Kakas Márton, 1904 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-03 / 1. szám
Radas Márton Az obsitos. Hárman valának együtt. A furfangos iró, Az obsitos vitéz s a potrohos biró. S a többi asztaloknál együtt és szerteszét Jámbor parasztlegények itták a hegy levét. „Csakhogy itthon vagyok már!“ Háry nagyot kiált, Jó biró uram, kendnek örülök legkivált, Mert szolgáltam már sokszor sok három éveket, De októberre hazaengedlek engemet. És az idén ? Hogy itt vót október elseje, Négy glédába fölállott a császár ezrede, S habos lovon elénk állt Kruebrecky ezredes, S mondok hegyeset pökve magamban: „Hát mi lesz?“ Ezredes úr Kruebrecky ficánkol a lován, Szeméből köny pereg le, az arca halovány, Majd megszólal a hangja, lágyan mint esti szél . . . És csukló zokogással mihozzánk igy beszél . . . „Fiuk, derék vitézek, ti bátor harcfiak, Kiknek fénylő a szive, mint fényes ércsisak, A parlament ez évben már katonát nem ád, S ha ti most hazamentek, mi lesz, az angyalát ? Most már októberi imák, hát kérlek gyerekek, Egészen januárig haza ne menjetek, Hüsze nem is én kérlek, a császár szava ez, Mert ha nincs katonája, a császár árva lesz . . . Mi néktek három hónap, ti öreg katonák, Azt a teremburaját, talán nem a világ? Az öreg mért könnyezzen a Burgban odafenn, Maradjatok kedvéért fiuk hát idebenn?“ A kardot megcsörtettük kiáltván: „Maradunk!“ Az ezredes szól vígan: „Hát ép marad hadunk. Vitézlő Háry János üljél lovadra hát S Bécsbe, miként a villám, repülj az angyalát ...“ Pejkómra fölpattantam röpülve, mint a szél, Mert én előttem mindig Befél volt a Befél, És versenyt vágtattam, hogy ki ér hamarabb Bécsnek fővárosába, én-e, avagy a nap. Én győztem egy lófejjel s vígan kopogtam ám Ferenc József ő fenség aranyos ajtaján. Az öreg pipázva, papucsba jött elém S vállamra verve mondja: — Mi az újság, ecsém ! Én meg haptákba állok, már a hogy ez dukál, És jelentem harsányan: „Fenség! Császár-király ! Sohse aggassza bánat, vagy gond már kelmedet. Sohse sirassa felség a magyar sereget. Benn maradunk egy szálig, a mig jön január . . .“ „Már értelek, te édes, vitéz magyar huszár! Kiáltja ő felsége. — Hiába obstruál Az ellenzék, ám Háry az kötélnek nem áll.“ És parolát ad nékem és kincset, aranyat, Fényes medáliákat a hűségem miatt. Én meg a kaszárnyába vágtattam egyenest, S már ottan is aludtam, mire leszállt az est. Az volt aztán gyöngyélet, ami jött azután. Nem rukkoltunk ibungra, se későn, se korán. A tisztek becézgettek, s hogy jött az estebéd. Mindnyájunkra várt már négy-öt fehércseléd. Mindennap vasárnap volt, dupla léning akadt. És bíztunk, hogy alattunk az ágy is leszakadt. S ha az őrmester görbén tekintett csak reám, Menten börtönbe dugta, — úgy ám! — a kapitány. S hogy eljött január is, megjött az ezredes. S mondok, hegyeset pökve, magamban : „Hát mi lesz ?“ Ő meg glédába fogja és még az ezredet S szól: „Tovább maradni, huszárok, nem lehet. Tudom, hogy sorsotok jó , de hát a reglam. Azt parancsolja nékem, engedjetek haza. Azért ne sírjatok hát, vitézlő gyerekek... Hogy az a jó Isten áldjon meg bennetek!“ És mi zokogva álltunk a kantin közepén, Köny ült az ezredesnek vitézi hős szemén, Adott mindnyájunknak egy arany érdemjelet S a front előtt búsan szomorún, elléptetett... ... S mostan itthon vagyok ... De vagyok oly legény, Hogy szeptemberre újra katona leszek én, Mert hogyha Háry János már jó példát nem ad, A némettől ki menti meg a magyar hazát ? A kaszinóban. Egy magyar nemes, Főispán uram nem játszanál velem egy alsóst? A főispán: Nem lehet barátom. Rossz idő jár mostanában ránk. Megtörténhetik, hogy mire befejezzük ezt az alsóst, Tisza már mást nevez ki helyettem főispánnak. Vitéz Háry János újabb ésnevezetesebb vitézi tettei és hősi cselekedetei.