A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)
1996-11-21 / 19. szám
- JAA 1996. NOVEMBER 21. Albion: egy tanulmányút tanulságai Fogd a sört és ne fuss! A jövő Mérnöke mindig is sokat tett olvasói műveltségének szüntelen emeléséért - gondoljunk csak a lapban rendszeresen követhető kocsmatanulmányokra. Ezúttal földrajzi-történelmi rovatunk is italmérésbe indul, az alábbiakban megvizsgáljuk a londoni pub-helyzet legfontosabb összetevőit. A figyelmes olvasó a tanulmány végére megtudja azt is, hogyan kerülhet be a Guinessrekordok könyvébe. London igen nagy város, és a csatornán túl terül el. Ezért a régebbi időkben nem volt könnyű száraz lábbal elérni - pedig száraz láb, fél egészség. Azonban ma már nem ritka a számítógéppel szabályozott folyamú csapos-slag sem (ezen egyaránt jön whisky és szóda, gin és tonik, bloody és Mary, hogy most csak a legfontosabbaknál ragadjunk le). Szóval, a modern idők folyományaként elég a reggeli lábmosás után jól megtörülközni, hogy fél tízre - helyi idő szerint - már 29 ezer forinttal szegényebben, de száraz lábbal megérkezzünk London Heathrow nevű repülőterére. Ihatunk ott is ezt-azt, de aki a csillogó-villogó, talmi fényű testinél többre becsüli a fapados kocsmát, jobb, ha előbb metróra száll, lecuccol, s szálláshelye környékén gyalogosan keres valami elfogadható árfekvésű züllesztőhelyet. A Belsize Park környékén - ahol e sorok írója próbálta magát és szerelmét hódítani - erre számos lehetőség kínálkozik. Vegyük mindjárt azt az útszéli kocsmát, ahol is a járdán, egy kis lugas árnyait kihasználva, néhány fából ácsolt pad és asztal, bévül pedig csinos berendezés várja az ehelyütt megfáradni óhajtó, szomjazó utast. Lévén, hogy a presszókat, a pizzásokat és az éttermeket most nem számítva a Haverstock Arms állott legközelebb lakhelyünkhöz, talán nem véletlen, hogy éppen itt töltöttük el a legtöbb időt londoni tanulmányutunk során. A Haverstock Arms - mint azt történészek még fogyasztás előtt kiderítették - már évszázadok óta áll ezen a helyen, a belvárostól balra, srégen fent, Hampstead hegyének lankás déli oldalán. Nappal az erős napsütés, éjjel a zord, sötét időjárás űzi be ide a látogatót. A történelem folyamán tehát szinte mindig tömve volt fogyasztóval, beleszámítva a Blitzkrieget is, amikor kint hullottak a bombák, de bent édes-búsan szólt a skót duda, s a hazafias érzelmű közönség rozspálinkát, valamint malátasört rendelt, gyors egymásutánban többször is, mert sosem lehetett tudni, mikor üt be a kénköves ménkű. Nos, véletlenül idetévedt ivócimboráknak álcázva magunk is beléptünk ezen évszázados hodály homályába, épphogy csak kortyolhassunk a hely szelleméből, valamint a Tullamore nevű ír whiskyből és a Guiness nevű fekete (szintén ír) sörből. A pult mögül minket vizslató tulajdonosnak sem kellett kétszer mondani, vagyis kellett, de csak pár perccel később másodszor, amikor az első kör már elfogyott. De nem azért utaztunk repülőgép és metró segítségével ilyen messzire, hogy egy füstös kocsmában töltsük az egész vakációt. Előzetes terveinkkel összhangban tehát más - talán nem kevésbé füstös - kocsmákat is felkerestünk. A Haverstockból kibillenve délnek fordultunk, mert úgy gondoltuk, hogy egy meredek úton lefelé könnyebb haladni, mint felfelé, ha az ember csak rogyadozó lábait veheti igénybe a helyváltoztatáshoz. Így érkeztünk el mintegy tíz perces, megerőltető menetelés nyomán London Camden Town nevű városrészébe, ahol rögtön egy belga söröző és egy hamisítatlan londoni pub, a Bull and Bush között választhattunk. Előbb az egyikbe, majd a másikba tértünk be. A belga söröző moules et frites-menüjével vonzott, sznob áraival viszont taszított minket, ezért csak mintegy másfél órát tartózkodtunk benne, elfogyasztva azért ezt-azt, hogy mégse nézzenek ki minket olyan nagyon. Itt említhetem - mert halványan emlékszem rá - a gyönyörű kandallót, a millióféle röviditalt és koktélt, valamint az „Ale” utónevű sörök garmadáját, valamint azt, hogy végtelennek tűnő ideig nem szabadult fel az egyszemélyes férfivécé, minek következtében az input hamarosan jelentős mértékben meghaladta az outputot, s feszengve kellett ülnöm ezen az amúgy barátságosnak látszó helyen. Könnyítve magunkon és pénztárcánkon (12 pounds némi alkoholért cserébe), gyorsan, kacsázó léptekkel odébbálltunk. Hanem, ó jaj, az utcára kilépve döbbenten tapasztaltuk, hogy a bársonyos londoni őszi napfény hirtelen jött felhők mögé bujdokolt, s fejünkre kövér, hideg esőcseppek estenek. Azonmód megértettük, hogy e többnyire zord időjárású nagyvárosban miért kell a kocsmákat (vagy ha úgy jobban tetszik: pubokat) szorosan egymás mellé építeni, de mindenképpen olyan módon, hogy valamennyi utcasarokra jusson legalább egy vagy kettő belőlük. Magunk is most, végveszélybe kerülvén, így menekülhettünk csak meg. Futottunk tehát vagy három kapualjnyit, s a sarkon befordulva beestünk az első utunkba kerülő pubba, melyet nem véletlenül neveznek Bull and Bush-nak, hanem direkt, részben, hogy ne kelljen bejönniük ide azoknak, akik korábbi elhatározásukat követve a Shakespeare’s-be igyekeznek, viszont hogy ne is menjen el az ajtó előtt bénán és tudatlanul az, aki eme helyet célozta be előzetes tervei szerint. Tekintve, hogy mi ez utóbbi halmazba tartoztunk, s azért is, mert már kurvára esett az eső, a magunk részéről mi beléptünk a sötét, fapadlós, ámde barátságos népekkel megtöltött ivóhelyiségbe. A fapultot körben magas lábú székek övezik, a csaposok szorgoskodását tehát, aki akarja, egészen közelről is megfigyelheti. Egy kis ablakon ételeket is kiadnak az elvetemültebbek számára, azonban ennél jelentősebb ténykörülmény, hogy egy fali szelencéből a vállalkozó szellemű vendégek különbféle szivarokat nyerhetnek. Mi piros (rózsaszín) sört és Glenfiddich nevű skót whiskyt rendeltünk, gondolván, hogy Unicumot otthon is ihatunk, na meg azért is, mert kíváncsiak voltunk ezen elegy hatására. Miközben ízlésesen korsóba és pohárkába töltött rendelvényünket ízlelgettük, félfontosokat dobáltunk egy nem egészen fontos, ámde mégis praktikusnak mondható szolgáltatást nyújtani képes automatába, amely adományaink hatására a hatvanas és a hetvenes évek angol nyelvű világslágereit kezdte játszani, befizetésenként három darabot, így, a Black Sabbath, a Tremeloes.