castro vezetésével a Moncada laktanya megrohamozos. SANTIAGO VÁROSÁBAN Kuba egész múltja, jelene és jövője tükröződik. A kubaiak Petőfijének, José Martinak szeretett városa kegyelettel őrzi a forradalmárok emlékeit. Kubában a forradalom előtt műszaki felsőoktatás — egyes speciális szakterületeket kivéve évem volt. Ma az ország három városában folyik mérnökképzés. Havannában, Santa Clarában és Santiagóban. Az oktatás zavartalanságát mindhárom városban az egyetemek kedvező, forgalommentes elhelyezése és természetesen vadonatúj, korszerű, modern épületek biztosítják. A korszerű oktatást a szocialista országokból meghívott előadók segítik. Az egyetemek felszereltsége is kielégítő, értékes műszerállománnyal rendelkeznek, ezek kihasználtsága azonban nem megfelelő. A kubai egyetemek az oktatás színvonalának emelése érdekében további segítséget várnak a szocialista országoktól (így hazánktól is), s várják szeretettel az oktatókat, akiknek munkájával eddig is elégedettek. Ennek realitását a közelmúltban megkötött magyar -kubai államszerződés is reprezentálja. A Kubában eltöltött időt nem lehet elfelejteni. Az ember természetesen boldogan tér vissza hazájába, de tudja azt is, hogy álmaiban sokszor fogja látni Havannát, a Malecónt, a Morro fényeit, Kuba egzotikus tájait, a cápáktól hemzsegő tengert, és érezni fogja a nedves, forró éjszakákat. Aki egyszer ezt az országot látta, soha nem felejti el. Dr. Kis András A santiagói egyetem főépülete Cujae, az egyetem egyik épülete Vedado, városrészlet EGYETEMISTÁINK A KÖRNYEZETVÉDELEMÉRT Az 1972-es visegrádi környezetvédelmi tanácskozás végén a résztvevők országos felhívást szövegeztek meg. A fehívás az ország közvéleménye elé tárta a környezetvédelem jelenlegi helyzetét és a feladatok megoldása érdekében igyekezett mozgósítani. A Hazafias Népfront kezdeményezését országszerte tettek követték. Összehívták a tájértekezleteket több nagy városunkban azzal a céllal, hogy az elkézeléseket, fő tendenciákat mindenütt a szűkebb terület konkrét tennivalóinak megfelelően fogalmazzák meg. A Hazafias Népfront Országos Elnöksége Környezetvédelmi Munkaközössége az elvek megfogalmazása után a szakmai-társadalmi jellegű problémák orvoslására szakbizottságokat hívott életre. (Víz-, talaj- és levegővédelem, növény- és erdőgazdaság, zajártalmak, települési problémák, s külön oktatási bizottság.) Az egyetem méltóképpen vette ki részét a munkából. A különböző szakemberek öszszefogásának eredményeképpen komoly környezetvédelmi kutatási együttműködés indult meg, sőt létrejött a környezetvédelmi szakmérnöki szak a vegyész- és az építőmérnöki kar közös szervezésében. Az állami vezetés mellett a KISZ-szervezet sem maradt tétlen. A BME hallgatói közül csaknem 400 KISZ-es vállalta, hogy kétéves társadalmi munka keretében, tevékenyen segíti a XI. kerület környezetvédelmi problémáinak megoldását. Szakcsoportokat alakítottak és gyors ütemű munkaprogramot dolgoztak ki. Terveiket a városépítés problémáiban jártas egyetemi oktatók segítségével alakították ki. A munka eredményeképpen javaslatokkal fordulnak majd az illetékesekhez. Felmérik többek között a kerület víz-, zaj- és levegőszenynyeződési helyzetét, s az észleléseket rögzítik. A megvalósítandó tervek között szerepel a zöldterület megóvása és a célszerű fásítás is. A munka kettős haszna: a mérnökhallgatók komplex szakmai ismereteket szerezhetnek szakmájuk és a környezetvédelem kapcsolatáról, másrészt a névgazdaság is hasznát látja a fiatalok önzetlen segítő szándékának. (kg.)