A Jövő Mérnöke, 2003 (50. évfolyam, 1-8. szám)
2003-10-22 / 7. szám
Hazalátogatott mérnök- bajnok Az 1969 óta az Egyesült Államokban élő 71 éves Delneky Gáborról két fontos dolgot kell tudnunk: 1954-ben szerzett mérnöki diplomát a Műegyetemen, és 1960-ban a római olimpián az aranyérmet nyert kardcsapat tagja volt. Az egyetemhez és a sporthoz fűződő emlékeiről beszélgettünk. - Hogyan kerültél a Műegyetemre? - Nehezen. Édesapám katonatiszt volt, így származásom miatt nem vettek fel az orvosira. Elmentem dolgozni, üvegesnek, majd a munkahelyem javaslatával, pótfelvételivel jutottam be a mérnökkarra. Az egyetemet nagyon nehéz körülmények között végeztem el - fűtetlen lakás, rossz anyagi körülmények, különböző segédmunkák -, végül 1954-ben kaptam meg mérnöki diplomámat vízépítő szakon. - Hol kezdtél el dolgozni? - A Bányatervhez kerültem, ahol 1956 végéig dolgoztam. Mivel a forradalom alatt tartottam egy beszédet, elbocsátottak. Szerencsémre 1957 elején sikerült a Vízitervhez, Mosonyi Emil osztályára bekerülnöm, és itt dolgoztam a szennyvizes osztályon egészen 1969-ig. Mivel nem voltam párttag, az előmenetelem akadályokba ütközött. Főnökeim javaslatára elvégeztem a marxista-leninista esti egyetemet és a sors fintoraként az egyetem elvégzéséért kapott jutalomszabadságról nem tértem haza, hanem az Egyesült Államokba mentem. - Hogyan helyezkedtél el Amerikában? - Chicagóba kerültem, ott él orvos bátyám. A másnapi újság első oldalán „Magyar olimpiai bajnok állást keres” címmel jelent meg egy cikk, amelynek révén sikerült a szakmában elhelyezkednem. 1981-ben 9 hónapos munkanélküli időszak után jelentkeztem egy orlandói álláshirdetésre, és sikerült megkapnom a munkát. Ötszáz jelentkező közül választottak ki. Ezen a helyen közel 20 évet töltöttem el, Orlando város közműveinek főmérnöke lettem. - Halljunk valamit a munkádról! - Már idehaza is szennyvizekkel, vízrendszerekkel, közművekkel foglalkoztam. Többek között én dolgoztam ki Orosháza és Szentendre közművesítésének terveit. Amerikában különösen a szennyvizek újrafelhasználásával foglalkoztam. Kidolgoztunk és eredményesen alkalmaztunk egy biológiai foszfor-eltávolítási módszert. 2002-ben nyugdíjba vonultam és elmentem szakértőnek Jordániába. Ott is a vizek újrafelhasználásával kapcsolatos tervek és törvények kidolgozásában vettem részt. Az iraki háború miatt haza kellett térnem az Egyesült Államokba, és Orlandóban a régi állásomba kerültem vissza, azóta újra dolgozom. Említést érdemel, hogy még a kilencvenes évek közepén a VITUKI- val kidolgoztuk egy tiszai monitoring-rendszer tervét, ami amerikai pénzzel működött volna, de nem valósították meg. Pedig milyen hasznos lett volna a későbbi tiszai cianid-szennyezés idején! - Hogyan kezdődött a sportpályafutásod? - A családunk miskolci, itt kezdtem el vívni id. Gerevich Aladárnál. Már 1948-ban szép sikereket értünk el, a Lévay József Református Gimnázium csapatával megnyertük az országos középiskolai bajnokságot, Izsa Tibor irányítása mellett. A fővárosba kerülve a Bp. Haladásban folytattam a vívást, ahol a Santellitanítvány Szabó László lett a mesterem. Az egyetem elvégzése után a Vasasba kerültem, és kétéves Bp. Honvédos kitérő mellett a Vasasban vívtam 1969-ig. A Vasasban Somos Béla lett az edzőm. - Milyen sikereket értél el a vívósportban? - 1953-ban egyetlen fiatalként döntőbe kerültem a Felszabadulási emlékversenyen, ami akkor, a „nagy öregek” idejében (Gerevich, Kovács, Kárpáti, Berczelly, Papp, Rajcsányi stb.) nagy sikernek számított. Ennek eredményeként kerültem abba a csapatba, amely Moszkvába utazott, hogy a szovjet sportolókkal megismertessük a vívás alapjait. Azután 1956-ban már edzőpartnerként segítettem Tatán a válogatottakat. 1959-ben tagja voltam a VB-ezüstérmes csapatnak, majd bekerültem az olimpiai válogatottba, és Rómában aranyérmet szereztünk. Természetesen az olimpiai bajnokságot tartom a legnagyobb sportsikeremnek. - Róma után hogyan alakult a sorsod a sportban? - 1961-ben a torinói VB-n bronzérmesek lettünk. A következő olimpia évében, 1964-ben is jól ment a vívás, rangelső voltam. Az akkori sportvezetés azonban Kutas Istvánnal az élen azt akarta, hogy hagyjam abba a mérnöki munkámat, és csak a vívással foglalkozzam. Erre én nem voltam hajlandó, ezért kirúgtak a válogatottból. Utána már csak az egyesületemben, a Vasasban vívtam, és igazi csapatemberként összesen nyolc országos csapatbajnoki cím megszerzésében volt részem. - Folytattad-e a vívást az Egyesült Államokban? - Gyakorlatilag nem. 1971-ben indultam a Martini Kupán, de csak a középdöntőig jutottam. Később különösebb edzés nélkül kétszer megnyertem az amerikai bajnokságot, sőt 1992-ben, hatvanévesen megnyertem a szenior bajnokságot is. Ezenkívül Chicagóban rövid ideig egy vívóiskolát is vezettem. - Jelenleg milyen a kapcsolatod a sporttal? - Tagja vagyok az Olimpikonok Világszövetségének. Benne voltam abban a szervezőbizottságban, amely Florida 2012-es olimpiai pályázatával foglalkozott, de az Amerikai Olimpiai Bizottság New York pályázatát támogatta. Különben Róma óta csak az 1976-os montreali olimpián vettem részt, de annak hangulata a fegyveres őrök állandó jelenléte miatt teljesen más volt, mint a rómaié. Szerintem az volt az utolsó baráti, jó hangulatú olimpia. Ott nagyszerűen éreztem magam, többek között a dühöngőben Wilma Rudolph-fal is jót táncoltam. - Mondj néhány szót a családodról! - Feleségem is magyar, 1970 óta élünk együtt. Két fiunk közül a nagyobbik 19 évesen meghalt autóbalesetben, a kisebbik az egyetem könyvtárosa, most már 30 éves. Az utóbbi években rendszeresen járunk haza, meglátogatjuk a rokonokat és találkozunk a régi sportbarátokkal. Készülök a jövő évi hazajövetelre, a BME aranydiplomájának átvételére. dr. Hencsei Pál