Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1989 (16. évfolyam)
1989 / 2. szám - Fülöp Mihály: A kisebbségi kódex
sebbségi védelem többé-kevésbé jogosult kritikákra adott okot, de mégis megvolt. Számos esetben a védelem puszta léte is megfontolásra késztette és fékezte a kisebbségek ellen intézkedéseket hozni szándékozó kormányokat. Sajnálatos visszaesést jelentene, ha a nemzeti kisebbségek a jövőben még ilyen védelemben sem részesülnének“.2 A Külügyminiszterek Tanácsa első, londoni ülésszakán (1945. szeptember 11.-október 2.) a nagyhatalmak előterjesztették békeszerződés-tervezeteiket. A szovjet javaslatok a fegyverszüneti szerződéseken és a berlini (potsdami) értekezlet határozatain alapultak, vagyis az addigi szövetséges döntések megerősítésére törekedtek. Nagy-Britannia küldöttsége az emberi jogok biztosításán kívül a „volt ellenséges“ államokat, vagyis Olaszországot, Romániát, Bulgáriát, Magyarországot és Finnországot arra is kötelezni óhajtotta, hogy a területükről elmenekült állampolgáraikat fogadják vissza és teljes felelősséget vállaljanak értük. Az Egyesült Államok tervezetei előirányozták az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmánya szerint az emberi jogok és alapvető szabadságjogok megvalósítására a szólás, a vallás, a nyelvhasználat, a politikai meggyőződés, a gyülekezés szabadságát. A londoni ülésszak egyetlen, Magyarországot érintő vitájában, 1945. szeptember 2-án a magyar kérdésben döntési joggal nem rendelkező Bidault francia külügyminiszter román-magyar határként az etnikai vonalat javasolta, s ehhez hozzáfűzte: „mivel a magyar népesség területi megoszlása a románok lakta területek közepén csak a kérdés részleges megoldását teszi lehetővé, éppen ezért alkalom nyílik a kisebbségi jogok megerősítésére és javítására“,3 (kiemelés tőlem - F. M.) A londoni ülésszakon a békeszerződés-tervezetek vitájában nem született végleges döntés. Az érdemi tárgyalásokat 1946 tavaszára halasztották. A Sebestyén emlékirat A magyar külpolitikának 1945-1946 fordulóján szembe kellett néznie a háború utáni Magyarország egyik legsúlyosabb problémájával, a csehszlovákiai magyarok, illetve a magyarországi németek kitelepítésének kérdésével. Sebestyén Pál, a Külügyminisztérium adminisztratív vezetője, „vezértitkára“ 1946. január 1-jei összefoglalójában a magyarság állami életet élő része történelmi feladatának tekintette, hogy a magyarság nemzetközileg cselekvőképtelen részének sorsával törődjék, s annak érdekei felett „gyámként“ őrködjék. Az olyan kísértések ellen eleve vértezzük fel magunkat - írja Sebestyén -, hogy „a magyar állam és a benne élő magyarság részére könnyebbségeket és előnyöket a tőlünk külön élő magyarság érdekeinek felhasználásával, vagy ezek rovására próbáljunk elérni, vagy akárcsak el is fogadni. Különösen erősen jelentkezik ez a csábítás a szomszéd államokhoz való viszonylatokban.“ A külügyi főtisztviselő szerint a háború utáni népvándorlások és megmozdulások „olyan politikai és népi csoportosulásoknak és átrétegződéseknek jegyében történnek, amelyek