A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)

1996-09-26 / 15. szám

2500 elsőéves kezdi a tanévet A jövő évezred kihívásai felé A hagyományoknak megfelelően az elsőéve­sek fogadalomtételével vette kezdetét a tanév, amely immár a 215. a Budapesti Műszaki Egyetemen. Szeptember 13-án, a tanévnyitón kétezerötszáz újdonsült hallgató ismerkedett az egyetemmel. Az elsőéveseket Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és Biró Péter, az egyetem rektora köszöntötte. Magyarország második legnagyobb felsőok­tatási intézményében összesen 13 ezer hallgató kezdi meg az új tanévet - mondta Biró Péter, aki szólt arról: törekedni fognak rá, hogy a tan­díj a lehető legkevesebb terhet jelentse a csalá­doknak. Ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy valaki szociális okok miatt kényszerüljön félbe­hagyni tanulmányait - hangsúlyozta a rektor, és hozzátette: az egyetem által nyújtott támo­gatási formák (ösztöndíjak, diákcsere-progra­mok, pályázatok) nagy segítséget jelenthetnek a hallgatók számára. Ugyanakkor a fiataloknak is lehetőségük szerint hozzá kell járulniuk a ta­­níttatási költségekhez. Az elsőévesek ünnepélyes fogadalomtétele után az egyetem vezetői 11 alapítvány pályadí­jait, ösztöndíjait adták át mintegy 130 hallgató­nak. Az egyetem legmagasabb kitüntetését, a BME Emlékérmet adták át Hofer Miklós épí­tészmérnöknek, dr. Szabó Imrének, a Magyar Energiahivatal főigazgatójának, dr. Manczin­­ger József vegyészmérnöknek és dr. Fodor György villamosmérnöknek. A rendezvényen jubileumi diplomákkal köszöntötték az egyete­men 70-65-60-50 éve végzett mérnököket. Az ünnepségen köszöntötték hazánk legidősebb mérnökét, a 100 éves László Györgyöt is. (Az Akadémia elnökének tanévnyitó beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.) Tisztelt Rektor Úr! Kedves Tanártársaim! Kedves Egyetemi Polgárok! „A huszadik század a technika százada. ” „Ko­runk a gép korszaka. ” Majd minden összefogla­ló, korunkat tárgyaló történelmi munka, amelyet Magyarország összefoglaló történetén dolgozva az elmúlt esztendőkben kézbe kellett vennem, ezekkel a mondatokkal kísérelte meg összefoglal­ni a huszadik század jellemzőit. És ki tagadná e megállapítások jogosságát? Ki tagadná, hogy a robbanó-, majd a villanymotorok nélkül elkép­zelhetetlen a földgolyót fokozatosan átfogó köz­lekedés? Ki tagadná, hogy a modern építőtechni­ka csodái, a hatalmas és gyorsan felmagasodó épületegyüttesek nélkül elképzelhetetlen volna az a demográfiai robbanássorozat, amely száza­dunk társadalmait jellemzi? És ki ne venné észre azt, hogy mindennapi életünkben - a földön egy­szer megélhető életünkben - eszközhasználó lé­nyek lettünk, és eszközeink százai e technikai kultúra, a gépkorszak termékei? A háztartásban, a tisztálkodásban, a testápolásban és az egész­ségügyben éppúgy, mint szellemi tevékenységünk­ben. Elég pontosan látjuk már tehát századunk történelmének e sajátosságát. De most, a hu­szonegyedik század küszöbén, olvasva a követke­ző század kiútjait kereső munkákat, könyveket, tanulmányokat és előadásokat, minduntalan ott találjuk a kérdést: vajon pontosan látjuk-e azt, hogy a társadalom ennyire képes befogadni ezt a technikát? Nemcsak hajtani és használni gépein­ket, fokozni velük a mozgás sebességét, az infor­mációszerzés körét, de emberbaráttá, embercélú­vá tenni azt. Magunkat úgy képezni - ha nem is a használókat, de az előállítókat, a mérnököket -, hogy lássák: a technikai-műszaki fejlesztés nem öncél, hanem eszköz. Az ember még teljesebb ön­kifejezésének eszköze. Vajon ez a technikával át­itatott gépkorszak mennyire vált emberarcú kor­szakká? Ha olvassuk az elmúlt esztendők társadalom­­történetét, akkor látjuk: az elmúlt másfél század a műszaki értelmiség kiemelkedésének korszaka. Az egymást követő ipari forradalmak következté­ben a műszaki értelmiség ha úgy tetszik, a helyi társadalmak legfontosabb eleme lett. Az üzemek­ben, a községekben, az államokban, a világstra­tégiákban. Remek szakemberek, kiváló szakmér­nökök, specialisták milliói áramlanak ki a konti­nensek egyetemeiről és működtetik gépeinket, környezettechnikánkat. E mindmegannyi millió specialista és szakember közül már sokan van­nak, akik szintézisben képesek látni a maguk szakmáját, az egyes munkafázisokat, hogyan lesz a munkadarabból alkatrész és az alkatrészből gép, a gépekből termelési rendszer. De vajon - te­szik fel a kérdést a huszonegyedik század útjait kereső munkák - hányan vannak közöttük, akik szintézisben képesek látni a gépet és az emberi társadalmat, valamint e tényezők elhelyezkedését a mindehhez közegül szolgáló természetben? Vizsgálva a fejlett nyugati államok állampoli­tikai és költségvetési irányelveit, majd’ mindenütt az első helyen találkozunk azzal a célkitűzéssel, hogy az adófizetők pénzéből összeálló állami költségvetést már ne a műszaki fejlesztésre fordít­sák, hanem az ipari társadalom deficitjének ki­küszöbölésére. Arra az emberi társadalomra, ar­ra a környezetre, amelyet az ipar, a technika - a mind magasabb szintű emberi önmegvalósítás lehetőségén túl - tönkre is tehet. A huszadik szá­zad végén a társadalom félni kezdett a gépektől és a műszaki értelmiségtől. Megmérgeznek ben­nünket a vegyészeink! Tönkreteszik levegőnket a gépeket gyártó műszaki értelmiségiek! Idegbajos embereket gyártanak a modern megapoliszok, a hatalmas, sokmilliósra épített városok! - hallat­szik mindenünnen. Igaz-e a kritika? Vajon mi az eszköz arra, hogy a gép és a társa­dalom között megteremtsük a békét? Én a ma­gam részéről nem hiszek abban, hogy költségve­tési pénzek csoportosításával vagy a fejlődést korlátozó törvényhozással lehetne ezt az össz­hangot létrehozni. Úgy gondolom, egyetlen eszközünk kínálko­zik erre - és ez az eszköz a nevelés. Mindenekelőtt a műszaki értelmiség nevelése. És a műszaki ér­telmiség e korszerű alapra helyezett nevelésében a geometria, a matematika, a műszaki ismeretek és tudás elsajátítása mellett mind nagyobb helyet kell elfoglalnia az emberről való ismeretek meg­szerzésének és a kor társadalmi problémái iránti fogékonyságnak. Tegnap este az Önök egyik leendő professzo­ra, közvetlen munkatársam egy faxot küldött a lakásomra. A papíron Vitruviusnak, a római épí­tészet teoretikusának egy idézete volt. (A munka Kr.e. 14-ben íródott és arra próbál válaszolni, hogy mit várt az a kor a korszak mérnökeitől, mindenekelőtt az akkori építészektől.) A szöveg így szól: „Szükséges tehát, hogy a mérnök (illetve az építész) tehetséges, értelmes, jártas legyen a művészetekben és tudományokban, mert sem a tehetség sem pedig a tudományos felkészültség önmagában nem elégséges - otthonosan kell, hogy mozogjon az irodalomban, ügyes legyen a rajzban, képzett a geometriában, tudnia kell az optikát, de mindenekelőtt a matematikát, tudnia kell a történelem jelentős eseményeiről, figyelme­sen kell hallgatnia a filozófusokat, értenie kell a zenéhez és úgyszintén az orvosi tudományokhoz, nem lehet tájékozatlan a gyógyításban, ismernie kell a jogtudósok eredményeit...” Ebben a szel­lemben nevelkedtek azok a mérnökgenerációk a Krisztus születése körüli időben, amelyek később felépítették azokat a csodálatos római épület­­együtteseket és utcákat, megtervezték azokat a vízvezetékeket, amelyek máig bámulatba ejtik az emberiséget. Harmónia -ez a kifejezés jut az em­ber eszébe, amikor a nagy római építész munká­ját újraolvassa, és felüti kézikönyveit, és csodálja bennük a római építészet, várostervezés rajzait, ábráit. Bevezetőmben azt mondottam, hogy sen­ki sem kétli ma már: a huszadik század a techni­ka százada, a korszak a gép korszaka; senki sem kétli ma már, hogy a huszadik század a jól kép­zett specialisták százada volt. Ezen állítást kiegé­szítve, úgy látom, a huszonegyedik századot csak akkor tudjuk békésen megélni, ha a mérnökkép­zésben, a mérnökök műveltségében új harmónia alakul ki. Harmónia a gépekről való tudás és az embereket értés között. Akkor elképzelhető, hogy a huszonegyedik század a technika és a társada­lom békés együttélésének százada, egy új harmó­nia százada lesz. Kedves Hallgatóim! Az ünnepi beszédre ké­szülő szónok minduntalan olyan mondatokat ró papírjára, amelyek felolvasva talán patetikusnak hangzanak. Az én papíromon is áll egy ilyen mondat, amelyet éjszaka írtam, és amelyet nem kívántam felolvasni. De most, látva Önöket, és arra gondolva, hogy az Önök majd kétezernyi kö­zösségének milyen erős kihatása lesz a következő évszázad elején, nos, erre gondolva most mégis felolvasom azt. Higgyék el, hogy a huszonegyedik század az Önök kezében van! És mivel én is sze­retném majd öreg emberként, ám egészségesen, kényelmesen, jól fűtött lakásban, jó közlekedési lehetőségekkel megélni a huszonegyedik száza­dot, hadd kérjem Önöket, mint öregedő tanár­ember: próbálják megteremteni önmagukban ezt a harmóniát! Önmagukban! E harmónia fontos­ságára lehet, hogy nem most, mint elsőévesek fognak rádöbbenni igazán, hanem akkor, ami­kor már esetleg több évtizedes mérnöki múltra visszatekintő műszaki értelmiségiek lesznek. Csak nehogy akkor már késő legyen! 1996. SZEPTEMBER 26.

Next