Jövő, 1848. december (1-23. szám)
1848-12-02 / 2. szám
Megjelenik hetenkint hatszor. Előfizetési dij Budapesten december hóra, boriték nélkül házhordással 1 for. pp.; januártól kezdve negyedévre házhordással bor. n. 3 pfor. 30 kr.; félévre 6 for. Vidékre decemb. hóra 1 frt 20kr. pp. Januártól kezdve félévre postán hatszor küldve borítékkal 7 frt. — kevesebbszer 6 frt 30 kr. pp. PEST. December hó 2. 2tlik szám. Szombat. Ezen politikai napilap , fölvesz mindenféle hirdetéseket egy hasábsorát 2 kr. pengővel. Bérmenticn leveleket csak ismerős kezekből fogad el a szerkesztőség. Vidéki tudósításokat örömmel fogad mindenkitől, csak tisztán s kimerítőleg legyenek írva. December 2-kán. Jelen állásunkat három félszempontból lehet, és kell különösen vizsgálnunk. E három főpont: a dynassa, európai státushelyzetünk, és a nemzetgyűlés. Mit kelljen tennünk azon trón irányában, melly egy szolgalelkü had által irtatja népeit, melly hazánkat csak azért kényszerűé a forradalom terére állani, hogy ürügye lehessen jogaink, és szabadságunk chartájától megfosztani?... kérdés merül föl minden gondolkodó polgár lelkében, s erre kell felelnünk mindenek előtt, hogy normális állapotba juthassunk, s teendőink részleteit szabályozhassuk. Mi úgy látjuk, hogy helyzetünk a trón irányában sem bizalomra , sem azon reményre nem jogosíthat többé, mikép, ha kibékültünk is egy ideig az uralkodó házzal, tartós frigyben maradhassunk , vagy ezen újabb frigyből, — mit valószínűleg, csak tetemesb jognyeremények áldozatán köthetnénk, — haszon káromlanék hányatott hazánkra. A habsburgi család, nem ollyan faj, melly tisztelni tanulta a népek jogait. Múltjából alig mutathat föl becsületes jellemet; jelene pedig gyalázatos!) még azon koronás ördögökéinél is, kik a sweiezi zsoldosok szablyaival támogaták ingatag trónjaikat, vagy kik mint kelet zsarnokai, olly nyomorékká tevék országaik népeit, hogy soha át ne tudják lépni az örök szolgaság barázdáit. Azok legalább feketék valának külről is, s nem csalhaták meg a bizalmat, és őszinteséget; — de ez, mig a vallásosság álpalástjában közeledik feléd azon töri fejét, hogy lábaidra mikint fűzzön uj gjl eset. Valóban nincs bizonyosabb , mint hogy a dynastia ezentúl is elkövetem mindent, leigázni mennyire csak képes , minden népeit, szövetkezni ellenünk minden hatalommal, s föl hajtogatni az idegen fajokat. A magyarnak önmaga iránti legfőbb feladata tehát, öszpontositani erejét minden oldalról, harczolni a végsőig, mig nem győz, s szét nem szaggatta nyomorúságának három százados lánczait, — vagy elhullni inkább dicsően sem mint szolgajármot húzzon, mit csak azon nép tűr, melly a szabadságot nem érdemli. — Ha kitartók a harczot, s a polgárháború szüvelnöke köztünk már nem lobog, természetes, hogy Európa államai között más helyet foglalunk. Magyarország akkor polgárok hazája lesz, nem pedig alattvalók tartománya; — a nemzet, mint nagykorúságra jutott egyén léphet az emberiség szent családjába, visszanyeri jogait, szabadságát s nemzeti lételét, mellyek nélkül jövője nem lehet. Ez a második pont, mellyet most szem elől el nem téveszthetünk. A harcz, mellynek népemésztő súlyait jelenleg viseljük, nem lehet nyomorult szolgaéletnek áldozata. Annyi nemes láng, és szent akarat, mennyi bennünket lelkesít, nem lehet, hogy csak annyit eredményezhessen, mikép Austria sorvadó testéhez ujabb — kötelek fűzzék ifjú szabadságunkat, — s ismét egy olly korona terhe alatt tengődjék, mellynek gyöngyei apáink, és unokáink vécseppeiböl termettek. Jelen állásunk harmadik szempontjából tehát azon kérdés támad : mit kell tennünk, s melly utat követünk? Kövesse-e a nemzet szabadsága ösztönét mellyel született, — avagy alázza meg magát a kétes jövő aggodalmai közt, s várja be sorsát, mit a habsburgi ház önkénye mér reá ? Sta mi a kormányzat philosophiájára hallgatunk, nem feledhetjük azon elvet, hogy : a népek intézményeit, s alkotmányait, mindenkor az ő életkoraik, jellemeik, s hajlamaikhoz kell alkalmazni. E tanulmányból önkényt folyik amaz igazság, hogy azon mozgalmat s törekvést, melly valamelly népet saját életösztönében fejleszt, nemesit, és vezérel; — nem csak elnyomni nem szabad , sőt inkább előmozdítani kötelesség. A nép, s annak alkotmányai, és élettörekvései közt ugyanis, igen szoros viszony létezik. Mindezek csak kisugárzásai az ő lényegének. Nemzetünknek a jog, szabadság, és függetlenség iránti örök gerjedelme valóban szinte az ő szellemének kifolyása. A múltnak viszontagságai, a jelenkor küzdelmei, erkölcsi életünknek eme feltűnő jelvét, nem csak el nem törölte, hanem mindinkább nemesítő, és szilárddá. Jelenthet-e ez mást, mint azt, hogy mi önállóságra születtünk, s méltók vagyunk reá? És váljon azon idegen népfajok, mellyek kürülnveznek bennünket, mivel képesebbek a jogra szabadságra, nemzeti létre, vagy függetlenséget, mint mi? Járultak-e többel a civilisatio hódítmányaihoz, tudományban, és művészetben, iparban, és mesterségekben? Birnak-e több jeles férfiakkal, a nemzeti emlékek, és érdemekkel ? Valóban nem!.... S ép ezért, csak a gonosz akarat, s uralkodói nagyravágyás vonhatja kétségbe e nemzet érdemeit, jogait, és érettségét. Szabadságának, és függetlenségének harczát csak pokoli ármány magyarázhatja lázadó ellenállására, — de fiai, barátai, s igaz bírái — nem. A nemzet természetjogai védelmében, s rablánczai széttörésében soha nem lehet lázadó. A magyar nemzetnek tehát, nem kell visszalépni a magasztos pályáról mellyre a sorstól tolatott. Azon pálya, a szabadság harczának pályája. A szabadság pedig , az isteni gondviselés biztosa e földön. Folytonos kijelentője , és tolmácsolója amaz igazságok, és törvényeknek, mellynek világa mindinkább emelkedik a népek láthatárán. De ezen nagy elvet alkalmazni kell; alkalmazás nélkül nem szedjük gyümölcseit. Alkalmazni fog a pedig ezt a nemzet, ha mindinkább átlátja e haza teljes függetlensége szükségét s kimondja, hogy Austriának császárával, ki több mint 20,000 zsiványt fizet az alvidéken csak hogy a magyart leigázhassa, — ki minden oldalról reánk tuditá a népek szemétárját, csak hogy még csirájában nyomja el szabadságunkat, s többé semmi közünk. Ezt ki kell mondani a nemzetnek, ha önmagát tovább is mystificálni nem akarja. Mert mit tesz az, hogy egy párhite fejedelem ellen harczol, s fiait mégis úgy vezeti csatába, mint a magyar király seregeit, ugyancsak a magyar király ellen? Ez habozás, avagy unamitás, — sőt több : ez politicai következetlenség. A nemzetgyűlés, de ezen politicát követi továbbra is, ügyünk igazságát koczkáztatja. Valóban, száműzni parányi egyéniségeket, kik hűtlenek valának a Hazához, — felakasztatni egyes bujtogatókat, midőn az iránt a kinek nevében történik a népgyilkolás nem mertek ítéletet mondani, a gyermeki politika. Avagy tétováztok, s alkudozni kívántok még ezentúl is a habsburgi családdal ? Ám legyen, de gondoljátok meg mit cselekesztek. A harczot, mellyet mi a szabadság nevében kezdettünk, nem hagyjátok bevégezni; nem fogjátok engedni, hogy a világ előhaladásának jelen mozgalmaihoz mi is fárfiasan járulhassunk . méretlen gyermekekké fogtok bennünket törpíteni, kik idétlen hóbortoskodásaikkal, csak gátolják a dolgok menenetét. Mészáros Károly: Európa jövője. Tavasz óta egész Európát mély izgatottság fogta el, s fenékig ható mozgalom árjai tartják erős rengésben. A népek véletlen eseményeket látnak és cselekszenek. A régi elvek csalhatatlanságát utszai suhanczok zátonyra vetik, és a roliantok bölcseségét falragaszok teszik tönkre. Ha a föld eddig állani látszott, — most életre ébredettnek tetszik. A legparányibb ország mozgásba jő; több nemzet, kit eddig csak a tudós keresett föl térképen — követelőleg