A Jövő Mérnöke, 1987 (34. évfolyam, 1-34. szám)
1987-11-20 / 32. szám
Az egyetemi értesítőben körülbelül így szólt a hír: DR. ADONYI ZOLTÁN címzetes egyetemi docens tudományos tanácsadó (kémiai technológia tanszék) a környezetvédelmi világnap alkalmából környezetünk védelméért, fejlesztéséért kitüntetésben részesült. A mintegy másfél-kétórás interjú szokványosnak semmiképpen nem volt nevezhető. Előre kigondolt kérdéseimet nem tettem föl, nem is volt rájuk szükség. Hiszen szó nem volt itt a kitüntetésről, az éppen folyó kutatásról, vagy arról, amit hétköznapi szóhasználatban környezetvédelemnek szoktunk nevezni. Készületlennek éreztem magam, bár talán ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, valószínűleg még sokan mások — nálam illetékesebbek e tudomány területén — is értetlenül állnak az ilyen jellegű problémafölvetés előtt. A beszélgetés ettől kezdve lett roppant érdekes. H a legvégén W. Crooks fogalmazta meg először egy angol tudományos társaság ülésén, hogy elkerülhetetlen a drogéhinség, ha nem sikerül a levegő nitrogénjét műtrágyává alakítani. Alig hét évvel később már háromféle eljárással folyt a nagyipari nitrogénműtrágya-termelés. Ennek viszont egyik beláthatalan következménye ma a taajvizek elnitrátosodása vagy például a spenót nitráttartamának a csecsemőkre veszéyes szint fölé növekedése és ez már nem potenciális veszély, hanem tény. Nos, a Péti Nitrogénművet meg lehet büntetni a műtrágyagyártás nitráz emissziójából eredeztetett károkért, de ki fizessen a vizek elnitrátosodásáért? A termelés minden fázisában tisztázatlan a vállalati és a társadalmi érdekek aránya. Akkor pedig a termelés úgynevezett szankcionálása igencsak szubjektív. A büntetés szabályozásához ezért szorosan hozzátartozik a „kiskapu”, mert például az erőműveket aligha lehet leállítani a büntetések pénzügyi következményeként. — Ön szerint tehát a szenynyezőforrásokat nem ott keressük, ahol azok valójában vannak? — Félre ne értsen. Én nem azt mondom, hogy az ipar nem szennyez, vagy ennek mértéke nemlenne jelentős akár lokálisan, akár globálisan. Azt hangsúlyozom, hogy a természeti környezet alakulását ert, azember.. .-„tevékenységet súlyos hiba a termelésre redukálni. Az nem egy, hanem négy csatornás és erősen időfüggő kapcsolat. Kölcsönösen előnyösek és hátrányosak egymásra. Az iparnak más a lokális, a regionális és a globális jelentősége és mindegyik szint más intézkedéseket követel. Konkrét tényként jó lenne tudomásul venni, hogy például a fosszilis tüzelőanyagokból származó antropogén kén-dioxid-emisszió már azonos nagyságrendű, mint a természetes forrásokból eredő. A nitrogénműtrágya-gyártás kialakulásának a példájából is látszik, hogy a felvetődő probléma megoldását sokkal szélesebb körű és nehezebben megoldható feladatok követik. Kérdés, hogy ez a tágulás katasztrofális vagy csak arról van szó, hogy a technológiafejlesztés merőben új módszereket követel? Minden épeszű ember tudja, hogy a környezetvédelemre szükség van. Ha mégsem úgy alakul a helyzet, ahogyan első közelítésben elvárható volna, akkor fel kell tárni az okokat, a ténylegesen ható társadalmi erőtereket és összefüggéseket, hogy a kibontakozást meg lehessen fogalmazni. — Ma Magyarországon milyen lehetőségei vannak egy, a környezetvédelem elméleti oldalával foglalkozó szakembernek? — Az elemzéshez az irodalom, a ceruza meg a papír mindenkinek rendelkezésére áll. A nehézséget az eredmények értékesítése, a gyakorlati felhasználása jelenti. Ma könnyen lehet a gazdasági nehézségekre hivatkozni, de a problémák gyökere mélyebben van. A termelés két pólusát, a szükségleteket, meg a vállalati nyereséget vagy még pontosabban extra nyereséget, ami a termelési mozgások kulcsa, végső soron az adott társadalomnak etikája, értékrendje kapcsolja össze, és nem függetleníthető attól az értékrendszertől, amely a nemzetközi piacon objektiválódik. Az érdekeltségek keveredése a mi életünkre is jellemző. Mint bizonyára tudja, hivatalosan is bejelentették, hogy a gazdasági mérlegünkben a tavasszal 47 milliárd forint volt a hiány, ami — finoman fogalmazva — erősen meghaladta a tervezettet. Ugyanakkor a kohászat a megelőző időszak hat milliárdjával szemben 22 milliárd támogatást kapott. Ha ehhez hozzátesszük, hogy mennyibe kerül egy kilowattóra a Bős— Nagymarosi beruházásra, könnyű lenne érdekes mérleget felállítani. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A mérleg hibás, ha nem vizsgáljuk mellé azokat a politikai szintű társadalmi erőtereket, amelyek eredője fejeződik ki a mérleg egyes tagjaira vonatkozó döntésekben. A döntések minősítése meg nem az én információs szintemre tartozik. — Mit tud tenni ön a saját területén? — Először lépten-nyomon ahol csak lehet, hangoztatom a véleményem lényegét: a környezet megtisztításához előbb az agyakat kell megtisztítani. Az ember, természetesen, leginkább dolgozni szeretne. Én technológus vagyok. Aki azt hiszi, hogy a műszaki fejlesztés lassúsága ennek az évtizednek a problémája, az nagyon téved. Ugyanúgy régóta gond, akár a környezetszennyezés, csak mi most fedeztük fel magunknak — valószínűleg nem véletlenül. A műszaki fejlesztés is — ha szabad így fogalmazni — közös érdekünk lenne, és meg is van hozzá a kellő szellemi erő, s ha a jó gondolatok mégsem valósulnak meg, vagy nem a kívánt ütemben, a hiba szerkezete hasonló, mint a környezetvédelem esetében. A két dolog nem választható szét teljesen. Az iparra kivetítve mindkettő a technológia módosításával függ össze. Sajnos, nálunk közvetlenül a munka mellett mást is kell csinálni, túl azon, hogy rohamosan csökken a munkamegosztás szintje, vitatkozni, verekedni kell a hibásnak vélt döntésekkel szemben. Rendki jó interjú Tisztítsuk meg az agyakat és megtisztul a környezet A megkérdezett visszakérdez — Miért mondjuk a környezetvédelemre, hogy interdiszciplináris — sőt, multidiszciplináris — tudomány, s miért nem mondjuk ugyanezt a termodinamikára? Megmondom magának: azért, mert a termodinamika kidolgozott tudomány, kidolgozott a szabályrendszere, a környezetvédelemé pedig teljességgel tisztázatlan. A legegyszerűbb azt mondani, hogy interdiszciplináris, s máris elhárítottuk az elméleti megfontolások hiányából, az összefüggések tisztázatlanságából adódó felelősséget. Én több mint harminc éve foglalkozom ezzel a témával. A berentei erőműnél kezdtem, egy havária kapcsán. Egy vállalkozó szellemű pilóta „keresztülsétált” velem az erőmű kéményének füstjén, a kéménytől mért távolság függvényében. Aztán megtettem ugyanezt a földön is. Tudja mit tapasztaltam: a szennyezőanyagok koncentrációja a légtérben és a földfelszínen egyezett. Egyszerűen nem néztünk szembe a téma szabályrendszerével, nem tártuk fel azt, nem alkottuk meg. Sokszor kutatunk, szabályozunk bele a világba, holott módszertani és koncepcionális problémákat kellene előbb vagy legalább párhuzamosan megoldanunk. Alapjában nem környezetvédelemről, hanem az ember létének fenntartásáról van szó! — Mit tart ön olyan koncepcionális, vagy módszertani kérdésnek, ami felett a szakemberek elsiklanak, vagy nem kellő súllyal ítélnek meg? A fogyasztás, mint szennyezőforrás . Ha környezetszennyezésről beszélünk, mindenki csaknem kizárólag az ipari szenynyezésre gondol. De fontoljuk csak meg: nemcsak az ipari tevékenység során képződő felhalmozódó hulladék, hanem végső soron a termelés teljes mennyisége a környezetbe jut. Csakhogy ezt így a következményével együtt még nagyon kevesen fogalmazták meg. Hogy miért? Azért, mert közvetve vagy közvetlenül a termékek mind az emberi fogyasztás tárgyai. A fogyasztás pedig keleten is, nyugaton is kényes téma. Hiszen egy üzemet könnyen lehet szabályozni mindenféle rendeletekkel, de ugyanezt megtenni a fogyasztással még lehetetlen. Ugyan ki mondana le csak azért a személygépkocsiról vagy akár a tömegközlekedésről, mert szennyezi a levegőt. Egyáltalán kell-e lemondani és miről és kinek? A szubjektív szükségletek objektiválódásának, az objektív szükségletnek a vizsgálata elől „kitér a szakirodalom is vagy fizika, Kis és mentális jogok deklarációjára szorítkozik, amelyek aztán a világ nagy részén egyáltalán nem érvényesülnek. Elég, ha a Száhel övezetre, vagy a trópusi betegségekkel sújtott százmilliókra gondolunk. Vagy itt egy másik kérdés. Ki fizesse a termelésből eredő károkat? A válasz nálunk is egyértelmű: a termelő. De, ha kicsit mélyebbre ásunk, a válasz nem is olyan egyértelműen egyszerű. A múlt szá i sávokból a szökőárveszély miatt azonnal kitelepítették az embereket. A déli órákra a ciklon sebessége valamelyest csökken, de eléri a délnyugati partot. Ha marad ez az irány, az esti órákra elérheti Havannát. Ám a ciklon szeszélyes „jószág", nemhiába kapta a nevét ezeddig minden ciklon és hurrikán a női nem képviselőitől, óránként változtatja az irányát, kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, a következő pillanatban melyik tartományt tarolja laposra az elképzelhetetlen erősségű szél. A meteorológiai jelentés most már óránkénti. A televízióban is, a rádióban is felhívják a lakosság figyelmét, hogy csak végszükség esetén menjen ki az utcára, de mindenképpen kerülje el a parti sávot. Mindenkit felszólítanak, hogy a lehetőségekhez képest erősítsék meg az ajtókat, ablakokat, háztetőket (!), szerelje le az antennákat, cégtáblákat, az intézmények távolítsák el a radarberendezéseket, toronydarukat. A déli tartományokban betelepítették a városokba a szabadtéri „campus”-okban lévő gyerekeket, Havannában megtették az előkészületeket az esetleges veszélyhelyzetbe kerülő lakosság evakuálására. ESTE TÍZ ÓRAKOR a televízió drámai hangon bejelenti, hogy a ciklon egyenesen a főváros felé tart, s újból fegyelmezett magatartásra szólítja fel a lakosságot. Vacsoránál az egyik dominikai lány elmeséli, hogy az 1979-es tornádó idején a szél gyökerestül kitépte a házuk elől a fákat, és a fatörzsek úgy röpködtek a levegőben, mint ősszel a falevelek, és figyelmeztet, jól csukjam be éjszakára a szobám ablakát, mert könnyen tokostul rám törheti a vihar. MONDANOM SE KELL, AZ ÉJSZAKA álomtalanul telik el. A furcsa, messziről jövő zúgás egyre erősebb, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne, s különös, csikorgó, recsegő hangok kísérik. Az ablakok spalettára zárva, mégis, amikor nekifeszül a szél, sóhajtoznak, sírnak az éjszakában, egy-egy újabb szélroham hatására mintha tényleg ki akarnának szakadni tokjaikból. A villany elalszik, koromsötét van. Bekapcsolom a kis zsebrádiót, csak recsegés-ropogás a meg-megújuló szélrohamok ütemére. Vajon mi történhet odakint? Próbálom magam megnyugtatni, ez még egy régi, masszív, jól megépített ház ... DE VAJON MILYEN ÁLLAPOTBAN VAN A TETŐ? Próbálom a fejemet a párnába fúrni, de a zúgás mindenen áthatol, szinte az agyamig. A szobában furcsa árnyak libegnek szanaszét, percekig tart, amíg rájövök, szabadon hagyott papírok. Időnként egy-egy nagyobb robaj, mintha valahol leszakadt volna valami. Aztán egy óriási csattanás, fémes ütközés zaja, aztán még egy, és még egy, mintha csilingelő rézrudak gurulnának le valahol egy hosszú lépcsőn. Üvegcsörömpölés, valahol, a házban nyitva maradhatott egy ablak. Hajnali négykor végre újra megszólal a rádió. A ciklon örvénylő központi magja elkerülte Havannát, csak a „farka" zúdult át a fővároson. Az éjszaka folyamán mintegy ötezer embert menekítettek biztonságos helyre a „régi Havanna" düledező házaiból. REGGEL SZÉDELEGVE megyek ki az utcára. Az utcákon karvastagságú faágak, a szomszéd házfestők által felrakott fém állványzatát ledöntötte, és szanaszét szórta a szél. A parton továbbra is készültség, a karhatalom és a rendőrség harckocsijai senkit sem engednek a Malecónra, a híres partmenti sétányra és autóútra, igaz, nem is valószínű, hogy bárki is odamerészkedne, hiszen a sétányon méteres magasságban örvénylik a víz. Mögötte még mindig többméteres hullámokkal tajtékzik a tenger. A parti térség óvodái, iskolái, intéményei zárva. A ciklon, az óvintézkedések következtében, emberéletben nem tett kárt. A lezúduló csapadék ugyan sorba tiport néhány banánültetvényt, de összességében jót tett a mezőgazdaságnak, megtöltötte az üresen kongó ciszternákat. AZ AIDS, MINT BIOLÓGIAI FEGYVER??? Valóban az amerikaiak állították elő „biológiai fegyverként” az AIDS vírusát? Ezt állítja legalábbis a „Forradalmi Ifjúság” című újság orvosi szakértője, „tromfként” az amerikai vádak ellen, melyek szerint a kórt kubai szabadságharcosok hurcolták át Afrikából. A LAP „CÁFOLHATATLAN" bizonyítékokkal szolgál: Alistar Hay, angol szociológus dokumentumait a Pentagon 1969-es határozatáról, egy az immunrendszert támadó biológiai fegyver kikísérletezésének szükségességéről. 1977-ben Marylandben felépült a Fort Detrick laboratórium, ahol a II. világháború biológiai hadviseléseiről hírhedt japán tudós, Ishii Shiro, a CIA megbízásából kitenyésztette az immunrendszert megsemmisítő vírust. A lap szerint 18 hónappal a labor felszerelése után regisztrálták az USA-ban az első AIDS-megbetegedést. Mi történhetett? A CIKKÍRÓ SZERINT Fort Detrickben életfogytiglanra ítélt rabokon próbálták ki a „szert", amely (ma már köztudott), 1-2 évig tünetmentes, így abban a pillanatban hatástalannak tűnt. A vírust ezek után hatástalannak nyilvánították, néhány rab amnesztiát kapott, mások megszöktek New York bűnözőktől hemzsegő sűrűjébe. A többit könnyen kitalálhatjuk. A LAp SZERINT, a kubaiaknak nincs félnivalójuk: az AIDS csak olyan bűnös kapitalista országokban ütheti fel a fejét, ahol a promiszkuitás és a kábítószer mindennapos jelenség. Ázsia, a maga tradicionálisan zárt erkölcsével „tiszta földrész”, és „tiszták” a szocialista országok is, elsősorban a Szovjetunió, az NDK, és persze, Kuba, ahol még időben lokalizálták a bajt. A sok egyéb problémával küzdő Afrikában és Latin-Amerikában pedig az emberek úgyis időnek előtte elpusztulnak a különféle járványokban, vagy egyszerűen éhenhalnak, így az AIDS a „legkisebb probléma”. ÍME, EGY VILÁGPROBLÉMA sajátos megközelítésben. Bonifert Mária (Folyt. köv.) Öt több, mint háromszáz — Tudna erre példát mondani? — A világ iparilag fejlett országaiban a levegő szennyezésével kapcsolatban a globálisan súlyos emissziót öt komponensre szokták megadni. Ezek a por, a kén-dioxid, a nitrogén-oxidok, a szénmonoxid és a szénhidrogének. Ezek okozzák a legsúlyosabb károkat, és adják a szennyezők túlnyomó többségét. Ezzel szemben nálunk az első levegőtisztasági törvény megalkotásakor 32 komponensre dolgozták ki a normákat, de a 32-be nem fért bele az öt legfontosabb közé tartozó szénhidrogének csoportja ... Ezek a tények magukért beszélnek. A törvényt nemrég bővítették ki mintegy 300 anyagra! Ahol lehetett, mindkét esetben tiltakoztam, mert változatlan véleményem, hogy a környezet védelmét levegőszennyezés szempontjából nem az emiszszió mérése, hanem az emiszszió korlátozása oldaláról lenne célszerű közelíteni. Az emissziónormás szabályozást nem tekintem ilyennek. Háromszázféle anyag mozgását ma még képtelenség folyamatosan követni. A tárgyi feltételekről csak annyit, hogy már a korábbi normarendszer szerint is volt olyan anyag, aminek a normáját megállapították, de a méréséhez szükséges műszerrel nem rendelkeztünk. Elgondolható, hogy a háromszáz anyagból menny. — Ha már a felszereltségnél tartunk, mondana néhány mondatot erről a témáról? — Azt hiszem, az egyetemen dolgozó kollégáimnak nem sok újat árulok el ezzel, hiszen mindenki tudja: egy műszert beszerezni nem egyszerű még abban az esetben sem, ha megvan rá a pénz. Sajnos, pénz alatt kevés esetben érthetünk nyugati devizát. De egy keletnémet műszer beszerzéséhez is kell egykét év. Az üzembeállítás esetleg ugyanennyi, és akkor még korántsem egyértelmű, hogy rendeltetésszerűen jól használható. Ismétlem: a mai előírások több olyan anyag koncentrációjának mérését és korlátozását írják elő, amiket nem tudunk mérni. Nem elég normákat megállapítani, biztosítani kell a méréshez szükséges mídszereket, és a nor-mák betartásának a feltételeit ’ is. Kérdés persze, hogy mit tartunk a környezetvédelem 5 súlypontjának? Van, aki annak idején az emissziós mérőhálózat kialakítását tartotta elsődlegesnek. Létre is jött. Hazánk ipari nagylétesítményeinek, mint az emissziók kiemelkedő jelentőségű forrásainak a számát figyelembe véve én úgy gondoltam, hogy néhány jól műszerezett kisbusz, amelyek az országot járva végzik az emisszióméréseket, használhatóbb eredményeket biztosítottak volna. Kitüntetés igen, köszönet nem . Ezek után önt úgy képzelem el, mint aki itt az egyetemen csendesen végzi a saját munkáját, ugyanakkor figyelemmel kíséri a hozzáférhető irodalmat, tervezetet, javaslatot, s azonnal reagálni próbál, de nem sok eredménnyel. Mégis úgy tűnik, ön szaktekintélynek számít, véleményét komolyan veszik. Legalábbis ezt tanúsítja ez a mostani kitüntetés is. Nem húzódik itt valahol ellentét? — Én egy egyszerű, szürke figurája vagyok a műszaki életnek. A megbecsültségről zárójelben csak annyit: egy miniszter és egy államtitkár kérésére Baja professzor úr mellett én kaptam azt a számomra nagyon megtisztelő feladatot, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem nevében véleményezzük a dorogi hulladékégető mű tervezetét. Ebben egyebek között kimutattuk, hogy a tervezett beruházás másfél milliárd forint költsége éppen háromszor akkora, mint amennyiből akkor az NSZK-ban egy hasonló nagyságú és célú bázist megépítettek. Természetesen, szívesen vettük a megbízást, ami anyagiakat sem nekünk, sem az egyetemnek nem hozott — lévén társadalmi munka —, de szakmai szempontból mindenképpen kifejezi az egyetem tekintélyét. A tanulmány nem kevés időt és energiát igényelt, amit egy-egy vállalati művezetőnél — ahogy az ÉS-ből tudom — anyagilag igencsak elismertek, a mi munkánkat még telefonon sem köszönte meg senki. A kitüntetést, úgy gondolom, nem egy konkrét munkáért, hanem a harmincéves tevékenységemért kaptam. Mert, amint látja, én már régi bútordarab vagyok ezen az egyetemen... Horváth László Jóhangulatú szerkesztőség, vállalkozó kedvű, gépelni tudó titkárnőt keres. Pályakezdők, továbbtanulók, netán az újságírás után érdeklődők, rajzolni vagy fotózni tudók előnyben. 452-565 vagy 13-46 vagy 12-30 azaz T. ép. I. 16. 4