A Jövő Mérnöke, 1979 (26. évfolyam, 1-38. szám)
1979-01-20 / 1. szám
Az E-galéria Potok és pofonok különbözőek hírei A szorgalmas tévé és mozinézők nemrég gyors egymásutánban két box-filmet is láthattak. A televízió szerkesztői a Rocky magyarországi bemutatója előtt néhány nappal tűzték műsorra a K. O.-t. A szoros közelség jó lehetőséget ad arra, hogy egy többé-kevésbé azonos téma kapcsán összehasonlítsunk két, kilométerekben mérve is, távoli ország egymással rokon társadalmi szegmentumát. A két feldolgozás ezen kívül módot nyújt arra is, hogy két filmgyártás lehetőségeit, módszereit összevessük. Az amerikai film nem volt hollywoodi szuperprodukció, a maga tízmillió dolláros költségvetésével olcsó filmnek számít, de ebből az összegből kitelne egész évi filmt,érmésünk. Ugyan nem igaz az, hogy mennél többe kerül egy film, annál jobb lesz, de az igaz, hogy mennél szűkösebbek a lehetőségek, az alkotóknak annál szőkébb területen érdemes próbálkozniuk, mert különben fals megoldások születnek. Talán nem zavart volna a K. O. esetében, hogy az alkotók olyan forgatókönyvet vettek elő, aminek megfilmesítésére a magyar feltételek nem a legideálisabbak, hanem éppen a Roct.cyval kell összehasonlítanom. Történetesen nem a pénzszűke jelentette a korlátot, hanem az, hogy kitaláltak a film számára egy olimpiai bajnok boxolót, s ez még sportolóban is hiánycikk, nemhogy színészben, aki el tudná velünk hitetni boxolói kvalitásait. Csupán külsőség ez, a szándék a fontos , ha megvalósul. De nem valósult meg és nemcsak azért, mert nem lehetett komolyan venni, amikor a két magyar színész, kocsmai stílben, végigverekedte a háromszor három percet. Más is történt a filmmel, mert elképzelt üzenete végül is a boxközélet magánügyévé zsugorodott, ami ebben az általános formájában ott is közhely. Tehát az egyik oldalon Juhász Jácint, mint olimpiai bajnok, a másikon Sylvester Stallone mint egy nehézsúlyú niemand. Még nem történt semmi, de a magyar film máris több lépés hátrányban van (s erről Juhász Jácint, a „színész”, nem is tehet). Ez a hátrány a későbbiekben csak fokozódott, akkor is, ha a K. O. nem volt olyan rossz film, a Rocky pedig nem volt olyan kiváló, mint ahogyan számtalan Oscar díja indokolta volna. A magyar film lényegében arról szólt, hogy egy nehéz körülmények közt élő sportoló, legalábbis azt mondja az edzője, mindent megtesz, hogy a csúcsra jusson. Reméli, hogy ez majd megoldja lakásproblémáit, valamint régi vágya is teljesül, sokat utazhat külföldre. A mérkőzésen jobb, de a gonosz pontozók — nem derül ki pontosan miért — a korábbi olimpiai bajnokot hozzák ki győztesnek. Elesik tehát a remélt javaktól, s megtört tekintetéből a néző kiolvashatja az eszmei mondanivalót: nem mindig a jobbik győz. Ez roppant szomorú, de nem biztos, hogy ezért érdemes filmet csinálni. Az amerikai történet hasonló ehhez. Egy nehéz körülmények közt élő sportoló, s mindent megtesz, hogy szinte reménytelen vállalkozása sikeres legyen, önbecsülését akarja visszaszerezni, s ezt úgy érheti el, ha mind a tizenöt menetet végig tudja küzdeni a profi világbajnokkal szemben. A Rocky kicsit „amerikaias”, csöppet szentimentális, de a magyar filmmel szemben, amelyik a felelősséget valami megfoghatatlan társadalmi igazságtalanságra tolja, mégis többet mond nekünk. hr. Fodor Viktor hódmezővásárhelyi bőrdíszműves bemutatóján tálakat, tükrösöket, fali tékákat láthattunk. A népi ihletésű, faragott felületű tárgyak a művész tökéletes mesterségbeli tudását is érzékeltették. — SCHL — Fodor Viktor: Tükrös Bőr- és üvegmunka Fodor Viktor: Tányérok, tükrös 114 német lomba. „SZINTE irigylem azokat a barátaimat, akik élete lehetetlenné vált Németországban, és nem volt más választásuk, mint a menekülés. Nem vitás, jogtalanság áldozatai voltak ..., de legalább megmenekültek a gyilkos bizonytalanságtól: menjenek? maradjanak? Újból és újból megvizsgáltam a kérdést, próbáltam minden létezhető szemszögből nézni... Minden előadás kezdetén náci karlendítéssel kellett üdvözölnöm a hallgatóságot. De hiszen azelőtt is akárhányszor megtettem, hogy felemeltem a karomat és úgy intettem ismerőseimnek! Olyan iszonyú, becstelen megalkuvás volna ez?... Itt egy kis kompromisszum, ott egy kis kompromisszum, hol húzza meg az ember a határvonalat? Teli Vilmos vajon jól tette, hogy megtagadta a tiszteletadást Gessler kalapja előtt? Hiszen saját fiát sodorta életveszélybe!... Ha az emigráció mellett döntök, hogyan békítsem össze lelkiismeretemet a kanti követelménnyel, mely szerint "az embernek mindig úgy kell cselekednie, hogy cselekedetei általános érvényű törvényként is megállják a helyüket? De hát végül is mindenki nem emigrálhat! Ezen az alapon állandóan rohanhatnánk egyik országból a másikba, nehogy ott érjen bennünket valami társadalmi katasztrófa.” Ezeket a sorokat nem náci háborús bűnös írta le önigazolásul. Századunk egyik legnagyobb lángelméje szól így — és feltehetőleg: őszintén — emlékiratszerű könyvében. A szerző neve: Werner Heisenberg. Heisenberg 1932-ben Nobel díjat kapott. „Nagy tudományos eredményeket ért el a kvantumelmélet, a magfizika, a ferromágnesesség, a szupravezetés, a turbulencia-elmélet és a részecskefizika területén. Foglalkozott a fizika filozófiai kérdéseivel és filozófiai általánosíthatóságával is” — olvashatjuk a lexikonban róla. E sorok közt szerényen megbúvik a szó: magfizika. Pedig ez a kifejezés 1938-tól kezdve nem tudományos terminus volt, hanem fenyegetés; olyan, amelynek méreteiről csak kevés embernek lehetett fogalma. E kevesek közé tartozott Heisenberg. 1939 nyarán Enrico Fermi, szintén Nobel díjas atomfizikus, aki Mussolini elől emigrált, megpróbálja rávenni az éppen Amerikában tartózkodó Heisenberget, hogy ne térjen vissza a fasiszta Németországba. „Van itt egy másik probléma, ezt sem hagyhatod figyelmen kívül — mondta Fermi. — Te is tudod, hogy Otto Hahn felfedezése, az atommag hasadása láncreakciót okozhat. Más szóval, ma már nem ábrándkép az atombomba. Ha kirobban a háború, mindkét tábor erre fog összpontosítani, és a kormányzat itt is, ott is meg fogja követelni az atomfizikusoktól, hogy minden energiájukat az új fegyver előállításának szenteljék. — Sajnos, a veszély nagyon is reális — válaszoltam (írja W. H.) — teljesen igazad van, amikor a részvételünkről és felelősségünkről beszélsz. De tényleg az emigráció a helyes válasz? ... Úgy vélem, réges-rég vége lesz a háborúnak, mire az első atombomba elkészül. No persze, senki sem lát a jövőbe ...” HÁT bizony. Még Werner Heisenberg sem látott a jövőbe, nem látta a háborúnak azt a pillanatát, amikor föltornyosult a gombafelhő, emberek százezreit pusztítva el. Igaz, nem a nácik készítették az első bombát. De miért szorgoskodott annyira a vallásos és humanista beállítottságú Einstein és stábja e fegyver mielőbbi előállításán? Alaptalan volna a válasz: azért, mert tudták , Heisenberg otthon maradt, s a Vilmos császárról elnevezett fizikai intézetet igazgatja ? ? ? Heisenberg volt akkor a Harmadik Birodalom legsúlyosabb atomfizikai potentátja. Ha lett volna német bomba, az ő kezéből származik. De nem lett. Pedig... Pedig imigyen vitatkozik a két honn maradt jeles tudós, Heisenberg és Carl Friedrich von Weizsäcker. (arról beszélnek, hogy uránmáglyát kéne építeni, nem a bombával törődni. De ...) — „Nem vitás (mondja Weizsäcker), hogy állandóan szem előtt kell tartanunk ezt a lehetőséget is (t. i.: a bombát), hogy ne érjen váratlanul, ha odaát is tartogatnak valamit a tarsolyukban .. Heisenberg ellenkezik, Hitler várható bukásáról beszél, Carl Friedrich rábólint és mentegetőzik. „Igazad lehet. Azt hiszem, akaratlanul is ábrándozni kezdtem. Mert igaz ugyan, hogy ép ésszel senki nem kívánhatja Hitler győzelmét, de a német ember nyilván hazája teljes vereségét és a vele járó iszonyú következményeket sem akarhatja.” A NÉMET ember... Mármint, persze, a becsületesebbje. Mint Heisenberg, aki — ahogy írja — az egész háború alatt csak és kizárólag az uránmáglya gondolatával foglalkozott. S ha be is adta volna a derekát, azt is csak színleg tette volna. Hogy port hintsen a nácik szemébe, s tovább dolgozhasson a háború utáni új világ számára oly fontos atomreaktorokon. Mi, mai olvasói, ezt készséggel elhisszük neki. Nem így a kortárs: Niels Bohr. A már említett Carl Friedrich von Weizsäckerrel egyszer azon töpren Heisenberg: vajon mit csinálnak most Amerikában a kollégáik? És ezt sütik ki: — „Hát Amerikában mit csinálnak a barátaink? Lehet, hogy máris teljes gőzzel dolgoznak az atombombán? — Az amerikai fizikusok más lélektani szituációban vannak, mint mi. Nyilván egytőlegyig meg vannak győződve, hogy igazságos háborút folytatnak... Mindent egybevetve, azt hiszem, az amerikai fizikusok sem lelkesednek az atombombáért Persze, ettől még előfordulhat, hogy őket is ösztökélik .. . „Nem ártana — mondta Carl Friedrich —, ha Nielsszel is megbeszélnéd ezt az ügyet Koppenhágában.” Ezért — 1941 őszén! —, „amikor már úgy véltük, eléggé tiszta képünk van a technikai lehetőségekről” — Heisenberg Dániába megy. A beszélgetés rövid és Bohr hisztérikus tiltakozásával zárul. Pedig csak félreértés volt az egész, meséli Heisenberg, hiszen ő nem rosszat akart, hanem ellenkezőleg: jót. De hát „Bohr megrémült”. „ ... amint a bomba puszta lehetőségét említettem, Niels annyira megrémült, hogy beszámolóm legfontosabb részét, tudniillik a technikai nehézségeket már meg sem hallgatta. Márpedig számomra ez volt a döntő mozzanat: ez adta a fizikusok kezébe a döntés lehetőségét, hogy próbáljunk vagy ne próbáljunk atombombát építeni.” (Hogy pontosan miről is beszéltek, nem tudni, mert jó néhány évvel a háború után, angol nyomásra Bohr belátja, hogy sok pontban „rosszul emlékszik”, és kibékül Heisenberggel.) A TRAGIKUS befejezéssel fenyegető történet ettől a pillanattól mintha komédiába fordulna. Végül például a következő történik: a hadifogságba esett és Angliába internált német atomfizikusok (köztük Heisenberg) Hirosima hírére eljátsszák a bomba igazi alkotói igazi lelkiválságának karikatúráját. Vitáznak, verik a mellüket, tépik ruhájukat, egyikük (Otto Hahn) még az öngyilkosság gondolatával is kacérkodik. De aztán végül megnyugszanak, és úgy döntenek: ők nem tehetnek semmiről. „Hahn levertsége teljesen érthető (mondja Weizsäcker). Legnagyobb felfedezésére mindörökre árnyékot fog vetni a tegnapi iszonyatos visszaélés. De kérdés, hogy joggal érzi-e magát vétkesnek? — Nem hinném — válaszoltam. — Avétkes’ szó semmiképp nem illik ránk .. MÉGPEDIG azért nem, mert van felfedező és feltaláló. Az előbbinek nem kell erkölcsi problémákkal szembenéznie. Ő csak felfedez valamit, ami eddig is volt, csak éppen nem tudtunk róla. „A feltalálók helyzete viszont egészen más — fejtegeti Heisenberg. — Mindig konkrét, gyakorlati cél lebeg előttük, amikor munkához látnak; joggal várható tehát tőlük, hogy felmérjék erőfeszítésük következményeit. Más szóval: a feltaláló már igenis felelőssé tehető munkássága következményeiért ...” Később valamivel tisztábbra mossa Einsteint a forma kedvéért, de azért ezek a mondatok mégsem maradtak ki a szövegből. Aki* Arcunk télbe merül fagytól kékülnek az est kifeszült ablakai föntről magas mezők szakadnak alá dal két összepréselt ajkú lázverésben mert könyörtelenség nőtt föl szívünkhöz mindenütt most érik bennünk végsőkig hajlított ijjak erősödő csöndje azontúl minden igen közeli döbben a hózivatartól megejtett csöndöly táj hitünk riadalomban önnön forrására bukik. Királyföldi Erika • • Orenelaan Fiatal erejüket súlyos és sötét indulatával a föld kiszívta szemükbe-patakzó fáradtsággal küzdöttek nedvek zsibbadásáig éberségükkel megelőzték a búgó hajnalokat hajtotta őket állatok meleg dobogása ujjaikkal bizony sokszor merültek döbbenetlenül a vérriadó rejtelmeibe nyolc gyerekük szájába is csak a föld nehéz ízeit adhatták útra valónak mikor múlhatatlan zsivajjal fölkapták őket utak a növekvő csendben kitágultak házuk falai törékennyé meszesedő csontokkal tornácán léptük igen könnyűvé lett szomorodnak most halál sivító hangjaitól és nem kívánják már a lábuknál dödögő malac húsát arcuk szelídségbe borul elgondolkodó a hallgatásuk vonásaik már végképp összekeveredve figyelnek a szótlanságban is értőn egymás hangjaira emlékezve mindenre s már mindent megbocsájtva. Királyföldi Erika A KISZ Budapesti Bizottsága és a Hírlapkiadó Vállalat, a magyar kommunista és ifjúkommunista mozgalom, valamint a Tanácsköztársaság megalakulásának 60. évfordulója alkalmából pályázatot hirdet a budapesti egyetemi és főiskolai újságok számára. A pályázatra az újságok 1 - 1 számával lehet nevezni. A bíráló bizottság a nevezésre jelölt újság tartalmi, formai vizsgálatát a következő szempontok alapján végzi: a lap az egyetemi-főiskolai réteg arculatát, igényeit figyelembe véve a mához szólóan — korunk követelményei szerint dolgozza fel azokat a gondolatokat, kérdéseket, eredményeket, amelyek az évfordulók alkalmából tükröződnek a mai egyetemi-főiskolai hallgatók tudatában, politikai állásfoglal Ünnepi pályázat lásában, kulturális életében, mindennapjainkban. Figyelembe véve a nyomdatechnikából eredő különbségeket, az értékelést két kategóriában végezzük. I. kategória: nyomdai úton előállított, rendszeres időközönként megjelenő újságok; II. kategória: házi sokszorosítású, rendszeresen, vagy időközönként megjelenő lapok. Mindkét kategóriában 3 — 3 díj kerül kiadásra. I. 3000,— Ft, II. 2000,- Ft, HL 1000,— Ft értékben. A pályázaton résztvevő újságok értékelését a budapesti KISZ-bizottság és a Hírlapkiadó Vállalat által felkért zsűri végzi. Az egyes lapszámokat 1979. március 21-ig kérjük beküldeni 100 pld.-ban a KISZ Budapesti Bizottsága Egyetemi, Középiskolai és Szakmunkástanuló Osztályára (1430 Bp. Köztársaság tér 27.) Kérjük mellékelni a lap elkészítésében résztvevő kollektíva névsorát, az általuk végzett munka megjelölésével. A pályázaton sikeres részvételt kívánunk! Tarcsi Gyula KISZ BUDAPESTI BIZOTTSÁGÁNAK TITKÁRA CSOLLÁNY FERENC, HÍRLAPKIADÓ VÁLALAT IGAZGATÓJA