A Jövő Mérnöke, 2000 (47. évfolyam, 1-14. szám)
2000-02-10 / 1. szám
ÉPÍTESZEK ÉS HALLGATÓK Én egy vizsga kivételével azért, hogy a sikeres vizsga reményében megkapjam a tárgyért járó creditpontot, félévi jegyet. Ti miér ment el vizsgázni? Idén a magasépítési tanszéken az „ipari és mezőgazdasági épületek tervezése” című tantárgyból (építő N. 7. féléves tárgy) ezt nem így gondolták. Úgy gondolták, hogy a hallgató majd eljön vizsgázni, és a vizsgatéhák eredményével együtt megtudja azt is, hogy egyáltalán jogosult volt-e a vizsgára. Vagyis a féléves tervfeladatot és a vizsgát egyszerre osztályozták. Azt csak zárójelben fűzöm hozzá, hogy talán minden eddiginél szigorúbban. Bizony, akadt néhány ember - úgy 5-10 százalék -, akinek hiába volt sikeres vizsgája, a félévét mégis megtagadták azzal, hogy a rajz nem érte el az elégséges szintet. Ez így megy az első vizsgától kezdve, és a hallgatók továbbra is „saját felelősségükre” mennek el vizsgázni, mert a rajzaik csak a vizsgával együtt értékeltetnek. Néhány esetben már létezik ugyan valamiféle megoldás, de úgy gondolom, hogy ez olyan nagyfokú semmibevétele a hallgatók érdekeinek, ami meghaladja a tűrőképességemet. Ezért akkor is szót érdemel, ha a tényeken már nem lehet változtatni. Annyi értelme talán mégis van, hogy a későbbiekben ne forduljon elő hasonló eset. Komáromi Gergely (az egyik kárvallott) Nem a hallgatók tehetnek róla, hogy nem sikerült nyílt és érdekes vitát rendezni a Nemzeti Színházról a Bercsényi kollégium legnagyobb helyiségében, nem is a közönség. Semmilyen vita nem volt. Az Erzsébet téri és a lágymányosi épület hívei közül csak az előzőek jelentek meg. Hiába voltak felkészültek, érveiket csak önmaguknak és a közönségnek mondhatták el. A tornaterem zsúfolásig megtelt. A Bercsényi Szakkollégium már hetekkel korábban megkezdte az eszmecsere szervezését: meghívókat küldtek a döntéshozóknak, a szakmai szervezetek vezetőinek, s minden építésznek, akinek fontos mondanivalója, érve és javaslata lehet ebben a borzoló és borzongató nemzeti Nemzeti-ügyben. A visszajelzések alapján számíthattak is a komoly vendégek megjelenésére. A hallgatók hetekig gyűjtötték diáktársaik kérdéseit, észrevételeit. Plakátokat ragasztottak, leveleztek, telefonáltak, hívtak újságírókat is, vezető értelmiségieket is. De leginkább azokat az építészeket - tanáraikat -, akikre felnéztek. Hittek benne, hogy a szakma, sőt, a kultúrát képviselő politikai döntéshozók is meghallgatják a jövő építészeinek kulturált véleményét. Vagy legalább csak a kérdéseiket. Ezen az éghajlaton azonban jó ideje nem jönnek be a „népi kezdeményezések”. Igaz, telefonon értesítették az egybegyűlteket: a miniszter késik, 25 percet várni kell rá. Az összezsúfolódott hallgatóság, megértésssel fogadta a hírt, elvégre csak a királyok udvariassága a pontosság. A miniszter azonban 250 perc múlva sem érkezett meg... Siklós Mária és Schwajda György sem volt ott. Nem tudtak időt szakítani arra, hogy a Műegyetem rangos tanárai és az építészhallgatók előtt fejtsék ki álláspontjukat, és reagáljanak más véleményekre. A kamara elnöke egy olyan műegyetemi tanártársának engedte át székét a vitaasztal mellett, aki előző napon kapta meg kinevezését az építészkamara elnökségébe. A hallgatók nyílt, nemzetközi pályázat kiírásának támogatását kérték a kamaratagoktól, két nappal a közgyűlés előtt. Az újabb kompromisszumok keresését nem tartották járható útnak, a szakma megalázásáról beszéltek. Nem agresszíven, nem provokatívan - inkább visszafogottan és szomorúan. Belőlük még a fiatalság meg nem alkuvó - de vitában meggyőzhető -, reménykedő őszintesége beszélt. Csak éppen nem akadt, aki felfigyelt volna erre a halk sóhajra... -is