A Jövő Mérnöke, 2000 (47. évfolyam, 1-14. szám)
2000-11-10 / 13. szám
amit csinálok. Nekik is hasznos volt egy gyerek, aki jól tudott angolul is és programozni is. Én segítettem a dán látogatóknak mindenben, még a vécére is én vittem ki a kollégáimat. Ott adtam oda az egyiküknek az életrajzomat és a szakmai elképzeléseimet egy lyukszalagon, és azt mondtam: add át a főnökeidnek! Megtette, és én hamarosan meghívást kaptam, mert 1966-ban még Dániában sem volt könnyű jó programozót szerezni. Szerződést küldtek egy évre, és a repülőjegyet. - Hogyan találkozott Bill Gates-szel? - Hát, sokkal később, hiszen Bill akkor még csak ötéves volt. Dániában összespóroltam a pénzt, és átmentem Amerikába tanulni. Pokoli nehéz volt, mert nem számítottam menekültnek. Ha az emberre nem lőnek, nem menekült. Én meg tulajdonképpen nem lettem volna veszélyben, ha hazatérek, legfeljebb jól megdorgálnak. Csakhogy nem akartam visszamenni. De az amerikai hatóságokkal elég bajom volt. 1975-ben kaptam meg a zöldkártyát és 1985-ben az állampolgárságot. Addig nagyon nehéz volt. A hetvenes években befejeztem az egyetemet, de végig nem volt munkavállalási engedélyem, és kvázi illegálisan dolgoztam. A Xeroxnál kaptam munkát. Akkoriban nagyszerű hely volt. Onnan indult a személyi számítógép gondolata. Bob Taylor volt a legnagyobb név, aki a hatvanas években még az államnak dolgozott. Emlékszem, amikor nyugdíjba ment a Xeroxtól, egy kis beszéddel búcsúztattam, és abban ismertem el, hogy a XX. század három legjelentősebb erőforrásában neki volt vezető szerepe: az Arpanetben, amely az internet őse volt, a személyi számítógépben és az amerikaifutballban, amit mi nem durván játszottunk, hanem úgy, mint a fogócskát, barátságosan... A hetvenes évek vége felé látni lehetett, hogy a Xerox nem tudja úgy folytatni a fejlesztéseket, ahogy azt a tudományos eredmények lehetővé tették volna. A cég felépítése nem volt rá alkalmas, és a mi helyzetünk nem volt elég erős a vállalatnál ahhoz, hogy az új elképzeléseket keresztülvigyük. Világos volt, hogy a jövő technikai forradalma ott nem tud kibontakozni. Viszont akkor alakultak az új, kis cégek, mint például az Apple, a Digital Research és a Microsoft is. A Microsoft a számítógépes nyelvekkel foglalkozott, köztük a Basic-kel, amelyet egy magyar, John Kemény, vagyis Kemény János fejlesztett ki. Többé-kevésbé véletlenül keveredtem kapcsolatba a Microsofttal. Hozzájuk is elmentem, mert megfelelő munkát kerestem. Bekopogtam az ajtón, és először Steve Ballmerrel beszéltem - aki most a vezérigazgató mert Bill éppen japánokkal tárgyalt. De aztán vele is leültünk, és rögtön láttam, hogy ez nem egy közönséges vállalat és nem egy hétköznapi ember. Ez a cég a jövőt alakítja. Biliről azonnal nyilvánvaló volt: nagyon tehetséges, okos, óriási energiájú ember, akinek határozott elképzelései vannak a jövőről. Akkoriban már volt egy kis gazdasági háttere is. Azokban az időkben elég volt néhány százezer dollár a fejlesztésekhez, a Basic-kel pedig már tízmillió dolláros bevétele volt a Microsoftnak. Emlékszem, az első napon beszélgettünk Billel, és azt kérdezte: láttad a sakkgépet? Azt hittem, valami sakkprogramról van szó. Kifakadtam, Bili! Én azt hittem, mi komoly emberek vagyunk, és komoly dolgokkal foglalkozunk. Nem látod, hogy a sakk csak divat és játék? Erre Bili elkezdett nevetni, és kinyitott egy titkos ajtót. Ott állt mögötte az IBM Chess (sakk) kódnevű számítógépének prototípusa. Akkor derült ki számomra, hogy a Microsoft együtt dolgozik az IBM-mel a személyi számítógépek fejlesztésén, ami aztán az egész világot felpezsdítette és megváltoztatta. Különben az IBM távol-keletiekkel egy másik hasonló gépen is dolgozott, amelyiknek a neve Go volt, de abból aztán nem lett semmi. - Kettejük között mindig teljes volt az összhang vagy előfordult, hogy másképp látták a jövő irányait? - Mindig összhangban voltunk, vagy ha nem, többnyire Billnek volt igaza. Olyan sikeresek voltunk, hogy ha visszanézünk, a régi nézeteltérésekre, már semmi jelentőségük nincs. Ahol most tartunk, arra jó, hogy még nagyobb horderejű dolgokat csináljunk, mint eddig. - Mivel foglalkozik most? - Amin most dolgozom, az fantasztikusan izgalmas, de még nem tudok róla sokat beszélni. Úgy nevezhetjük, hogy intencionális, vagy mondjuk szándékszerű programozás. A kutatószakaszon túl vagyunk, a fejlesztésnél tartunk. Egyelőre nem sokat lehet róla mondani. De biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Tudja, néha úgy érzem, én vagyok Bill Brünnhildére. Én csinálom meg azt, amit ő szeretne, de neki meg van kötve a keze. Nem ér rá, vagy azért nem tehet meg dolgokat, mert köti a szava, ahogy Wagner operájában Wotant is kötötte az ígérete, és amit nem tehetett meg, az a lányára, Brünnhildére maradt. - Milyen ígéretek kötik Bill Gates-t, amit ő nem, ön pedig megszeghet? - Bill folyamatosan irányít különböző csoportokat a mindenkori legjobb technológia szerint. Valahányszor a technológiák változnak, én könynyebb helyzetben vagyok, amikor érvelnem kell a változás mellett, mert nem kötnek a korábbi szavaim a régi technológiákhoz. - Az ön édesapjának nagyon híres könyve A fizika kultúrtörténete. Ebben egy ábra az időszámításunk előtt 600-től napjainkig azt mutatja, hogy az egyes korszakokban a humánműveltség vagy a reáltudományok kaptak-e nagyobb teret. Mit gondol, milyen kilátásai vannak ma egyiknek és másiknak? - Én egyáltalán nem vagyok pesszimista. Szerintem a művészetek fejlődését segíti a technika fejlődése. Emlékszem például gyerekkoromból arra, hogy a szüleimnek megvolt Bach János-passiója 78-as fordulatszámú lemezeken. Most meg a kocsimban egy CD-ről koncertminőséggel hallgathatom ugyanezt. Otthon van egy 130 gigabájtos gépem, hamarosan azon lesz az összes muzsikám. És minden fotóm, a családi fényképalbum is. Mindenki, aki fontos. A technika a képzőművészeteket is erősíteni fogja. Ott van például a madridi Pradóban Hieronymus Bosch képe, az Örömök kertje. Ha az ember ott van, alig lát belőle valamit. A turisták lökdösik egymást, nagy a tömeg, a kép elég kicsi, nem nagyon lehet elmélyülni benne. De elérhető, hogy itt legyen az asztalomon, megtapinthassam, egy sztereomikroszkóppal megfigyeljem, közben megnézhetek minden könyvet, amelyben van valami érdekes a képről, használhatok különböző színű lámpákat, hogy kedvem szerint megvilágíthassam, még röntgensugárral is meg tudom nézni, hogy van-e alatta valami más. Háromdimenziósan tapogathatom meg úgy, hogy az ujjamat beleteszem egy kis gyűszűbe, és még a festmény felületét is érzékelhetem. - Ez mennyire fantázia és mennyire realitás? Mi van meg hozzá? - Elvileg majdnem minden már ma is lehetséges. Tíz-húsz éven belül mindez már így lesz. Mint ahogy 1974-ben már minden megvolt abból, amit ma az informatika használ. Csak a képernyő például még nem volt színes, az egér meg nem volt ilyen formatervezett. Magyarországon ma úgy látszik, generációs kérdés, hogy ki mennyire fogékony az információs forradalom eredményeire. Az ifjabb korosztály fölénye kétségtelen, az idősebbekben ez már-már kisebbrendűségi érzést kelt. Szükségszerű egy ilyen ellentét? - Magyarországról ez talán így néz ki. De ott többféle konfliktus van együtt. A rendszerváltás önmagában is nagy generációs problémát hozott magával. A technikai tudás fölénye viszont ma már nem olyan fontos. Kezdetben nagy szükség volt a műszaki ismeretekre, mert anélkül semmire sem lehetett jutni a számítástechnikában. De ahogy nőtt a piac, szükségszerűen elérhetőbbé kellett tenni az eszközöket a szélesebb rétegeknek is. A hatvanas években, amikor eljöttem, Magyarország és Amerika között még nagyon sok különbség volt. Technikailag is, de talán a legnagyobb a szabadság hiánya volt számomra. Ezért is számítottam otthon államellenesnek. Hiszen 14 és 17 éves korom között az életem célja az volt, hogy az államot kijátsszam. Ha kellett, hazudtam, ha kellett, álszent voltam. Amerikában, amikor kiderült, hogy nem szabad dolgoznom, én csak nevettem, nekem már óriási gyakorlatom van abban, hogyan kell egy államot kijátszani, megtettem én ezt már máshol is. Persze, ezt az amerikaiak nem szerették, mert az államnak náluk nagy a tekintélye. - Ez elég ellenmondásosan hangzik azokhoz a szilárd etikai normákhoz képest is, amelyekről az édesapja híres. - Igen. Az édesapám mindig a teljes tisztaságban hitt. Ő valószínűleg sosem tett volna olyat, ami ellentétes az etikával, különösen akkor nem, ha abból hátránya származik. De ha a fia életét rontotta volna el, akkor már a fia érdekeit választotta volna. Mint ahogy baja is lett miattam. Az egyetemet ezért is kellett otthagynia. Az más kérdés, hogy ezzel indult el A fizika kultúrtörténetének megírása. De nem lett volna szabad ilyen oknak lennie ahhoz, hogy egy olyan csodálatos könyv megszülessen. Egyébként ő soha nem éreztette velem azt, hogy miattam kellett megválnia az egyetemtől. Pedig így volt. - Édesapja A fizika kultúrtörténete című művével annyi pénzt keresett, mint amennyi egy négyes lottónyeremény volt akkoriban. Ön viszont a Forbes Magazine szerint Amerika egyik leggazdagabb embere. Ugyanakkor itt ül egy apró szobában, egy farmerben, pólóban, a lehető legszerényebb körülmények között. Milyen változást hozott a gazdagság? - Ezen nem gondolkoztam sokat. Mindig vigyáztunk rá, hogy ne bolonduljunk bele a lehetőségekbe. Emlékszem, volt egy ismerősünk, egy komputercég elnöke. Amikor a vállalatát bevezették a tőzsdére, az első napon vett egy Ferrarit. Még aznap karambolozott és szörnyethalt. Ez nagy tanulság volt nekünk. Nem az, hogy meghalt, hanem, hogy Ferrarit vett. Mert mi ezt úgy fogtuk fel, hogy aki az első nap vesz egy drága sportkocsit, az nem bízik a jövőben. Nekünk azóta az állandó újrabefektetésnek köszönhetően több ezerszeresre nőtt a jövedelmünk. - Hogyan él? - Nagyon jól és kényelmesen. Az időmre és az egészségemre nagyon vigyázok. Ezek azok a dolgok, amelyek mindent megérnek.