A Jövő Mérnöke, 1996 (43. évfolyam, 1-20. szám)

1996-11-21 / 19. szám

- JAA 1996. NOVEMBER 21. Albion: egy tanulmányút tanulságai Fogd a sört és ne fuss! A jövő Mérnöke mindig is sokat tett olvasói műveltségének szün­telen emeléséért - gondoljunk csak a lapban rendszeresen követ­hető kocsmatanulmányokra. Ezúttal földrajzi-történelmi rova­tunk is italmérésbe indul, az alábbiakban megvizsgáljuk a londo­ni pub-helyzet legfontosabb összetevőit. A figyelmes olvasó a ta­nulmány végére megtudja azt is, hogyan kerülhet be a Guiness­­rekordok könyvébe. London igen nagy város, és a csatornán túl terül el. Ezért a régebbi időkben nem volt könnyű száraz lábbal elérni - pedig száraz láb, fél egész­ség. Azonban ma már nem ritka a számítógép­pel szabályozott folyamú csapos-slag sem (ezen egyaránt jön whisky és szóda, gin és tonik, bloody és Mary, hogy most csak a legfontosab­baknál ragadjunk le). Szóval, a modern idők fo­lyományaként elég a reggeli lábmosás után jól megtörülközni, hogy fél tízre - helyi idő szerint - már 29 ezer forinttal szegényebben, de száraz lábbal megérkezzünk London Heathrow nevű repülőterére. Ihatunk ott is ezt-azt, de aki a csil­­logó-villogó, talmi fényű testinél többre becsüli a fapados kocsmát, jobb, ha előbb metróra száll, lecuccol, s szálláshelye környékén gyalogosan keres valami elfogadható árfekvésű züllesztőhe­­lyet. A Belsize Park környékén - ahol e sorok író­ja próbálta magát és szerelmét hódítani - erre számos lehetőség kínálkozik. Vegyük mindjárt azt az útszéli kocsmát, ahol is a járdán, egy kis lugas árnyait kihasználva, néhány fából ácsolt pad és asztal, bévül pedig csinos berendezés vár­ja az ehelyütt megfáradni óhajtó, szomjazó utast. Lévén, hogy a presszókat, a pizzásokat és az éttermeket most nem számítva a Haverstock Arms állott legközelebb lakhelyünkhöz, talán nem véletlen, hogy éppen itt töltöttük el a leg­több időt londoni tanulmányutunk során. A Haverstock Arms - mint azt történészek még fo­gyasztás előtt kiderítették - már évszázadok óta áll ezen a helyen, a belvárostól balra, srégen fent, Hampstead hegyének lankás déli oldalán. Nappal az erős napsütés, éjjel a zord, sötét idő­járás űzi be ide a látogatót. A történelem folya­mán tehát szinte mindig tömve volt fogyasztó­val, beleszámítva a Blitzkrieget is, amikor kint hullottak a bombák, de bent édes-búsan szólt a skót duda, s a hazafias érzelmű közönség rozs­pálinkát, valamint malátasört rendelt, gyors egy­másutánban többször is, mert sosem lehetett tudni, mikor üt be a kénköves ménkű. Nos, véletlenül idetévedt ivócimboráknak ál­cázva magunk is beléptünk ezen évszázados ho­­dály homályába, épphogy csak kortyolhassunk a hely szelleméből, valamint a Tullamore nevű ír whiskyből és a Guiness nevű fekete (szintén ír) sörből. A pult mögül minket vizslató tulajdonos­nak sem kellett kétszer mondani, vagyis kellett, de csak pár perccel később másodszor, amikor az első kör már elfogyott. De nem azért utaztunk repülőgép és metró segítségével ilyen messzire, hogy egy füstös kocsmában töltsük az egész vakációt. Előzetes terveinkkel összhangban tehát más - talán nem kevésbé füstös - kocsmákat is felkerestünk. A Haverstockból kibillenve délnek fordul­tunk, mert úgy gondoltuk, hogy egy meredek úton lefelé könnyebb haladni, mint felfelé, ha az ember csak rogyadozó lábait veheti igénybe a helyváltoztatáshoz. Így érkeztünk el mintegy tíz perces, megerőltető menetelés nyomán London Camden Town nevű városrészébe, ahol rögtön egy belga söröző és egy hamisítat­lan londoni pub, a Bull and Bush között vá­laszthattunk. Előbb az egyikbe, majd a másikba tértünk be. A belga söröző moules et frites-menüjével vonzott, sznob áraival viszont taszított minket, ezért csak mintegy másfél órát tartózkodtunk benne, elfogyasztva azért ezt-azt, hogy mégse nézzenek ki minket olyan nagyon. Itt említhe­tem - mert halványan emlékszem rá - a gyönyö­rű kandallót, a millióféle röviditalt és koktélt, valamint az „Ale” utónevű sörök garmadáját, valamint azt, hogy végtelennek tűnő ideig nem szabadult fel az egyszemélyes férfivécé, minek következtében az input hamarosan jelentős mértékben meghaladta az outputot, s feszengve kellett ülnöm ezen az amúgy barátságosnak lát­szó helyen. Könnyítve magunkon és pénztárcán­kon (12 pounds némi alkoholért cserébe), gyor­san, kacsázó léptekkel odébbálltunk. Hanem, ó jaj, az utcára kilépve döbbenten tapasztaltuk, hogy a bársonyos londoni őszi nap­fény hirtelen jött felhők mögé bujdokolt, s fe­jünkre kövér, hideg esőcseppek estenek. Azon­mód megértettük, hogy e többnyire zord időjá­rású nagyvárosban miért kell a kocsmákat (vagy ha úgy jobban tetszik: pubokat) szorosan egy­más mellé építeni, de mindenképpen olyan mó­don, hogy valamennyi utcasarokra jusson leg­alább egy vagy kettő belőlük. Magunk is most, végveszélybe kerülvén, így menekülhettünk csak meg. Futottunk tehát vagy három kapualjnyit, s a sarkon befordulva beestünk az első utunkba kerülő pubba, melyet nem véletlenül neveznek Bull and Bush-nak, hanem direkt, részben, hogy ne kelljen bejönniük ide azoknak, akik korábbi elhatározásukat követve a Shakespeare’s-be igyekeznek, viszont hogy ne is menjen el az ajtó előtt bénán és tudatlanul az, aki eme helyet cé­lozta be előzetes tervei szerint. Tekintve, hogy mi ez utóbbi halmazba tartoztunk, s azért is, mert már kurvára esett az eső, a magunk részé­ről mi beléptünk a sötét, fapadlós, ámde barát­ságos népekkel megtöltött ivóhelyiségbe. A fapultot körben magas lábú székek övezik, a csaposok szorgoskodását tehát, aki akarja, egészen közelről is megfigyelheti. Egy kis abla­kon ételeket is kiadnak az elvetemültebbek szá­mára, azonban ennél jelentősebb ténykörül­mény, hogy egy fali szelencéből a vállalkozó szellemű vendégek különbféle szivarokat nyer­hetnek. Mi piros (rózsaszín) sört és Glenfiddich nevű skót whiskyt rendeltünk, gondolván, hogy Unicumot otthon is ihatunk, na meg azért is, mert kíváncsiak voltunk ezen elegy hatására. Miközben ízlésesen korsóba és pohárkába töl­tött rendelvényünket ízlelgettük, félfontosokat dobáltunk egy nem egészen fontos, ámde mégis praktikusnak mondható szolgáltatást nyújtani képes automatába, amely adományaink hatásá­ra a hatvanas és a hetvenes évek angol nyelvű vi­lágslágereit kezdte játszani, befizetésenként há­rom darabot, így, a Black Sabbath, a Tremeloes.

Next