A Jövő Mérnöke, 1979 (26. évfolyam, 1-38. szám)

1979-01-20 / 1. szám

Az E-galéria Potok és pofonok különbözőek hírei A szorgalmas tévé és mozi­nézők nemrég gyors egymás­utánban két box-filmet is lát­hattak. A televízió szerkesztői a Rocky magyarországi bemu­tatója előtt néhány nappal tűzték műsorra a K. O.-t. A szoros közelség jó lehetőséget ad ar­ra, hogy egy többé-ke­­vésbé azonos téma kapcsán összehasonlítsunk két, kilomé­terekben mérve is, távoli or­szág egymással rokon társa­dalmi szegmentumát. A két feldolgozás ezen kívül módot nyújt arra is, hogy két film­gyártás lehetőségeit, módsze­reit összevessük. Az amerikai film nem volt hollywoodi szuperprodukció, a maga tízmillió dolláros költ­ségvetésével olcsó filmnek szá­mít, de ebből az összegből ki­telne egész évi filmt,érmésünk. Ugyan nem igaz az, hogy mennél többe kerül egy film, annál jobb lesz, de az igaz, hogy mennél szűkösebbek a lehetőségek, az alkotóknak an­nál szőkébb területen érde­mes próbálkozniuk, mert kü­lönben fals megoldások szü­letnek. Talán nem zavart volna a K. O. esetében, hogy az alko­tók olyan forgatókönyvet vet­tek elő, aminek megfilmesíté­sére a magyar feltételek nem a legideálisabbak, ha­nem ép­pen a Roct.cyval kell összeha­sonlítanom. Történetesen nem a pénzszűke jelentette a korlá­tot, hanem az, hogy kitaláltak a film számára egy olimpiai bajnok boxolót, s ez még sportolóban is hiánycikk, nem­hogy színészben, aki el tudná velünk hitetni boxolói kvali­tásait. Csupán külsőség ez, a szán­dék a fontos , ha megvaló­sul. De nem valósult meg és nemcsak azért, mert nem le­hetett komolyan venni, amikor a két magyar színész, kocsmai stílben, végigverekedte a há­romszor három percet. Más is történt a filmmel, mert elkép­zelt üzenete végül is a box­­közélet magánügyévé zsugo­rodott, ami ebben az általános formájában ott is közhely. Tehát az egyik oldalon Ju­hász Jácint, mint olimpiai baj­nok, a másikon Sylvester Stal­lone mint egy nehézsúlyú nie­mand. Még nem történt sem­mi, de a magyar film máris több lépés hátrányban van (s erről Juhász Jácint, a „színész”, nem is tehet). Ez a hátrány a későbbiek­ben csak fokozódott, akkor is, ha a K. O. nem volt olyan rossz film, a Rocky pedig nem volt olyan kiváló, mint aho­gyan számtalan Oscar díja in­dokolta volna. A magyar film lényegében arról szólt, hogy egy nehéz kö­rülmények közt élő sportoló, legalábbis azt mondja az ed­zője, mindent megtesz, hogy a csúcsra jusson. Reméli, hogy ez majd megoldja lakásprob­lémáit, valamint régi vágya is teljesül, sokat utazhat kül­földre. A mérkőzésen jobb, de a gonosz pontozók — nem de­rül ki pontosan miért — a korábbi olimpiai bajnokot hoz­zák ki győztesnek. Elesik tehát a remélt javaktól, s megtört tekintetéből a néző kiolvas­hatja az eszmei mondanivalót: nem mindig a jobbik győz. Ez roppant szomorú, de nem biz­tos, hogy ezért érdemes filmet csinálni. Az amerikai történet ha­sonló ehhez. Egy nehéz körül­mények közt élő sportoló, s mindent megtesz, hogy szinte reménytelen vállalkozása sike­res legyen, önbecsülését akar­ja visszaszerezni, s ezt úgy ér­heti el, ha mind a tizenöt me­netet végig tudja küzdeni a profi világbajnokkal szemben. A Rocky kicsit „ameri­­kaias”, csöppet szentimentális, de a magyar filmmel szemben, amelyik a felelősséget valami megfoghatatlan társadalmi igazságtalanságra tolja, mégis többet mond nekünk. hr. Fodor Viktor hódmezővásárhelyi bőrdíszműves bemutató­ján tálakat, tükrösöket, fali tékákat láthattunk. A népi ihleté­sű, faragott felületű tárgyak a művész tökéletes mesterségbeli tudását is érzékeltették. — SCHL — Fodor Viktor: Tükrös Bőr- és üvegmunka Fodor Viktor: Tányérok, tükrös 11­4 német lomba. „SZINTE irigylem azokat a barátaimat, akik élete lehetetlenné vált Németországban, és nem volt más választásuk, mint a mene­külés. Nem vitás, jogtalanság áldozatai vol­tak ..., de legalább megmenekültek a gyil­kos bizonytalanságtól: menjenek? maradja­nak? Újból és újból megvizsgáltam a kér­dést, próbáltam minden létezhető szemszög­ből nézni... Minden előadás kezdetén náci karlendítéssel kellett üdvözölnöm a hallgató­ságot. De hiszen azelőtt is akárhányszor meg­tettem, hogy felemeltem a karomat és úgy intettem ismerőseimnek! Olyan iszonyú, becs­telen megalkuvás volna­ ez?... Itt egy kis kompromisszum, ott egy kis kompromisszum, hol húzza meg az ember a határvonalat? Teli Vilmos vajon jól tette, hogy megtagadta a tiszteletadást Gessler kalapja előtt? Hiszen saját fiát sodorta életveszélybe!... Ha az emigráció mellett döntök, hogyan bé­­kítsem össze lelkiismeretemet a kanti köve­telménnyel, mely szerint "az embernek min­dig úgy kell cselekednie, hogy cselekedetei általános érvényű törvényként is megállják a helyüket? De hát végül is mindenki nem emigrálhat! Ezen az alapon állandóan rohan­hatnánk egyik országból a másikba, nehogy ott érjen bennünket valami társadalmi ka­tasztrófa.” Ezeket a sorokat nem náci háborús bűnös írta le önigazolásul. Századunk egyik legna­gyobb lángelméje szól így — és feltehetőleg: őszintén — emlékiratszerű könyvében. A szerző neve: Werner Heisenberg. Heisenberg 1932-ben Nobel díjat kapott. „Nagy tudományos eredményeket ért el a kvantumelmélet, a magfizika, a ferromágne­­sesség, a szupravezetés, a turbulencia-elmé­let és a részecske­fizika területén. Foglalko­zott a fizika filozófiai kérdéseivel és filozó­fiai általánosíthatóságával is” — olvashatjuk a lexikonban róla. E sorok közt szerényen megbúvik a szó: magfizika. Pedig ez a kife­jezés 1938-tól kezdve nem tudományos ter­minus volt, hanem fenyegetés; olyan, amely­nek méreteiről csak kevés embernek lehetett fogalma. E kevesek közé tartozott Heisen­berg. 1939 nyarán Enrico Fermi, szintén Nobel díjas atomfizikus, aki Mussolini elől emig­rált, megpróbálja rávenni az éppen Ameri­kában tartózkodó Heisenberget, hogy ne tér­jen vissza a fasiszta Németországba.­­ „Van itt egy másik probléma, ezt sem hagyhatod figyelmen kívül — mondta Fermi. — Te is tudod, hogy Otto Hahn felfedezése, az atommag hasadása láncreakciót okozhat. Más szóval, ma már nem ábrándkép az atom­bomba. Ha kirobban a háború, mindkét tá­bor erre fog összpontosítani, és a kormány­zat itt is, ott is meg fogja követelni az atom­fizikusoktól, hogy minden energiájukat az új fegyver előállításának szenteljék. — Sajnos, a veszély nagyon is reális — válaszoltam (írja W. H.) — teljesen igazad van, amikor a részvételünkről és felelőssé­günkről beszélsz. De tényleg az emigráció a helyes válasz? ... Úgy vélem, réges-rég vé­ge lesz a háborúnak, mire az első atombomba elkészül. No persze, senki sem lát a jövő­be ...” HÁT bizony. Még Werner Heisenberg sem látott a jövőbe, nem látta a háborúnak azt a pillanatát, amikor föltornyosult a gomba­felhő, emberek százezreit pusztítva el. Igaz, nem a nácik készítették az első bombát. De miért szorgoskodott annyira a vallásos és humanista beállítottságú Einstein és stábja e fegyver mielőbbi előállításán? Alaptalan volna a válasz: azért, mert tudták , Heisen­berg otthon maradt, s a Vilmos császárról elnevezett fizikai intézetet igazgatja ? ? ? Heisenberg volt akkor a Harmadik Biroda­lom legsúlyosabb atomfizikai potentátja. Ha lett volna német bomba, az ő kezéből szár­mazik. De nem lett. Pedig... Pedig imigyen vitatkozik a két honn maradt jeles tudós, Heisenberg és Carl Friedrich von Weizsäcker. (arról beszélnek, hogy uránmáglyát kéne építeni, nem a bom­bával törődni. De ...) — „Nem vitás (mondja Weizsäcker), hogy állandóan szem előtt kell tartanunk ezt a le­hetőséget is (t. i.: a bombát), hogy ne érjen váratlanul, ha odaát is tartogatnak valamit a tarsolyukban .. Heisenberg ellenkezik, Hitler várható bu­kásáról beszél, Carl Friedrich rábólint és mentegetőzik.­­ „Igazad lehet. Azt hiszem, akaratlanul is ábrándozni kezdtem. Mert igaz ugyan, hogy ép ésszel senki nem kívánhatja Hitler győzelmét, de a német ember nyilván hazá­ja teljes vereségét és a vele járó iszonyú kö­vetkezményeket sem akarhatja.” A NÉMET ember... Mármint, persze, a becsületesebbje. Mint Heisenberg, aki — ahogy írja — az egész háború alatt csak és kizárólag az uránmáglya gondolatával fog­lalkozott. S ha be is adta volna a derekát, azt is csak színleg tette volna. Hogy port hintsen a nácik szemébe, s tovább dolgozhas­son a háború utáni új világ számára oly fon­tos atomreaktorokon. Mi, mai olvasói, ezt készséggel elhisszük neki. Nem így a kortárs: Niels Bohr. A már említett Carl Friedrich von Weizsäckerrel egyszer azon töpren Hei­senberg: vajon mit csinálnak most Ameriká­ban a kollégáik? És ezt sütik ki: — „Hát Amerikában mit csinálnak a bará­taink? Lehet, hogy máris teljes gőzzel dolgoz­nak az atombombán? — Az amerikai fizikusok más lélektani szi­tuációban vannak, mint mi. Nyilván egytől­­egyig meg vannak győződve, hogy igazságos háborút folytatnak... Mindent egybevetve, azt hiszem, az amerikai fizikusok sem lelke­sednek az atombombáért Persze, ettől még előfordulhat, hogy őket is ösztökélik .. . „Nem ártana — mondta Carl Friedrich —, ha Nielsszel is megbeszélnéd ezt az ügyet Koppenhágában.” Ezért — 1941 őszén! —, „amikor már úgy véltük, eléggé tiszta képünk van a technikai lehetőségekről” — Heisenberg Dániába megy. A beszélgetés rövid és Bohr hisztérikus til­takozásával zárul. Pedig csak félreértés volt az egész, meséli Heisenberg, hiszen ő nem rosszat akart, hanem ellenkezőleg: jót. De hát „Bohr megrémült”. „ ... amint a bomba puszta lehetőségét em­lítettem, Niels annyira megrémült, hogy be­számolóm legfontosabb részét, tudniillik a technikai nehézségeket már meg sem hallgat­ta. Márpedig számomra ez volt a döntő moz­zanat: ez adta a fizikusok kezébe a döntés lehetőségét, hogy próbáljunk vagy ne próbál­junk atombombát építeni.” (Hogy pontosan miről is beszéltek, nem tudni, mert jó néhány évvel a háború után, angol nyomásra Bohr belátja, hogy sok pont­ban „rosszul emlékszik”, és kibékül Heisen­­berggel.) A TRAGIKUS befejezéssel fenyegető tör­ténet ettől a pillanattól mintha komédiába fordulna. Végül például a következő történik: a hadifogságba esett és Angliába internált német atomfizikusok (köztük Heisenberg) Hi­rosima hírére eljátsszák a bomba igazi alko­tói igazi lelkiválságának karikatúráját. Vitáz­nak, verik a mellüket, tépik ruhájukat, egyi­kük (Otto Hahn) még az öngyilkosság gon­dolatával is kacérkodik. De aztán végül meg­nyugszanak, és úgy döntenek: ők nem tehet­nek semmiről. „Hahn levertsége teljesen érthető (mondja Weizsäcker). Legnagyobb felfedezésére mind­örökre árnyékot fog vetni a tegnapi iszonya­tos visszaélés. De kérdés, hogy joggal érzi-e magát vétkesnek? — Nem hinném — válaszoltam. — A­­vét­kes’ szó semmiképp nem illik ránk .. MÉGPEDIG azért nem, mert van felfedező és feltaláló. Az előbbinek nem kell erkölcsi problémákkal szembenéznie. Ő csak felfedez valamit, ami eddig is volt, csak éppen nem tudtunk róla. „A feltalálók helyzete viszont egészen más — fejtegeti Heisenberg. — Min­dig konkrét, gyakorlati cél lebeg előttük, amikor munkához látnak; joggal várható te­hát tőlük, hogy felmérjék erőfeszítésük követ­kezményeit. Más szóval: a feltaláló már igenis felelőssé tehető munkássága következmé­nyeiért ...” Később valamivel tisztábbra mossa Ein­steint a forma kedvéért, de azért ezek a mon­datok mégsem maradtak ki a szövegből. Aki* Arcunk télbe merül fagytól kékülnek az est kifeszült ablakai föntről magas mezők szakadnak alá dal két összepréselt­ ajkú lázverésben mert könyörtelenség nőtt föl szívünkhöz mindenütt most érik bennünk végsőkig hajlított ijjak erősödő csöndje azontúl minden igen közeli döbben a hózivatartól megejtett csönd­öly táj hitünk riadalomban önnön forrására bukik. Királyföldi Erika • • Orenela­an Fiatal erejüket súlyos és sötét indulatával a föld kiszívta szemükbe-patakzó fáradtsággal küzdöttek nedvek zsibbadásáig éberségükkel megelőzték a búgó hajnalokat hajtotta őket állatok meleg dobogása ujjaikkal bizony sokszor merültek döbbenetlenül a vér­riadó rejtelmeibe nyolc gyerekük szájába is csak a föld nehéz ízeit adhatták útra valónak mikor múlhatatlan zsivajjal fölkapták őket utak a növekvő csendben kitágultak házuk falai törékennyé meszesedő csontokkal tornácán léptük igen könnyűvé lett szomorodnak most halál sivító hangjaitól és nem kívánják már a lábuknál dödögő malac húsát arcuk szelídségbe borul elgondolkodó a hallgatásuk vonásaik már végképp összekeveredve figyelnek a szótlanságban is értőn egymás hangjaira emlékezve mindenre s már mindent megbocsájtva. Királyföldi Erika A KISZ Budapesti Bizottsága és a Hírlapkiadó Vállalat, a ma­gyar kommunista és ifjúkom­mu­­nista mozgalom, valamint a Ta­nácsköztársaság megalakulásának 60. évfordulója alkalmából pá­lyázatot hirdet a budapesti egye­temi és főiskolai újságok számá­ra. A pályázatra az újságok 1 - 1 számával lehet nevezni. A bíráló bizottság a nevezésre jelölt újság tartalmi, formai vizs­gálatát a következő szempontok alapján végzi: a lap az egyetemi-főiskolai ré­teg arculatát, igényeit figye­lembe véve a mához szólóan — korunk követelményei sze­rint dolgozza fel azokat a gon­dolatokat, kérdéseket, eredmé­nyeket, amelyek az évfordulók alkalmából tükröződnek a mai egyetemi-főiskolai hallgatók tudatában, politikai állásfoglal Ünnepi pályázat lásában, kulturális életében, mindennapjainkban. Figyelembe véve a nyomdatech­nikából eredő különbségeket, az értékelést két kategóriában végez­zük. I. kategória: nyomdai úton elő­állított, rendszeres időközönként megjelenő újságok; II. kategória: házi sok­szorosítású, rendszeresen, vagy időközönként megjelenő lapok. Mindkét kategóriában 3 — 3 díj kerül kiadásra. I. 3000,— Ft, II. 2000,- Ft, HL 1000,— Ft értékben. A pályázaton résztvevő újságok értékelését a budapesti KISZ-bi­­zottság és a Hírlapkiadó Vállalat által felkért zsűri végzi. Az egyes lapszámokat 1979. már­cius 21-ig kérjük beküldeni 100 pld.-ban a KISZ Budapesti Bi­zottsága Egyetemi, Középiskolai és Szakmunkástanuló Osztályára (1430 Bp. Köztársaság tér 27.) Kérjük mellékelni a lap elkészí­tésében résztvevő kollektíva név­sorát, az általuk végzett munka megjelölésével. A pályázaton sikeres részvételt kívánunk! Tarcsi Gyula KISZ BUDAPESTI BIZOTTSÁGÁNAK TITKÁRA CSOLLÁNY FERENC, HÍRLAPKIADÓ VÁLALAT IGAZGATÓJA

Next