A Jövő Mérnöke, 1987 (34. évfolyam, 1-34. szám)

1987-11-20 / 32. szám

Az egyetemi értesítőben kö­rülbelül így szólt a hír: DR. ADONYI ZOLTÁN címzetes egyetemi docens tudományos tanácsadó (kémiai technoló­gia tanszék) a környezetvé­delmi világnap alkalmából környezetünk védelméért, fej­lesztéséért kitüntetésben ré­szesült. A mintegy másfél-kétórás interjú szokványosnak semmi­képpen nem volt nevezhető. Előre kigondolt kérdéseimet nem tettem föl, nem is volt rájuk szükség. Hiszen szó nem volt itt a kitüntetésről, az ép­pen folyó kutatásról, vagy ar­ról, amit hétköznapi szóhasz­nálatban környezetvédelemnek szoktunk nevezni. Készület­lennek éreztem magam, bár talán ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, valószínűleg még sokan mások — nálam illetékesebbek e tudomány te­rületén — is értetlenül állnak az ilyen jellegű problémaföl­vetés előtt. A beszélgetés et­től kezdve lett roppant érde­kes. H a­ legvégén W. Crooks fo­galmazta meg először egy an­­gol tudományos társaság ülé­­sén, hogy elkerülhetetlen a drogéhinség, ha nem sikerül a levegő nitrogénjét műtrá­gyává alakítani. Alig hét év­­vel később már háromféle el­járással folyt a nagyipari nit­­rogénműtrágya-termelés. En­­nek viszont egyik beláthatal­­an következménye ma a ta­­ajvizek elnitrátosodása vagy például a spenót nitráttartam­­­ának a csecsemőkre veszé­­yes szint fölé növekedése és ez már nem potenciális ve­szély, hanem tény. Nos, a Pé­­ti Nitrogénművet meg lehet büntetni a műtrágyagyártás nitráz emissziójából eredezte­tett károkért, de ki fizessen a vizek elnitrátosodásáért? A termelés minden fázisá­ban tisztázatlan a vállalati és a társadalmi érdekek aránya. Akkor pedig a termelés úgy­nevezett szankcionálása igen­csak szubjektív. A büntetés szabályozásához ezért szoro­san hozzátartozik a „kiska­pu”, mert például az erőmű­veket aligha lehet leállítani a büntetések pénzügyi követ­kezményeként. — Ön szerint tehát a szeny­­nyezőforrásokat nem ott ke­ressük, ahol azok valójában vannak? — Félre ne értsen. Én nem azt mondom, hogy az ipar nem szennyez, vagy ennek mértéke nem­­lenne jelentős akár lokálisan, akár globáli­san. Azt hangsúlyozom, hogy a természeti környezet alaku­­lását ert,­­ az­­ember.. .-„tevékeny­­séget súlyos hiba a termelésre redukálni. Az nem egy, ha­nem négy csatornás és erősen időfüggő kapcsolat. Kölcsönö­sen előnyösek és hátrányosak egymásra. Az iparnak más a lokális, a regionális és a glo­bális jelentősége és mindegyik szint más intézkedéseket kö­vetel. Konkrét tényként jó lenne tudomásul venni, hogy például a fosszilis tüzelőanya­gokból származó antropogén kén-dioxid-emisszió már azo­nos nagyságrendű, mint a ter­mészetes forrásokból eredő. A nitrogénműtrágya-gyár­tás kialakulásának a példájá­ból is látszik, hogy a felvető­dő probléma megoldását sok­kal szélesebb körű és nehe­zebben megoldható feladatok követik. Kérdés, hogy ez a tágulás katasztrofális vagy csak arról van szó, hogy a technológiafejlesztés merőben új módszereket követel? Min­den épeszű ember tudja, hogy a környezetvédelemre szükség van. Ha mégsem úgy alakul a helyzet, ahogyan első köze­lítésben elvárható volna, ak­kor fel kell tárni az okokat, a ténylegesen ható társadalmi erőtereket és összefüggéseket, hogy a kibontakozást meg le­hessen fogalmazni. — Ma Magyarországon mi­lyen lehetőségei vannak egy, a környezetvédelem elméleti oldalával foglalkozó szakem­bernek? — Az elemzéshez az iroda­lom, a ceruza meg a papír mindenkinek rendelkezésére áll. A nehézséget az eredmé­nyek értékesítése, a gyakorla­ti felhasználása jelenti. Ma könnyen lehet a gazdasági nehézségekre hivatkozni, de a problémák gyökere mélyebben van. A termelés két pólusát, a szükségleteket, meg a vál­lalati nyereséget vagy még pontosabban extra nyereséget, ami a termelési mozgások kulcsa, végső soron az adott társadalomnak etikája, érték­rendje kapcsolja össze, és nem függetleníthető attól az értékrendszertől, amely a nemzetközi piacon objektivá­­lódik. Az érdekeltségek keve­redése a mi életünkre is jel­lemző. Mint bizonyára tudja, hivatalosan is bejelentették, hogy a gazdasági mérlegünk­ben a tavasszal 47 milliárd forint volt a hiány, ami — finoman fogalmazva — erősen meghaladta a tervezettet. Ugyanakkor a kohászat a megelőző időszak hat milli­­árdjával szemben 22 milliárd támogatást kapott. Ha ehhez hozzátesszük, hogy mennyibe kerül egy kilowattóra a Bős— Nagymarosi beruházásra, könnyű lenne érdekes mérle­get felállítani. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A mérleg hibás, ha nem vizsgáljuk mel­lé azokat a politikai szintű társadalmi erőtereket, ame­lyek eredője fejeződik ki a mérleg egyes tagjaira vonat­kozó döntésekben. A döntések minősítése meg nem az én információs szintemre tarto­zik. — Mit tud tenni ön a saját területén? — Először lépten-nyomon ahol csak lehet, hangoztatom a véleményem lényegét: a környezet megtisztításához előbb az agyakat kell meg­tisztítani. Az ember, termé­szetesen, leginkább dolgozni szeretne. Én technológus va­gyok. Aki azt hiszi, hogy a műszaki fejlesztés lassúsága ennek az évtizednek a prob­lémája, az nagyon téved. Ugyanúgy régóta gond, akár a környezetszennyezés, csak mi most fedeztük fel magunk­nak — valószínűleg nem vé­letlenül. A műszaki fejlesztés is — ha szabad így fogalmaz­ni — közös érdekünk lenne, és meg is van hozzá a kellő szellemi erő, s ha a jó gon­dolatok mégsem valósulnak meg, vagy nem a kívánt ütemben, a hiba szerkezete hasonló, mint a környezetvé­delem esetében. A két dolog nem választható szét teljesen. Az iparra kivetítve mindkettő a technológia módosításával függ össze. Sajnos, nálunk közvetlenül a munka mellett mást is kell csinálni, túl azon, hogy rohamosan csökken a munkamegosztás szintje, vi­tatkozni, verekedni kell a hi­básnak vélt döntésekkel szem­ben. Rendki jó interjú Tisztítsuk meg az agyakat és megtisztul a környezet A megkérdezett visszakérdez — Miért mondjuk a kör­nyezetvédelemre, hogy inter­diszciplináris — sőt, multi­diszciplináris — tudomány, s miért nem mondjuk ugyanezt a termodinamikára? Megmon­dom magának: azért, mert a termodinamika kidolgozott tu­domány, kidolgozott a sza­bályrendszere, a környezetvé­delemé pedig teljességgel tisz­tázatlan. A legegyszerűbb azt mondani, hogy interdiszcipli­náris, s máris elhárítottuk az elméleti megfontolások hiá­nyából, az összefüggések tisz­tázatlanságából adódó felelős­séget. Én több mint harminc éve foglalkozom ezzel a témá­val. A berentei erőműnél kezdtem, egy havária kapcsán. Egy vállalkozó szellemű pilóta „keresztülsétált” velem az erőmű kéményének füstjén, a kéménytől mért távolság függvényében. Aztán megtet­tem ugyanezt a földön is. Tudja mit tapasztaltam: a szennyezőanyagok koncentrá­ciója a légtérben és a földfel­színen egyezett. Egyszerűen nem néztünk szembe a téma szabályrend­szerével, nem tártuk fel azt, nem alkottuk meg. Sokszor kutatunk, szabályozunk bele a világba, holott módszertani és koncepcionális problémákat kellene előbb vagy legalább párhuzamosan megoldanunk. Alapjában nem környezetvé­delemről, hanem az ember lé­tének fenntartásáról van szó! — Mit tart ön olyan kon­cepcionális, vagy módszertani kérdésnek, ami felett a szak­emberek elsiklanak, vagy nem kellő súllyal ítélnek meg? A fogyasztás, mint szennyezőforrás . Ha környezetszennyezés­ről beszélünk, mindenki csak­nem kizárólag az ipari szeny­­nyezésre gondol. De fontoljuk csak meg: nemcsak az ipari tevékenység során képződő felhalmozódó hulladék, hanem végső soron a termelés teljes mennyisége a környezetbe jut. Csakhogy ezt így a következ­ményével együtt még nagyon kevesen fogalmazták meg. Hogy miért? Azért, mert köz­vetve vagy közvetlenül a ter­mékek mind az emberi fo­gyasztás tárgyai. A fogyasztás pedig keleten is, nyugaton is kényes téma. Hiszen egy üze­met könnyen lehet szabályoz­ni mindenféle rendeletekkel, de ugyanezt megtenni a fo­gyasztással még lehetetlen. Ugyan ki mondana le csak azért a személygépkocsiról vagy akár a tömegközlekedés­ről, mert szennyezi a levegőt. Egyáltalán kell-e lemondani és miről és kinek? A szubjek­tív szükségletek objektiváló­­dásának, az objektív szükség­letnek a vizsgálata elől „kitér a szakirodalom is vagy fizika­, Kis és mentális jogok deklará­ciójára szorítkozik, amelyek aztán a világ nagy részén egyáltalán nem érvényesül­nek. Elég, ha a Száhel övezet­re, vagy a trópusi betegségek­kel sújtott százmilliókra gon­dolunk. Vagy itt egy másik kérdés. Ki fizesse a termelésből eredő károkat? A válasz nálunk is egyértelmű: a termelő. De, ha kicsit mélyebbre ásunk, a vá­lasz nem is olyan egyértel­műen egyszerű. A múlt szá­ i­­ sávokból a szökőárveszély miatt azonnal kitelepítették az em­bereket. A déli órákra a ciklon sebessége valamelyest csök­ken, de eléri a délnyugati partot. Ha marad ez az irány, az esti órákra elérheti Havannát. Ám a ciklon szeszélyes „jó­szág", nemhiába kapta a nevét ezeddig minden ciklon és hur­rikán a női nem képviselőitől, óránként változtatja az irá­nyát, kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, a következő pillanat­ban melyik tartományt tarolja laposra az elképzelhetetlen erősségű szél. A meteorológiai jelentés most már óránkénti. A televízióban is, a rádióban is felhívják a lakosság figyel­mét, hogy csak végszükség esetén menjen ki az utcára, de mindenképpen kerülje el a parti sávot. Mindenkit felszólíta­nak, hogy a lehetőségekhez képest erősítsék meg az ajtókat, ablakokat, háztetőket (!), szerelje le az antennákat, cégtáblá­kat, az intézmények távolítsák el a radarberendezéseket, to­ronydarukat. A déli tartományokban betelepítették a váro­sokba a szabadtéri „campus”-okban lévő gyerekeket, Havanná­ban megtették az előkészületeket az esetleges veszélyhelyzet­be kerülő lakosság evakuálására. ESTE TÍZ ÓRAKOR a televízió drámai hangon bejelenti, hogy a ciklon egyenesen a főváros felé tart, s újból fegyel­mezett magatartásra szólítja fel a lakosságot. Vacsoránál az egyik dominikai lány elmeséli, hogy az 1979-es tornádó idején a szél gyökerestül kitépte a házuk elől a fákat, és a fatörzsek úgy röpködtek a levegőben, mint ősszel a falevelek, és figyel­meztet, jól csukjam be éjszakára a szobám ablakát, mert könnyen tokostul rám törheti a vihar. MONDANOM SE KELL, AZ ÉJSZAKA álomtalanul te­lik el. A furcsa, messziről jövő zúgás egyre erősebb, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne, s különös, csikorgó, recsegő hangok kísérik. Az ablakok spalettára zárva, mégis, amikor nekifeszül a szél, sóhajtoznak, sírnak az éjszakában, egy-egy újabb szélroham hatására mintha tényleg ki akarnának sza­kadni tokjaikból. A villany elalszik, koromsötét van. Bekap­csolom a kis zsebrádiót, csak recsegés-ropogás a meg-meg­­újuló szélrohamok ütemére. Vajon mi történhet odakint? Pró­bálom magam megnyugtatni, ez még egy régi, masszív, jól megépített ház ... DE VAJON MILYEN ÁLLAPOTBAN VAN A TETŐ? Próbálom a fejemet a párnába fúrni, de a zúgás mindenen áthatol, szinte az agyamig. A szobában furcsa árnyak libeg­nek szanaszét, percekig tart, amíg rájövök, szabadon hagyott papírok. Időnként egy-egy nagyobb robaj, mintha valahol le­szakadt volna valami. Aztán egy óriási csattanás, fémes üt­közés zaja, aztán még egy, és még egy, mintha csilingelő réz­­rudak gurulnának le valahol egy hosszú lépcsőn. Üvegcsö­römpölés, valahol, a házban nyitva maradhatott egy ablak. Hajnali négykor végre újra megszólal a rádió. A ciklon ör­vénylő központi magja elkerülte Havannát, csak a „farka" zúdult át a fővároson. Az éjszaka folyamán mintegy ötezer embert menekítettek biztonságos helyre a „régi Havanna" düledező házaiból. REGGEL SZÉDELEGVE megyek ki az utcára. Az utcá­kon karvastagságú faágak, a szomszéd ház­festők által felra­kott fém állványzatát ledöntötte, és szanaszét szórta a szél. A parton továbbra is készültség, a karhatalom és a rendőrség harckocsijai senkit sem engednek a Malecón­ra, a híres part­menti sétányra és autóútra, igaz, nem is valószínű, hogy bár­ki is odamerészkedne, hiszen a sétányon méteres magasság­ban örvénylik a víz. Mögötte még mindig többméteres hul­lámokkal tajtékzik a tenger. A parti térség óvodái, iskolái, in­­téményei zárva. A ciklon, az óvintézkedések következtében, emberéletben nem tett kárt. A lezúduló csapadék ugyan sor­ba tiport néhány banánültetvényt, de összességében jót tett a mezőgazdaságnak, megtöltötte az üresen kongó ciszternákat. AZ AIDS, MINT BIOLÓGIAI FEGYVER??? Valóban az amerikaiak állították elő „biológiai fegyverként” az AIDS vírusát? Ezt állítja legalábbis a „Forradalmi Ifjúság” című újság orvosi szakértője, „tromfként” az amerikai vádak el­len, melyek szerint a kórt kubai szabadságharcosok hurcol­ták át Afrikából. A LAP „CÁFOLHATATLAN" bizonyítékokkal szolgál: Alistar Hay, angol szociológus dokumentumait a Pentagon 1969-es határozatáról, egy az immunrendszert támadó bioló­giai fegyver kikísérletezésének szükségességéről. 1977-ben Marylandben felépült a Fort Detrick laboratórium, ahol a II. világháború biológiai hadviseléseiről hírhedt japán tudós, Ishii Shiro, a CIA megbízásából kitenyésztette az immunrend­szert megsemmisítő vírust. A lap szerint 18 hónappal a labor felszerelése után regisztrálták az USA-ban az első AIDS-meg­­betegedést. Mi történhetett? A CIKKÍRÓ SZERINT Fort Detrickben életfogytiglanra ítélt rabokon próbálták ki a „szert", amely (ma már köztu­dott), 1-2 évig tünetmentes, így abban a pillanatban hatás­talannak tűnt. A vírust ezek után hatástalannak nyilvánítot­ták, néhány rab amnesztiát kapott, mások megszöktek New York bűnözőktől hemzsegő sűrűjébe. A többit könnyen ki­találhatjuk. A LAp SZERINT, a kubaiaknak nincs félnivalójuk: az AIDS csak olyan bűnös kapitalista országokban ütheti fel a fejét, ahol a promiszkuitás és a kábítószer mindennapos je­lenség. Ázsia, a maga tradicionálisan zárt erkölcsével „tiszta földrész”, és „tiszták” a szocialista országok is, elsősorban a Szovjetunió, az NDK, és persze, Kuba, ahol még időben loka­lizálták a bajt. A sok egyéb problémával küzdő Afrikában és Latin-Amerikában pedig az emberek úgyis időnek előtte elpusztulnak a különféle járványokban, vagy egyszerűen éhen­­halnak, így az AIDS a „legkisebb probléma”. ÍME, EGY VILÁGPROBLÉMA sajátos megközelítésben. Bonifert Mária (Folyt. köv.) Öt több, mint háromszáz — Tudna erre példát mon­dani? — A világ iparilag fejlett országaiban a levegő szennye­zésével kapcsolatban a globá­lisan súlyos emissziót öt kom­ponensre szokták megadni. Ezek a por, a kén-dioxid, a nitrogén-oxidok, a szénmo­­noxid és a szénhidrogének. Ezek okozzák a legsúlyosabb károkat, és adják a szennye­zők túlnyomó többségét. Ezzel szemben nálunk az első leve­gőtisztasági törvény megalko­tásakor 32 komponensre dol­gozták ki a normákat, de a 32-be nem fért bele az öt leg­fontosabb közé tartozó szén­­hidrogének csoportja ... Ezek a tények magukért beszélnek. A törvényt nemrég bővítették ki mintegy 300 anyagra! Ahol lehetett, mindkét esetben til­takoztam, mert változatlan véleményem, hogy a környe­­zet védelmét levegőszennyezés szempontjából nem az emisz­­szió mérése, hanem az emisz­­szió korlátozása oldaláról len­ne célszerű közelíteni. Az emissziónormás szabályozást nem tekintem ilyennek. Há­romszázféle anyag mozgását ma még képtelenség folyama­tosan követni. A tárgyi felté­telekről csak annyit, hogy már a korábbi normarendszer szerint is volt olyan anyag, aminek a normáját megálla­pították, de a méréséhez szükséges műszerrel nem ren­delkeztünk. Elgondolható, hogy a háromszáz anyagból menny. — Ha már a felszereltség­nél tartunk, mondana néhány mondatot erről a témáról? — Azt hiszem, az egyete­men dolgozó kollégáimnak nem sok újat árulok el ezzel, hiszen mindenki tudja: egy műszert beszerezni nem egy­szerű még abban az esetben sem, ha megvan rá a pénz. Sajnos, pénz alatt kevés eset­ben érthetünk nyugati devi­zát. De egy keletnémet mű­szer beszerzéséhez is kell egy­két év. Az üzembeállítás eset­leg ugyanennyi, és akkor még korántsem egyértelmű, hogy rendeltetésszerűen jól hasz­nálható. Ismétlem: a mai elő­írások több olyan anyag kon­centrációjának mérését és korlátozását írják elő, amiket nem tudunk mérni. Nem elég normákat megállapítani, biz­t­­osítani kell a méréshez szük­séges mídszereket, és a nor-­­­mák betartásának a feltételeit ’ is. Kérdés persze, hogy mit­­ tartunk a környezetvédelem 5 súlypontjának? Van, aki an­­­­nak idején az emissziós mé­­­­rőhálózat kialakítását tartotta­­ elsődlegesnek. Létre is jött.­­ Hazánk ipari nagylétesítmé­­­nyeinek, mint az emissziók­­ kiemelkedő jelentőségű forrá­sainak a számát figyelembe­­ véve én úgy gondoltam, hogy­­ néhány jól műszerezett kis­­­busz, amelyek az országot­­ járva végzik az emissziómé­­­­réseket, használhatóbb ered­ményeket biztosítottak volna. Kitüntetés igen, köszönet nem . Ezek után önt úgy kép­zelem el, mint aki itt az egye­temen csendesen végzi a saját munkáját, ugyanakkor figye­lemmel kíséri a hozzáférhető irodalmat, tervezetet, javasla­tot, s azonnal reagálni próbál, de nem sok eredménnyel. Mégis úgy tűnik, ön szakte­kintélynek számít, véleményét komolyan veszik. Legalábbis ezt tanúsítja ez a mostani ki­tüntetés is. Nem húzódik itt valahol ellentét? — Én egy egyszerű, szürke figurája vagyok a műszaki életnek. A megbecsültségről zárójelben csak annyit: egy miniszter és egy államtitkár kérésére Baja professzor úr mellett én kaptam azt a szá­momra nagyon megtisztelő feladatot, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem nevében véleményezzük a dorogi hul­ladékégető mű tervezetét. Eb­ben egyebek között kimutat­tuk, hogy a tervezett beruhá­zás másfél milliárd forint költsége éppen háromszor ak­kora, mint amennyiből akkor az NSZK-ban egy hasonló nagyságú és célú bázist meg­építettek. Természetesen, szí­vesen vettük a megbízást, ami anyagiakat sem nekünk, sem az egyetemnek nem hozott — lévén társadalmi munka —, de szakmai szempontból min­denképpen kifejezi az egye­tem tekintélyét. A tanulmány nem kevés időt és energiát igényelt, amit egy-egy válla­lati művezetőnél — ahogy az ÉS-ből tudom — anyagilag igencsak elismertek, a mi munkánkat még telefonon sem köszönte meg senki. A kitüntetést, úgy gondo­lom, nem egy konkrét mun­káért, hanem a harmincéves tevékenységemért kaptam. Mert, amint látja, én már ré­gi bútordarab vagyok ezen az egyetemen... Horváth László ­ Jóhangulatú szerkesztőség, vállalkozó kedvű, gépelni tudó titkárnőt keres. Pályakezdők, továbbtanulók, netán az újságírás után érdeklődők, rajzolni vagy fotózni tudók előnyben. 452-565 vagy 13-46 vagy 12-30 azaz T. ép. I. 16. 4

Next