A Jövő Mérnöke, 1975 (22. évfolyam, 1-41. szám)
1975-01-18 / 1. szám
A cél: levizsgázni?! (Folytatás az 1. oldalról.) kötelelettségének, akkor minden kezdődik elölről, a legelső elmaradásig. Gyakori az is, hogy valaki nem tesz le minden vizsgát időben, tehát már kiesik a folyamatosságból. És ezt behozni nehéz. Kézenfekvő javaslat: el kell törölni a számonkérést, meg kell szüntetni a vizsgákat, zárthelyiket... stb. Aki tanul, az magának tanul, aki nem... nos, ha valaki nem tanul, az hogy fog kiderülni? A számonkérés, vagy ha jobban tetszik, a vizsgáztatás az oktatói munka szerves része. Kétségtelenül kényszerítő eszköz is, visszajelzés a hallgatók részéről, hol és hogyan kell módosítani, korszerűsíteni a tananyagot, fontos minősítője a hallgatónak, serkent bizonyos egészséges versenyre és felkészít a várható folyamatos munkavégzésre. És természetesen objektív. Vajon? Azt azonban elmondtuk, hogy kételyeink vannak: jelenlegi beszámoltatási rendszerünk meghozza-e azt a sok szép eredményt, amit elvárnak tőle. Mit kellene tenni? Vegyük ténynek azt, hogy az oktatás felépítését megváltoztatni nem kell. És egyszerre nem is lehet. Azt kell elérni, hogy megszűnjön a vizsgaközpontú szemlélet és a számonkérési módszerek variációjával biztosítsuk a folyamatos évközi munkát. Ezeket a módszereket úgy kell kialakítani, hogy tétjük legyen, tehát úgy, hogy az évközi folyamatos jó munka eredménye a vizsgajegy, a minősítő osztályzat. Hogy az évközi önálló munka érdekes legyen, testre szabott és értelmes legyen. Hogy érdemes legyen jegyzetelni, mérni, jegyzőkönyvezni, irodalmazni. Hogy ne csak a zárthelyi legyen az évközi munka fokmérője, hanem kombinálva más módszerekkel, csökkentse az amúgy is magas vizsgák számát. Új kísérletek, törekvések, javaslatok, tervezetek A tapasztaltabb és fiatal oktatók közül is sokan rájöttek arra, hogy javítani, alakítani kell a számonkérési módszereket. Ezeket az új módszereket egy-egy tanszéken, karon sikerrel alkalmazzák is. Ahhoz azonban, hogy általánosan elfogadottá váljanak, sok ellenállást kell legyőzni, sőt néha megrögzött szemléleteket kell átalakítani. Nyilvánvaló, hogy feltétlenül meg kell határozni a tantárgyak fontossági sorrendjét. Vannak olyan elméleti tárgyak, amelyek egymásra épülnek, kiegészítik egymást. Vannak olyanok, amelyekből csak a hagyományos szóbeli számonkérés hoz eredményt. Vannak olyanok, amelyek megértéséhez óráról órára kellene készülni. Néhány példa A cél: felkelteni a hallgatók érdeklődését (ami nehéz, de meg lehet próbálni), és építeni a hallgatók aktivitására (ami legalább ugyanolyan nehéz, de hozott már ragyogó eredményeket). Több helyen próbálkoztak a vetélkedő módszerrel. Erre olyan tárgyak alkalmasak, amelyekből legalább hetenként kétszer van előadás. Egyik órán az előadó az anyagrészből felvet egy-két megoldandó problémát, elemzendő kérdést. Ehhez megfelelő segítséget, irodalmat ajánl. A következő órán csoportok vetélkednek az elemzendő problémakörből Ilyenkor vitára is sor kerül A vitán terítékre kerülő kérdésekre nem lehet felkészülni, de az anyag ismeretében lehet rájuk válaszolni. Pontozással lehet mérni a teljesítményeket. A gyakorlati jegy megszerzését is lehet komplex módon kialakítani. Teszt, zárthelyi és mérés. Így is biztosítható az évközi folyamatos készülés. Lehet kombinálni az elméleti órákat és a tantermi gyakorlatokat. Tantermi gyakorlaton röpzárthelyikkel győződhetnek meg az anyag elsajátításáról, megértéséről. Félévenként két nagy zárthelyivel ellenőrizhetik az elméleti tudást. Itt is lehet év végi jegymegajánlás, és máris kiiktattunk egy vizsgahajrát. Az önálló laboratóriumi munkának igen nagy haszna van. (Jók a hagyományai a folyamatszabályozási tanszéken vagy az áramlástani tanszéken.) A testre szabott kiscsoportos feladatok önálló munkára serkentenek és sokszor komolyabb kísérletezések kiinduló bölcsői. Az évközi munka igen nehezen valósítható meg. Azt azonban meg lehet követelni, hogy olyan tárgyaknál, amelyeknél az anyagrészek egymásraépülése miatt az anyag további részének megértése feltételez egy minimális ismeretet, kéthetenként ellenőrzést lehetne tartani. Ez az ellenőrzés lehetne kiszárthelyi, ami, ha sikertelen, azonnal pótolni lehetne. Három-négy hetenként ezt követheti fakultatív részvizsga. Ezek összességükben szintén egy félévi vizsgajegyet eredményezhetnek. A zárthelyik rendszerén is módosítani kellene. A félévközi nagyzárthelyik fakultatívak lennének. Az elsőt mindenki írja meg, a következőket azok írhatják, akiknek az első nem elégtelen. A legalább elégséges érdemjegy a fent említett módszerekre is igaz. Természetesen nem lehet kizárni a szóbeli vizsgáztatást. Lehetőséget ad a javításra, vagy indokolt olyan tantárgyaknál, ahol az írásbeli vizsga nem mutatja ki százszázalékosan, mit tud még a diák? A cél az, hogy az oktatók év közben folyamatosan tudják ellenőrizni a hallgatók munkáját, és vagy ez legyen az érdemjegy alapja, vagy feltétlenül számítson bele a vizsga eredményébe. A kiscsoportos oktatásban hatékonyak igazán ezek a módszerek. Amiről még nem volt szó A gyakorlati jegyek indokolatlan halmozásáról, s arról, hogy a jegyezetelésre is rá lehet nevelni a hallgatókat (és nem lemásolt jegyzeteket bemutatni év végén, bár ez a könnyebb). Nem beszéltünk az írásbeli vizsgák előnyeiről, a szóbeliek esetlegességéről, szubjektivizmusáról. Nem ismertettük külön-külön az egyes tanszékek, tanárok kísérleti eredményeit vagy kudarcait a módszerek keresgélésében. Túlnyomóan még mindig a hagyományos számonkérés a „sztár”. Az egyetem vezetősége, tanárok, álami vezetők, munkabizottságok a hallgatók véleményét kérve, keresik az új és újabb módszereket a számonkérésekben. Mottó : az írás végén Olyan módszerekre van szükség, amelyek az évközi tanulásra, akitivitásra, önálló munkára nevelnek, s egyúttal megkönnyítik a hallgatók munkáját, csökkentenek a fölösleges terheken, megszüntetik az eszeveszett vizsgatorlódásokat, a kényszerpótolnivalókat és minél nagyobb mértékben nevelnek a gyakorlati munkára. Azt hiszem, ebben mindannyian egyetértünk. (A cikk megírásához felhasználtuk az Egyetemi Tanácsülés elé terjesztett „Számonkérési és ellenőrzési rendszerünk fejlesztésének feladatai” című anyagot.) Seszták Ágnes Megkérdeztünk egy tanársegédet (ÉPÍTŐMÉRNÖKI KAR) CZAKÓ JÁNOS (ÁLTALÁNOS GEODÉZIAI TANSZÉK) — Teljesen kivételes eset, hogy most vizsgáztatok. Tanársegéd csak dékáni engedéllyel vizsgáztathat. Dr. Horváth Kálmán docenst helyettesítem, aki éppen szabadságon van. — A tanszéken kétlépcsős a vizsga, írásbelivel kezdődik. Milyen súlya van ennek a jegyadásban? — Az írásbeli a meghatározó, öt kérdést adunk, ezeket egyenként osztályozzuk, majd átlagot számítunk. Kivétel, az, amikor valaki két kérdést válaszolt meg elégtelenre, ez már a kérdések negyven százaléka, itt csak elégtelent adhatunk. A tanársegédek szokták egyébként az írásbeliket javítani. Az írásbeli átlag aztán úgy dönt a jegyadásban, hogy például, közepest kaphat az, szóbeli nélkül, aki 2,75 és 3,25 közötti átlagot ért el. 3,25 és 3,75 között lehet szóbelizni jóért, a 3,75 és 4,25 közötti írásbelire megint megadjuk a jót. — Nehezíti-e a vizsgáztató dolgát, hogy valaki helyett vizsgáztat? — Már az írásbeli rangsorolja a hallgatókat. Akárkinél nézzük az eredményeket, a közepes körül mozog a legtöbb átlag. Ettől fölfelé és lefelé egyformán kevesen vannak. Húszból például most két elégtelen lett, ketten felelhetnek a jelesért. Bármennyire biztos támpont az írásbeli, az is természetes, és ezt meg is mondom a hallgatóknak, hogy annak a követelményeihez igazodom, aki helyett vizsgáztatok. Ne higgyék, hogy csupán, mert az előadó szabadságon van, most mindjárt majális a vizsga, potya jegyeket fognak kapni. — És, ha saját elképzelések szerint lehetne vizsgáztani? — Abszolút hallgatópárti vagyok. Ezt tudják rólam a tanszéken is. Észrevettem azt a pszichológiai állapotot magamon, hogy, ha be kell mennem egy vizsgára, annyira drukkolok a hallgatókért, hogy magamban mondom, ami válaszolnia kell. Igazodván az állandó vizsgáztató és a tanszék követelményeihez, vizsgán arra vagyok kíváncsi, mi az, amit sikerült a hallgatóval megértetni, mi az, amit tud. Fejből adom a kérdést, és előre szóltam, nézzék meg azt, ami az írásbeliben bizonytalan volt, az ulti-szisztéma szerint visszajátszhat a játékos, van rá egy délutánjuk, hogy utánanézzenek, így mindkét részről eleget teszünk a sportszerűség követelményeinek. A nagy előadóban közben összegyűltek azok, akik előző nap itt írásbeliztek. A kérdések még a táblán. Czakó János kiosztja a lapokat. Valaki késve bejön. Fél füllel meghallgatják a mindenkinek szóló megjegyzéseket, de a saját megoldásaikat nézik. A két elégtelen, kétféleképp reagál. — Számítottam rá, mondja az egyik. — Nem tanultam, teszi hozzá félhangosan. A másik nem ért egyet. Három kérdést jól oldott meg, jóra, közepesre felesre. De a két elégtelen döntött. — Egy kis jóindulattal kaphattam volna másfelest. De az itt nincs, mormolja. A vizsgáztató beírja a jegyeket, ketten fél százalék különbséggel szóbelizhetnek. Megkapják rá a lehetőséget. Javítanak is. Végül a reklamáló elégtelen is kísérletet tehet a javításra. Sorban jönnek a közepesek, egy-két négyes, két jeles. Lány. Magabiztos, határozott fellépésű, szinte harcias. Pillanatok alatt teleírja a táblát. Jól. Közbe sem kell szólni, segítőleg s°m, bátorítólag sem, mint a többieknél. Megkapja a közepest. Másodszor vizsgázik. — Miért másodszor? Nyolcunk közül hatan mentünk aznap elégtelenre. Túl korai időpontra jelentkeztünk, a vizsgáztató szerint. A mostani vizsga? Hát nézd meg az írásbelit. Nem mindegy, hogy egy háromtagú összeadás tagjait milyen sorrendben írom? A szóbeli? Nem, nem ismertem a vizsgáztatót, fogalmam sem volt róla, hogy nála megyünk. Kellemes légkörű, nyugodt vizsga volt. Az elégtelen, aki javíthat Az a hosszú hajú, mondták a többiek. Egyébként öltönyben, nyakkendőben. Sokat kérdeznek tőle, hiszen elégtelenről indult. Lassan válaszol, halkan, bizonytalanul. Az artikulációja alig érthető. De valamit mindig mond. Megkapta az elégségest. — Úgy érzi, hogy tudta ennyire? — kérdezd a vizsgáztató. Az első határozott mondat. Tudom. Kinn még leül, magyaráz valakinek, aki még eztán megy. Mindent kétszer kell kérdezni tőle, mire értem a válaszát. Nem, máskor nem ilyen bizonytalan. Nem, az írásbeli nem volt szerinte elégtelen. Hogy sok mindent nem tud? Csak az elejét meg a végét. Nem volt rá ideje. A karácsony meg az újév miatt. És mechanikából elégtelent kapott. Eddig még soha, és ez teljesen kiborította. Azért kérte, hogy mehessen. Jóindulat? A szóbelin, igen. — Na, és ez most egy jó riport volt neked — tör ki. Csupa sértés, csupa sértettség, csupa tüske. Történt vele valami, ami eddig még soha. Úgy érzi, történt, tőle függetlenül, akaratán kívül. Nem maga tehet róla, ebben biztos. Ezt mondja majd otthon, barátoknak, mindenkinek. egy adjunktust DR. CSÁKY ATTILA (POLITIKAI GAZDASÁGTAN I. TANSZÉK) A mi tanszékünkön az a gyakorlat alakult ki, hogy szóbeli vizsgát tartunk. Vannak olyan kísérletek, hogy ideológiai tárgyaknál is megelőzi a szóbelit írásbeli vagy teljesen helyettesíti, de nem látszik célszerűnek, hogy definíciókat, képleteket rögzítsünk a hallgatókban. Inkább összefüggéseiben lássák az anyagot, és ennek bizonyítására alkalmasabb a szóbeli. Tételeket sem adunk ki, ezzel kapcsolatosan rosszak a tapasztalatok, kidolgozzák, sokszorosítják ilyenkor a legfontosabb tudnivalókat. Persze, a vizsgaidőszak közepére-végére így is elterjed, mik a kérdések. Segítségként megadjuk az anyag feldolgozásához szükséges legfontosabb kérdéseket. Én azt szoktam mondani, ha megnézik a tartalomjegyzéket, körülbelül tudják, mit lehet kérdezni, legfeljebb a mondatszerkezet más. Húzatjuk a tételt, most, szigorlaton, két pontból áll a kérdés, az egyik témakör a kapitalizmus, a másik a szocializmus. — A kialakult gyakorlaton belül mi az, ami az ön vizsgáit jellemzi? — Kétfajta vizsgáztató van. Az egyiket az érdekli, mi az, amit nem tud a hallgató, a másik arra kíváncsi, mit tudott megtanítani. Én az utóbbi csoporthoz sorolom magam. Az elsőiknek huszonötharminc perc felkészülési időt adok, ha nem elég, meg lehet toldani. Hagyom a vizsgázót folyamatosan beszélni, csak akkor szakítom meg, ha nagyon eltér a tárgytól, ha látom, hogy félreértette a kérdést. Zavaró az állandó közbeszólás. Megjegyzem, amit rosszul mondott, ami hiányzik, erre aztán, ha befejezte, rákérdezek. Egyébként minden hallgatónak nyugodt lelkiismerettel beírom a jegyet előre. Szerencsére nagyon jól ismerem mind a százat, aki nálam vizsgázik. Évek óta folyik a tanszéken kiscsoportos oktatás, egy oktató felelős három féléven keresztül a csoportjáért, ezalatt nincs is nagyelőadás. Egyik héten szemináriumot tartunk, a másik héten előadást, de közeledik is egymáshoz a két forma, előadáson megállok, visszamegyek, ha látom, hogy valami nem világos, közbe is lehet kérdezni. Az ottani szereplés, a referátumok tartása, az időnkénti villámdolgozat minősíti a hallgatókat és folyamatos tanulásra késztet. Három félév alatt tudom, ki milyen képességű. — Nem teszik-e az elmondottak feleslegessé a vizsgát? Érik-e a benyomásokhoz képest meglepetések? — Bármennyire megismerjük is a hallgatót, a vizsgateljesítményre adjuk a jegyet. És így rákényszerül a hallgató, hogy legalább egyszer elolvassa az anyagot, némiképp rendszerezze magában. Meglepetés mindig előfordul, ha nem is sok, és nem is túl nagy az eltérés az előfeltételezésektől. — Milyen jegyeket vár ma? — A legjobbak decemberben szoktak vizsgázni. Vagy azok, akik jó vagy viszonylag jó jeggyel akarják kezdeni a vizsgaidőszakot. De azért maradnak januárra is jók. Közepesnél rosszabra nem számítok, öten várnak, vizsgára öltözve. Az első elkészült. Közlekedéskori. Ideges, remeg a keze. Időnként a körmét nézi. Mondja a tételt, de hol ezt, hol azt. Turmixfelelet volt, mondja a vizsgáztató. Közösen rendszerbe szedik, mi, miután következik, hogy logikus. Megnyugtatás, a második kérdés már sokkal formásabb, logikusabban felépített a vázlata. Közepes. Utolsó vizsga volt, mondja a hallgató. Az átlagam így is négy egész körüli, összesen egy napot tanultam, mondja, dolgozni akarok a hátralevő időben. Egyébként itt, ennél az előadónál szerettem meg a politikai gazdaságtant. Szerintem, mint vizsgáztató is nagyon jó. Ha valamit nem tud az ember, segít. Ha nem szükséges, nem szakít meg. Ha belekérdez, akkor is úgy, hogy világos legyen, mit akar. Már a következő hallgató kezd a témába. Folyamatosan beszél, logikusan. De nagyon halkan. Mintha félne attól, hogy mindenki odafigyel. Ideges, mondja, ilyenkor levesz a hangerőből. Egy-két kérdéssel módosítva, is jó a felelete. Négyes. Furcsamód, mondja, neki mindig nehezebben mennek az ideológiai tárgyak Sőt, a magyar, a történelem is. Tartott a p. g-től. Tíz napot hagyott rá. A szóbeli is mindig rosszabbul megy. Hogy mennyire sikerül a p. g.-vizsga, abban nagyban közrejátszik az előadó személyisége. Dr. Csáky Attillánál voltaképpen inkább arra emlékeznek, amit tőle hallottak, mint a jegyzetre. Rengeteg példával, humorral élővé és élménnyé teszi az anyagot. Képtelenség nem odafigyelni. Vizsgán akár egy rövid utalással is rögtön beugrik, amit ahhoz a témához kötöttek. Jó előadónak, jó vizsgáztatónak tartják. DR. SZABADVÁRY FERENC EGYETEMI TANÁR (VEGYÉSZMÉNÖKI KAR, ÁLTALÁNOS ÉS ANALITIKAI KÉMIAI TANSZÉK) Huszonöt éve vizsgáztatok. Egészen fiatalon, még tanársegéd koromban elkezdtem. Akkoriban még minden kar itt tanult kémiát, egy-egy vizsgaidőszakban négyezer hallgatót is vizsgáztatni kellett, ezért a legfiatalabb oktatókat is bevetették. Sajátos vonása volt ennek az időszaknak, hogy maga a vizsgáztató is vizsgázott. A tanszékvezető, Erdei professzor végighallgatta egynéhány vizsgáztatást, aztán ebben a nagy kampányban maga is sétált vizsgáztatótól vizsgáztatóig, leült, hallgatott, nem szólt bele semmibe, de utólag elmondta a véleményét. Tanársegéd koromban ugyanúgy izgultam, mint a hallgató, vajon mikor nyit be a professzor. Évek folyamán nagyon sokfajta módszert kipóókáltunk. Az előre kiadott kérdést, tételhúzást, tesztkérdéseket, de tulajdonképpen mindig visszatértünk oda, és ezt tartom én is a legjobbnak, hogy egy példákat tartalmazó írásbeli előzi meg a szóbelit. A jegy kérdésében viszont a szóbelin tanúsított tudás dönt. Ez most általános gyakorlat a tanszéken. Maguk a hallgatók a tanszéken jelentkeznek vizsgára. Nem lehet előre tudni, kinél vizsgáznak, ezt az oktatók elfoglaltsága, a hallgatók száma dönti el. — Véleménye szerint, mi jellemző önre, mint vizsgáztatóra? Jónak tartja-e a saját vizsgáztatói módszerét? — Nem eszküszöm rá, hogy az én módszerem a legjobb. Mindenesetre másképp nehezen tudnék vizsgáztani. Alapvetően arra törekszem, hogy sose legyek ideges, mert az óhatalanul átragad a hallgatóra. Másodév első félévében, szigorlaton már bizonyos előélettel jön hozzánk a hallgató. Sokszor megfordult a tanszéken, sokszor beszámolt laborgyakorlatokon. Ez elég erős támpontot nyújt a vizsgáztatóknak. Ha jobban tud a hallgató, mint azt feltételeztem, szívesen megadom magam. Ha rosszabbul válaszolt, mint az eddigi ismeretség alapján várható, keresem az okát. Van szerencse is, pech is. De állítom, hogy ez egy jegynél többet nem tesz ki, sem lefelé, sem felfelé. Két jegyet adok rendkívül nehezen. Jelest és elégtelent. Meg kell győződni arról, hogy a hallgató jelesre tudja az anyagot. Az elégtelenről viszont a hallgatónak is meg kell győződnie. Húsz percig, fél óráig, peches esetben negyven percig is eltart egy vizsga. Figyelem, hogyan beszél a hallgató, a kérdésen át rátérek más területre is, a két határjegynél biztos, hogy végigszántom az anyag jó részét rövid kérdésekkel. — Valamiben, valamennyire minden oktató másképp vizsgáztat. Mindenkinek megvannak a kedvenc területei, fontosabbnak tartott kérdései, ön a Műszaki Múzeum igazgatója, tudománytörténettel foglalkozik. Egyetlen hallgatója sem próbált meg felelés közben áttérni erre a területre? Nem próbálták még ezzel levenni a lábáról? — Tíz éve összeszokott gárda vizsgáztat a tanszéken. Az átlag, amit egy-egy vizsgaidőszakban elérnek az oktatók, azonos. Sajnálom, hogy most nem tud egyetlen vizsgázómmal sem beszélni, mert elutazom. Engem is érdekelne, mit mondanak. Nem vettem észre, hogy bárki is le akart volna venni a lábamról ilyesmivel. Bár, ahol adódik alkalom rá, próbálok visszakérdezni a tudománytörténeti előzményekre. — Szeretnek önnel vizsgázni? — Ezt megint csak a hallgatók tudnák megmondani. Annyi nyilvánvaló, hogy érthető okokból, nem nagyon népszerű a tételtől eltérő, más kérdésekre átmenő vizsgáztatás. Még ha jó jegyért, vagy a rossz jegy elkerülése céljából történik, akkor sem. Tóth Ildikó egy egyetemi tanárt • • Mi az Ön módszere?