A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)

1996-11-07 / 18. szám

master képzésnél, de nem könnyű. A külföldiek álta­lában csak többszöri próbálkozás után jutnak túl ezen az akadályon. A Ph.D. hallgatóknak még kevesebb kötött órarendi órájuk van, a három év alatt összesen öt, egyenként féléves, heti két órás tárgyat kell igazol­tan végighallgatniuk, hiszen néhány esetben még vizs­ga sincs. Ezen sokan már az első félévben túlesnek. Mindez nem jelenti azt, hogy könnyű lenne a Ph.D. hallgatók élete. A Ph.D. fokozat megszerzéséhez leg­alább három, de általában ennél is több lektorált fo­lyóiratcikk szükséges, amiből legalább egyet az adott szakma vezető folyóiratában (villamosmérnök számá­ra például valamelyik IEEE Transaction tekinthető ilyennek) kell megjelentetni. Ehhez néhány tucat kon­ferenciacikket is illik megírni. Azokra a külföldiekre, akik máshol szerezték a master fokozatot, kicsit enyhébb szabályok vonatkoz­nak. A folyóirat-cikkek közé az anyaországban publi­kált cikkeket is beleszámítják. Az elvárt cikkeket csak hatalmas munkával, nagyüzemi módszerekkel lehet megírni, a posztgarduális (mind a master, mind a Ph.D.) hallgatók gyakorlatilag a laborban élnek, a há­lózsák és az összecsukható ágy ugyanolyan fontos kel­léke a laboratóriumnak, mint a számítógép. Termé­szetesen van zuhany, hűtőszekrény és főzési lehető­ség is az intézet területén. Érdekesség, hogy a hallga­tók a viszonylag magas tandíj ellenére maguk takarít­ják a laboratóriumot, ők intézik a megrendeléseket, karbantartják a műszer- és számítógépparkot, tehát ellátják a takarító, a tanszéki mérnöki, valamint a ta­nársegédi feladatokat is. Szombaton és vasárnap sincs zárva az egyetem. Az úgynevezett kutatói értekezleteket kéthetente szombat délutánonként tartották, s ezt azzal indokol­ták, hogy a korábban végzett és az iparban dolgozó volt hallgatók csak ilyenkor tudnak visszajönni és tá­jékozódni a legújabb kutatásokról. Ezt gyakran meg is tették. Ezeken az értekezleteken sem a részvétel, sem a megszólalás nem volt szigorúan kötelező, in­kább lehetőség volt arra, hogy bárki brain-storming jelleggel a többiek elé tárja azokat a problémákat, amik nagyon foglalkoztatták, vagy amiket éppen sike­rült megoldani. Közismert, hogy a japánokban nagyon erős a kö­zösségi szellem, s az egyéni érdekeket alávetik a kö­zösség érdekének. Ha valaki valahol elakadt, vagy át­csaptak a feje felett a hullámok, akkor a többiek kö­­telességszerűen a segítségére siettek. Ilyesmi máshol is megtörténik a világban, de az baráti alapon szokott működni, ezért kicsit esetleges, Japánban azonban ennél talán többről volt szó. Feltételezhetően ennek a megkövetelt kölcsönös segítségnyújtásnak is része van az eredmények elérésében. A japán társadalmat kicsit is ismerők számára nyilvánvaló, hogy a kutatói értekezletek gyakran sörözéssel végződtek, különö­sen akkor, ha sok régi hallgató jelent meg. munkaidő részének tekintik a heti gyakorisággal elő­forduló munkavacsorákat, party-kat, részben a hall­gatókkal, részben vállalati vezetőkkel. Az alkohol az egyetemen sem tiltott. Sokszor hallottam, hogy ezt a feszült munkatempót csak mámoros állapotok közbe­iktatásával lehet időnként feloldani. A japán társada­lomban, így az egyetemen is, a közös italozás a mun­katársakkal szinte munkaköri kötelesség. Az ilyen italozások során felváltva ülnek a hallgatók a pro­fesszor mellé, mindenkinek alkalmat adva problémái kötetlen megbeszélésére. Ezeket az party-kat sokszor a laboratóriumban rendezik. Vendéglátóm az egyetemtől 100 méterre bérelt egy kis szobát, hogy ne kelljen hajnalban mindig ha­zataxiznia (akár egy elhúzódó munka, akár egy party miatt). Többé-kevésbé az oktatókra is igaz, hogy nyá­ron sem mennek szabadságra, de vendéglátóm példá­ul évente összesen mintegy három hónapnyi időt tölt külföldön konferenciákat, illetve - együttműködés reményében - külföldi egyetemeket látogatva. Ezek az utak azért kikapcsolódásra is alkalmat adnak. Sok professzor a feleségével járja a konferenciákat, s Ph.D. hallgatóinak előadását a háttérből figyeli. A nálunk túlhangsúlyozott óraterhelés tekinteté­ben japán kollégáink szinte alig dolgoznak. Egy egye­temi oktató (kortól függetlenül) általában hetente egy­szer vagy kétszer tart órarendi órát, ez leginkább elő­adást jelent. Egy oktató 3-6 (féléves, heti két órás) tárgyat kezel, de sok szaktárgyat csak kétévente hir­detnek meg. A mérésekért ugyan mindig egy oktató a felelős, de a konkrét mérésvezetői teendőket a kisegí­tő személyzet, néha a posztgraduális hallgatók látják el. Ismerek olyan oktatót is, akinek csak kétévente van egyetlen egy féléves tárgya. Az oktatók idejének és energiájának döntő többségét a posztgraduális képzés köti le (munkaértekezlet, kon­zultáció, a hallgatók cikkeinek lektorálása stb.), ami szorosan összefonódik a tudományos kutatással. Sok oktatót nehéz megtalálni az egyetemen, rendszeresen ellátogatnak iparvállalatokhoz tárgyalni vagy elő­adást tartani a tudomány új eredményeiről, és persze a külföldi utak is gyakoriak. Számos oktató közben elidegenedik a tényleges tudományos kutatástól. Ők inkább független szakér­tőkként állami megbízásokról és stratégiai kérdések­ről döntenek különböző kormánybizottságokban, ez­zel a tevékenységükkel szereznek pénzt laboruk szá­mára, ami lehetővé teszi vendégprofesszorok meghí­vását, ez utóbbiak pedig gondoskodnak a laborban folyó magas színvonalú oktató- és kutatómunkáról, il­letve az eredményekről, így azok a japán professzo­rok is, akik már személyesen nem vesznek részt az új tudományos eredmények apró részleteinek kidolgo­zásában, a fő szakmai trendekkel nagy jól tisztában vannak, mert közelről szemlélik azok megszületését. Vendégeik és hallgatóik őket is bent tartják a tudo­mányos közéletben. Minden konferencián ott van­nak, nevük rendszeresen szerepel fontos publikáció­kon. Tagadhatatlanul ők is nélkülözhetetlenek az eredményeket létrehozó gépezetben. Publikálni­­ minden áron A publikációs kényszer a fiatal associate professor­ok­­nál a legnagyobb, nekik évente legalább két IEEE Transaction szintű folyóiratcikkben kell szerepelniük első- vagy társszerzőként. Megjegyzendő, hogy míg a Ph.D. hallgatóknál fontos az, hogy cikkeikben az első szerzők legyenek, addig az oktatóknál ez másodlagos szempont. Ez azt sugallja, hogy egy egyetemi oktatónak iskolát kell teremtenie, és növeli az oktató értékét, ha olyan hallgatókat tud kinevelni, akik képesek önállóan is cikket írni helyette. Szűkebb környezetemben azt is megfigyeltem, hogy ma már csak Ph.D. fokozattal le­het valakiből egyetemi oktató (a reál tudományokban már régóta ez a gyakorlat, a humán tudományokban még mindig vannak fokozat nélküli aktív professzo­rok). Gyakorlatilag kétféle egyetemi oktatói beosztás létezik, associate professor és full professor. Az okta­tók mindig egy full professor szárnyai alatt kezdik meg egyetemi pályafutásukat (talán az első néhány évben nem oktatói munkakörben research associate-ként) és az idő előrehaladtával egyre függetlenebbek lesznek. 30 év felett az associate professor­oknak saját gazdál­kodási kerete, saját titkárnője, saját kisegítő személyzete és saját laboratóriuma van, ahol vezetése alatt posztgra­duális hallgatói tudományos kutatásokat végeznek. Egy ambiciózus associate professor neve évente mintegy 50 publikáción szerepel, többnyire társszerzőként, különbö­ző színvonalú szakmai fórumokon, ebből 4-6 cikke lekto­rált folyóiratokban jelenik meg. Egy associate professor számára az elsődleges követelmény ahhoz, hogy full pro­­fessor­rá léphessen elő, az, hogy legalább 40 IEEE Transaction szintű folyóiratcikket kell megírnia vagy meg­íratnia hallgatóival. Változó, hogy ki milyen mértékben járul hozzá a nevéhez kapcsolódó cikkek megszületé­séhez (beleértve az első ötlet kipattanását, az elméleti háttér részletes kidolgozását, a kísérletek megtervezé­sét és elvégzését, végül a szöveg begépelését és az áb­rák megrajzolását, ami mind szükséges és időrabló te­vékenység), de egyértelműen kijelenthető, hogy a posztgraduális hallgatók néhány generációjának segít­sége, eredményes munkája nélkül nem teljesíthetőek a professzori kinevezés követelményei. De azt hiszem, hogy a nálunk szokásos oktatási terhelés mellett sem sokan lennének képesek a japán professzori követel­ményeknek eleget tenni. Ha valakiből már full profes­sor lett (ezt a negyvenes éveik elején szokták elérni), akkor már egy kicsit lazíthat, évi 20-30-ra csökkentve cikkeinek számát. Szélsőséges esetben akár azt is meg­teheti, hogy egyetlen egy „cikkét” sem olvassa el, ez azért nem jellemző, de egyértelműen azt éreztem, hogy a japánok sokkal kevésbé kényesek arra, hogy mi­lyen íráshoz adják a nevüket, mint az általam ismert más nemzetiségű professzorok. Talán belefásulnak a cikkgyártásba. Nem hiszem, hogy a Tokió Egyetemen a mérnök­­képzés minden elemében jobb a miénknél és minden elemében feltétlen követendő példa számunkra. Azt sem hiszem, hogy a megjelent publikációinkat össze­számolva most tömegével tőrt kellene ragadnunk, hi­szen aki élete során megírt egy egyetemi doktori, majd egy kandidátusi, végül egy nagydoktori disszer­tációt, az valószínűleg nem foglalkozott kevesebbet a tudománnyal, mint az, aki pusztán nevét és kapcsola­tain szerzett pénzét adta cikkek sorához. Mindettől függetlenül erősen hiszem, hogy előbb vagy utóbb sa­ját teljesítményünket is az egyszerű óraterhelés he­lyett egy kevésbé objektív, ellentmondásokkal teli mércével, a publikációs listával fogjuk mérni, hiszen ez számít Amerikától Japánig. Részletkérdés, hogy a tényleges kutatómunkát ki végzi, a lényeg, hogy olyan légkör legyen, ahol dokumentálható eredmények születnek. Kívülről csak ez a teljesítmény látszik, már most is ezzel a mércével méregetnek minket, ha kilé­pünk a nemzetközi színtérre. Esetleg kísérletet tehe­tünk arra, hogy elejét vegyük az öncélú cikkszaporí­tásnak, de alapvetően nem lóghatunk ki a sorból, ha azt akarjuk, hogy továbbra is elismerjék szeretett egyetemünket. dr. Köröndi Péter adjunktus automatizálási tanszék Reggel tíztől este tízig Bár az órarendi órák már nyolckor elkezdődnek, a posztgraduális hallgatók átlagos munkanapja délelőtt 10-től este 10-ig tart, de mindig sokan szoktak távoz­ni az éjfél után induló utolsó metróval. Ha egy határ­idő közeledik, akkor napokig nem hagyják el a labort. A posztgraduális hallgatók számára vakáció is inkább egy-két hosszú hétvégéből vagy egy konferencia után néhány nappal meghosszabbított pihenésből áll. Az oktatók munkaideje már nehezebben körülhatárol­ható, mert más japánokkal szemben ők hazaviszik munkájuk egy részét. Sokszor kaptam vendéglátóm­tól munkával kapcsolatos E-mail levelet éjfél után. A 1996. NOVEMBER 7.

Next