A Jövő Mérnöke, 1975 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1975-01-18 / 1. szám

A cél: levizsgázni?! (Folytatás az 1. oldalról.) kötelelettségének, akkor min­den kezdődik­ elölről, a legel­ső elmaradásig. Gyakori az is, hogy vala­ki nem tesz le minden vizsgát időben, tehát már kiesik a folyamatosságból. És ezt be­hozni nehéz. Kézenfekvő javaslat: el kell törölni a számonkérést, meg kell szüntetni a vizsgákat, zárthelyiket... stb. Aki tanul, az magának tanul, aki nem... nos, ha valaki nem tanul, az hogy fog kiderülni? A számonkérés, vagy ha jobban tetszik, a vizsgáztatás az oktatói munka szerves ré­sze. Kétségtelenül kényszerítő eszköz is, visszajelzés a hall­gatók részéről, hol és hogyan kell módosítani, korszerűsíteni a tananyagot, fontos minősítő­je a hallgatónak, serkent bi­zonyos egészséges versenyre és felkészít a várható folya­matos munkavégzésre. És ter­mészetesen objektív. Vajon? Azt azonban elmondtuk, hogy kételyeink vannak: je­lenlegi beszámoltatási rendsze­rünk meghozza-e azt a sok szép eredményt, amit elvárnak tőle. Mit kellene tenni? Vegyük ténynek azt, hogy az oktatás felépítését megvál­toztatni nem kell. És egyszer­re nem is lehet. Azt kell el­érni, hogy megszűnjön a vizs­gaközpontú szemlélet és a számonkérési módszerek vari­ációjával biztosítsuk a folya­matos évközi munkát. Ezeket a módszereket úgy kell kialakítani, hogy tétjük legyen, tehát úgy, hogy az év­közi folyamatos jó munka eredménye a vizsgajegy, a mi­nősítő osztályzat. Hogy az év­közi önálló munka érdekes le­gyen, testre szabott és értel­mes legyen. Hogy érdemes le­gyen jegyzetelni, mérni, jegy­zőkönyvezni,­­ irodalmazni. Hogy ne csak a zárthelyi le­gyen az évközi munka fokmé­rője, hanem kombinálva más módszerekkel, csökkentse az amúgy is magas vizsgák szá­mát. Új kísérletek, törekvések, javaslatok, tervezetek A tapasztaltabb és fiatal ok­tatók közül is sokan rájöttek arra, hogy javítani, alakítani kell a számonkérési módsze­reket. Ezeket az új módszere­ket egy-egy tanszéken, karon sikerrel alkalmazzák is. Ahhoz azonban, hogy általánosan el­fogadottá váljanak, sok ellen­állást kell legyőzni, sőt néha megrögzött szemléleteket kell átalakítani. Nyilvánvaló, hogy feltétlenül meg kell határozni a tantárgyak fontossági sor­rendjét. Vannak olyan elmé­leti tárgyak, amelyek egy­másra épülnek, kiegészítik egymást. Vannak olyanok, amelyekből csak a hagyomá­nyos szóbeli számonkérés hoz eredményt. Vannak olyanok, amelyek megértéséhez óráról órára kellene készülni. Néhány példa A cél: felkelteni a hallgatók érdeklődését (ami nehéz, de meg lehet próbálni), és építe­ni a hallgatók aktivitására (ami legalább ugyanolyan ne­héz, de hozott már ragyogó eredményeket). Több helyen próbálkoztak a vetélkedő módszerrel. Erre olyan tár­gyak alkalmasak, amelyekből legalább hetenként kétszer van előadás. Egyik órán az előadó az anyagrészből felvet egy-két megoldandó problé­mát, elemzendő kérdést. Eh­hez megfelelő segítséget, iro­dalmat ajánl. A következő órán csoportok vetélkednek az elemzendő problémakörből Ilyenkor vitára is sor kerül A vitán terítékre kerülő kér­désekre nem lehet felkészülni, de az anyag ismeretében lehet rájuk válaszolni. Pontozással lehet mérni a teljesítményeket. A gyakorlati jegy megszer­zését is lehet komplex módon kialakítani. Teszt, zárthelyi és mérés. Így is biztosítható az évközi folyamatos készülés. Lehet kombinálni az elmé­leti órákat és a tantermi gya­korlatokat. Tantermi gyakorla­ton röpzárthelyikkel győződ­hetnek meg az anyag elsajátí­tásáról, megértéséről. Fél­évenként két nagy zárthelyivel ellenőrizhetik az elméleti tu­dást. Itt is lehet év végi jegy­­megajánlás, és máris kiiktat­tunk egy vizsgahajrát. Az önálló laboratóriumi munkának igen nagy haszna van. (Jók a hagyományai a folyamatszabályozási tanszé­ken vagy az áramlástani tan­széken.) A testre szabott kis­csoportos feladatok önálló munkára serkentenek és sok­szor komolyabb kísérletezések kiinduló bölcsői. Az évközi munka igen ne­hezen valósítható meg. Azt azonban meg lehet követelni, hogy olyan tárgyaknál, ame­lyeknél az anyagrészek egy­­másraépülése miatt az anyag további részének megértése feltételez egy minimális isme­retet, kéthetenként ellenőrzést lehetne tartani. Ez az ellenőr­zés lehetne kiszárthelyi, ami, ha sikertelen, azonnal pótolni lehetne. Három-négy heten­­ként ezt követheti fakultatív részvizsga. Ezek összességük­ben szintén egy félévi vizsga­jegyet eredményezhetnek. A zárthelyik rendszerén is módosítani kellene. A félév­közi nagyzárthelyik fakultatí­vak lennének. Az elsőt min­denki írja meg, a következő­ket azok írhatják, akiknek az első nem elégtelen. A leg­alább elégséges érdemjegy a fent említett módszerekre is igaz. Természetesen nem lehet kizárni a szóbeli vizsgáztatást. Lehetőséget ad a javításra, vagy indokolt olyan tantár­gyaknál, ahol az írásbeli vizsga nem mutatja ki száz­százalékosan, mit tud még a diák? A cél az, hogy az oktatók év közben folyamatosan tud­ják ellenőrizni a hallgatók munkáját, és vagy ez legyen az érdemjegy alapja, vagy fel­tétlenül számítson bele a vizs­ga eredményébe. A kiscsoportos oktatásban hatékonyak igazán ezek a módszerek. Amiről még nem volt szó A gyakorlati jegyek indoko­latlan halmozásáról, s arról, hogy a jegyezetelésre is rá le­het nevelni a hallgatókat (és nem lemásolt jegyzeteket be­mutatni év végén, bár ez a könnyebb). Nem beszéltünk az írásbeli vizsgák előnyeiről, a szóbeliek esetlegességéről, szubjektivizmusáról. Nem is­mertettük külön-külön az egyes tanszékek, tanárok kí­sérleti eredményeit vagy ku­darcait a módszerek keresgé­lésében. Túlnyomóan még mindig a hagyományos számonkérés a „sztár”. Az egyetem vezetősége, ta­nárok, álami vezetők, munka­­bizottságok a hallgatók véle­ményét kérve, keresik az új és újabb módszereket a számon­kérésekben. Mottó : az írás végén Olyan módszerekre van szükség, amelyek az évközi ta­nulásra, akitivitásra, önálló munkára nevelnek, s egyúttal megkönnyítik a hallgatók munkáját, csökkentenek a fö­lösleges terheken, megszünte­tik az eszeveszett vizsgatorló­­dásokat, a kényszerpótolni­valókat és minél nagyobb mértékben nevelnek a gyakor­lati munkára. Azt hiszem, ebben mind­annyian egyetértünk. (A cikk megírásához fel­használtuk az Egyetemi Ta­nácsülés elé terjesztett „Szá­monkérési és ellenőrzési rend­szerünk fejlesztésének felada­tai” című anyagot.) Seszták Ágnes Megkérdeztünk egy tanársegédet (ÉPÍTŐMÉRNÖKI KAR) CZAKÓ JÁNOS (ÁLTALÁNOS GEODÉZIAI TANSZÉK) — Teljesen kivételes eset, hogy most vizsgáztatok. Ta­nársegéd csak dékáni enge­déllyel vizsgáztathat. Dr. Hor­váth Kálmán docenst helyet­tesítem, aki éppen szabadsá­gon van. — A tanszéken kétlépcsős a vizsga, írásbelivel kezdődik. Milyen súlya van ennek a jegyadásban? — Az írásbeli a meghatáro­zó, öt kérdést adunk, ezeket egyenként osztályozzuk, majd átlagot számítunk. Kivétel, az, amikor valaki két kérdést vá­laszolt meg elégtelenre, ez már a kérdések negyven szá­zaléka, itt csak elégtelent ad­hatunk. A tanársegédek szok­ták egyébként az írásbeliket javítani. Az írásbeli átlag az­tán úgy dönt a jegyadásban, hogy például, közepest kaphat az, szóbeli nélkül, aki 2,75 és 3,25 közötti átlagot ért el. 3,25 és 3,75 között lehet szóbeliz­ni jóért, a 3,75 és 4,25 közöt­ti írásbelire megint megadjuk a jót. — Nehezíti-e a vizsgáztató dolgát, hogy valaki helyett vizsgáztat? — Már az írásbeli rangso­rolja a hallgatókat. Akárkinél nézzük az eredményeket, a közepes körül mozog a legtöbb átlag. Ettől fölfelé és lefelé egyformán kevesen vannak. Húszból például most két elégtelen lett, ketten felelhet­nek a jelesért. Bármennyire biztos támpont az írásbeli, az is természetes, és ezt meg is mondom a hallgatóknak, hogy annak a követelményeihez igazodom, aki helyett vizsgáz­tatok. Ne higgyék, hogy csu­pán, mert az előadó szabad­ságon van, most mindjárt ma­jális a vizsga, potya jegyeket fognak kapni. — És, ha saját elképzelések szerint lehetne vizsgáztani? — Abszolút hallgatópárti vagyok. Ezt tudjá­k rólam a tanszéken is. Észrevettem azt a pszichológiai állapotot ma­gamon, hogy, ha be kell men­nem egy vizsgára, annyira drukkolok a hallgatókért, hogy magamban mondom, ami válaszolnia kell. Igazod­ván az állandó vizsgáztató és a tanszék követelményeihez, vizsgán arra vagyok kíváncsi, mi az, amit sikerült a hallga­tóval megértetni, mi az, amit tud. Fejből adom a kérdést, és előre szóltam, nézzék meg azt, ami az írásbeliben bizonytalan volt, az ulti-szisztéma szerint visszajátszhat a játékos, van rá egy délutánjuk, hogy utá­nanézzenek, így mindkét rész­ről eleget teszünk a sportsze­rűség követelményeinek. A nagy előadóban közben összegyűltek azok, akik előző nap itt írásbeliztek. A kérdé­sek még a táblán. Czakó Já­nos kiosztja a lapokat. Vala­ki késve bejön. Fél füllel meghallgatják a mindenkinek szóló megjegyzéseket, de a sa­ját megoldásaikat nézik. A két elégtelen, kétféleképp reagál. — Számítottam rá, mondja az egyik. — Nem tanultam, teszi hozzá félhangosan. A másik nem ért egyet. Három kérdést jól oldott meg, jóra, közepes­re felesre. De a két elégtelen döntött. — Egy kis jóindulat­tal kaphattam volna másfe­lest. De az itt nincs, mormol­ja. A vizsgáztató beírja a je­gyeket, ketten fél százalék kü­lönbséggel szóbelizhetnek. Megkapják rá a lehetőséget. Javítanak is. Végül a rekla­máló elégtelen is kísérletet tehet a javításra. Sorban jön­nek a közepesek, egy-két né­gyes, két jeles. Lány. Magabiztos, határo­zott fellépésű, szinte harcias. Pillanatok alatt teleírja a táb­lát. Jól. Közbe sem kell szól­ni, segítőleg s°m, bátorítólag sem­, mint a többieknél. Meg­kapja a közepest. Másodszor vizsgázik. — Miért másodszor? Nyol­cunk közül hatan mentünk aznap elégtelenre. Túl korai időpontra jelentkeztünk, a vizsgáztató szerint. A mostani vizsga? Hát nézd meg az írás­belit. Nem mindegy, hogy egy háromtagú összeadás tagjait milyen sorrendben írom? A szóbeli? Nem, nem ismertem a vizsgáztatót, fogalmam sem volt róla, hogy nála megyünk. Kellemes légkörű, nyugodt vizsga volt. Az elégtelen, aki javíthat Az a hosszú hajú, mondták a többiek. Egyébként öltönyben, nyakkendőben. Sokat kérdez­nek tőle, hiszen elégtelenről indult. Lassan válaszol, hal­kan, bizonytalanul. Az arti­kulációja alig érthető. De va­lamit mindig mond. Megkap­ta az elégségest. — Úgy érzi, hogy tudta ennyire? — kérde­zd a vizsgáztató. Az első hatá­rozott mondat. Tudom. Kinn még leül, magyaráz valakinek, aki még eztán megy. Mindent kétszer kell kérdezni tőle, mire értem­ a válaszát. Nem, máskor nem ilyen bizonytalan. Nem, az írásbeli nem volt szerinte elégtelen. Hogy sok mindent nem tud? Csak az elejét meg a végét. Nem volt rá ideje. A karácsony meg az újév miatt. És mechanikából elégtelent kapott. Eddig még soha, és ez teljesen kiborította. Azért kérte, hogy mehessen. Jóindu­lat? A szóbelin, igen. — Na, és ez most egy jó riport volt neked — tör ki. Csupa sértés, csupa sértettség, csupa tüske. Történt vele valami, ami ed­dig még soha. Úgy érzi, tör­tént, tőle függetlenül, akara­tán kívül. Nem maga tehet róla, ebben biztos. Ezt mond­ja majd otthon, barátoknak, mindenkinek. egy adjunktust DR. CSÁKY ATTILA (POLITIKAI GAZDASÁGTAN I. TANSZÉK) A mi tanszékünkön az a gyakorlat alakult ki, hogy szó­beli vizsgát tartunk. Vannak olyan kísérletek, hogy ideoló­giai tárgyaknál is megelőzi a szóbelit írásbeli vagy teljesen helyettesíti, de nem látszik célszerűnek, hogy definíciókat, képleteket rögzítsünk a hall­gatókban. Inkább összefüggé­seiben lássák az anyagot, és ennek bizonyítására alkalma­sabb a szóbeli. Tételeket sem adunk ki, ezzel kapcsolatosan rosszak a tapasztalatok, kidol­gozzák, sokszorosítják ilyen­kor a legfontosabb tudnivaló­kat. Persze, a vizsgaidőszak közepére-végére így is elter­jed, mik a kérdések. Segítség­ként megadjuk az anyag fel­dolgozásához szükséges leg­fontosabb kérdéseket. Én azt szoktam mondani, ha megné­zik a tartalomjegyzéket, kö­rülbelül tudják, mit lehet kér­dezni, legfeljebb a mondat­szerkezet más. Húzatjuk a té­telt, most, szigorlaton, két pontból áll a kérdés, az egyik témakör a kapitalizmus, a másik a szocializmus. — A kialakult gyakorlaton belül mi az, ami az ön vizs­gáit jellemzi? — Kétfajta vizsgáztató van. Az egyiket az érdekli, mi az, amit nem tud a hallgató, a másik arra kíváncsi, mit tu­dott megtanítani. Én az utób­bi csoporthoz sorolom ma­gam. Az elsőiknek huszonöt­harminc perc felkészülési időt adok, ha nem elég, meg lehet toldani. Hagyom a vizsgázót folyamatosan beszélni, csak akkor szakítom meg, ha na­gyon eltér a tárgytól, ha lá­tom, hogy félreértette a kér­dést. Zavaró az állandó köz­beszólás. Megjegyzem, amit rosszul mondott, ami hiány­zik, erre aztán, ha befejezte, rákérdezek. Egyébként minden hallgató­nak nyugodt lelkiismerettel beírom a jegyet előre. Szeren­csére nagyon jól ismerem mind a százat, aki nálam vizs­gázik. Évek óta folyik a tan­széken kiscsoportos oktatás, egy oktató felelős három fél­éven keresztül a csoportjáért, ezalatt nincs is nagyelőadás. Egyik héten szemináriumot tartunk, a másik héten elő­adást, de közeledik is egymás­hoz a két forma, előadáson megállok, visszamegyek, ha lá­tom, hogy valami nem világos, közbe is lehet kérdezni. Az ottani szereplés, a referátu­mok tartása, az időnkénti vil­lámdolgozat minősíti a hallga­tókat és folyamatos tanulásra késztet. Három félév alatt tu­dom, ki milyen képességű. — Nem teszik-e az elmon­dottak feleslegessé a vizsgát? Érik-e a benyomásokhoz ké­pest meglepetések? — Bármennyire megismer­jük is a hallgatót, a vizsga­teljesítményre adjuk a jegyet. És így rákényszerül a hallga­tó, hogy legalább egyszer el­olvassa az anyagot, némiképp rendszerezze magában. Megle­petés mindig előfordul, ha nem is sok, és nem is túl nagy az eltérés az előfeltételezések­től. — Milyen jegyeket vár ma? — A legjobbak december­ben szoktak vizsgázni. Vagy azok, akik jó vagy viszonylag jó jeggyel akarják kezdeni a vizsgaidőszakot. De azért ma­radnak januárra is jók. Kö­zepesnél rosszabra nem számí­tok, öten várnak, vizsgára öl­­töz­ve. Az első elkészült. Köz­lekedéskori. Ideges, remeg a keze. Időnként a­ körmét nézi. Mondja a tételt, de hol ezt, hol azt. Turmixfelelet volt, mondja a vizsgáztató. Kö­zösen rendszerbe szedik, mi, mi­után következik, hogy logi­kus. Megnyugtatás, a második kérdés már sokkal formásabb, logikusabban felépített a váz­lata. Közepes. Utolsó vizs­ga volt, mondja a hallgató. Az átlagam így is négy egész kö­rüli, összesen egy napot ta­nultam, mondja, dolgozni aka­rok a hátralevő időben. Egyébként itt, ennél az elő­adónál szerettem meg a poli­tikai gazdaságtant. Szerintem, mint vizsgáztató is nagyon jó. Ha valamit nem tud az em­ber, segít. Ha nem szükséges, nem szakít meg. Ha belekér­dez, akkor is úgy, hogy vilá­gos legyen, mit akar. Már a következő hallgató kezd a témába. Folyamatosan beszél, logikusan. De nagyon halkan. Mintha félne attól, hogy mindenki odafigyel. Ide­ges, mondja, ilyenkor levesz a­ hangerőből. Egy-két kérdés­sel módosítva, is jó a felelete. Négyes. Furcsamód, mondja, neki mindig nehezebben men­nek az ideológiai tárgyak Sőt, a magyar, a történelem is. Tartott a p. g-től. Tíz na­pot hagyott rá. A szóbeli is mindig rosszabbul megy. Hogy mennyire sikerül a p. g.-vizs­ga, abban nagyban közreját­­szik az előadó személyisége. Dr. Csáky Attillánál voltakép­pen inkább arra emlékeznek, amit tőle hallottak, mint a jegyzetre. Rengeteg példával, humorral élővé és élménnyé teszi az anyagot. Képtelenség nem odafigyelni. Vizsgán akár egy rövid utalással is rögtön beugrik, amit ahhoz a témá­hoz kötöttek. Jó előadónak, jó vizsgáztatónak tartják. DR. SZABADVÁRY FERENC EGYETEMI TANÁR (VEGYÉSZMÉNÖKI KAR, ÁLTALÁNOS ÉS ANALITI­KAI KÉMIAI TANSZÉK) Huszonöt éve vizsgáztatok. Egészen fiatalon, még tanár­segéd koromban elkezdtem. Akkoriban még minden kar itt tanult kémiát, egy-egy vizsgaidőszakban négyezer hallgatót is vizsgáztatni kel­lett, ezért a legfiatalabb ok­tatókat is bevetették. Sajátos vonása volt ennek az időszak­nak, hogy maga a vizsgáztató is vizsgázott. A tanszékvezető, Erdei professzor végighallgat­ta egynéhány vizsgáztatást, aztán ebben a nagy kampány­ban maga is sétált vizsgázta­tótól vizsgáztatóig, leült, hallgatott, nem szólt bele semmibe, de utólag elmond­ta a véleményét. Tanársegéd koromban ugyanúgy izgultam, mint a hallgató, vajon mikor nyit be a professzor. Évek folyamán nagyon sokfajta módszert kipóókáltunk. Az előre kiadott kérdést, tételhú­zást, tesztkérdéseket, de tulaj­donképpen mindig visszatér­tünk oda, és ezt tartom én is a legjobbnak, hogy egy pél­dákat tartalmazó írásbeli elő­zi meg a szóbelit. A jegy kér­désében viszont a szóbelin ta­núsított tudás dönt. Ez most általános gyakorlat a tanszé­ken. Maguk a hallgatók a tanszéken jelentkeznek vizs­gára. Nem lehet előre tudni, kinél vizsgáznak, ezt az okta­tók elfoglaltsága, a hallgatók száma dönti el. — Véleménye szerint, mi jellemző önre, mint vizsgázta­tóra? Jónak tartja-e a saját vizsgáztatói módszerét? — Nem eszküszöm rá, hogy az én módszerem a legjobb. Mindenesetre másképp nehe­zen tudnék vizsgáztani. Alap­vetően arra törekszem, hogy sose legyek ideges, mert az óhatalanul átragad a hallga­tóra. Másodév első félévében, szigorlaton már bizonyos elő­élettel jön hozzánk a hallga­tó. Sokszor megfordult a tan­széken, sokszor beszámolt la­borgyakorlatokon. Ez elég erős támpontot nyújt a vizsgáztatók­nak. Ha jobban tud a hall­gató, mint azt feltételeztem, szí­vesen megadom magam. Ha rosszabbul válaszolt, mint az eddigi ismeretség alapján vár­ható, keresem az okát. Van szerencse is, pech is. De ál­lítom, hogy ez egy jegynél többet nem tesz ki, sem lefelé, sem felfelé. Két jegyet adok rendkívül nehezen. Jelest és elégtelent. Meg kell győződni arról, hogy a hallgató jelesre tudja az anyagot. Az elégte­lenről viszont a hallgatónak is meg kell győződnie. Húsz percig, fél óráig, peches eset­ben negyven percig is eltart egy vizsga. Figyelem, hogyan beszél a hallgató, a kérdésen át rátérek más területre is, a két határjegynél biztos, hogy végigszántom az anyag jó részét rövid kérdésekkel. — Valamiben, valamennyi­re minden oktató másképp vizsgáztat. Mindenkinek meg­vannak a kedvenc területei, fontosabbnak tartott kérdései, ön a Műszaki Múzeum igaz­gatója, tudománytörténettel foglalkozik. Egyetlen hallga­tója sem próbált meg felelés közben áttérni erre a terület­re? Nem próbálták még ezzel levenni a lábáról? — Tíz éve összeszokott gár­da vizsgáztat a tanszéken. Az átlag, amit egy-egy vizsgaidő­­szakban elérnek az oktatók, azonos. Sajnálom, hogy most nem tud egyetlen vizsgázóm­mal sem­ beszélni, mert eluta­zom. Engem is érdekelne, mit mondanak. Nem vettem ész­re, hogy bárki is le akart vol­na venni a lábamról ilyesmi­vel. Bár, ahol adódik alkalom rá, próbálok visszakérdezni a tudománytörténeti előzmé­nyekre. — Szeretnek önnel vizsgáz­ni? — Ezt megint csak a hall­gatók tudnák megmondani. Annyi nyilvánvaló, hogy ért­hető okokból, nem nagyon népszerű a tételtől eltérő, más kérdésekre átmenő vizsgázta­tás. Még ha jó jegyért, vagy a rossz jegy elkerülése céljá­ból történik, akkor sem. Tóth Ildikó egy egyetemi tanárt • • Mi az Ön módszere?

Next