Kakas Márton, 1904 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-03 / 1. szám

Rad­as Márton Az obsitos. Hárman valának együtt. A furfangos iró, Az obsitos vitéz s a potrohos biró. S a többi asztaloknál együtt és szerteszét Jámbor parasztlegények itták a hegy levét. „Csakhogy itthon vagyok már!“ Háry nagyot kiált, Jó biró uram, kendnek örülök legkivált, Mert szolgáltam már sokszor sok három éveket, De októberre hazaengedlek engemet. És az idén ? Hogy itt vót október elseje, Négy glédába fölállott a császár ezrede, S habos lovon elénk állt Kruebrecky ezredes, S mondok hegyeset pökve magamban: „Hát mi lesz?“ Ezredes úr Kruebrecky ficánkol a lován, Szeméből köny pereg le, az arca halovány, Majd megszólal a hangja, lágyan mint esti szél . . . És csukló zokogással mihozzánk igy beszél . . . „Fiuk, derék vitézek, ti bátor harcfiak, Kiknek fénylő a szive, mint fényes ércsisak, A parlament ez évben már katonát nem ád, S ha ti most hazamentek, mi lesz, az angyalát ? Most már októberi imák, hát kérlek gyerekek, Egészen januárig haza ne menjetek, Hüsze nem is én kérlek, a császár szava ez, Mert ha nincs katonája, a császár árva lesz . . . Mi néktek három hónap, ti öreg katonák, Azt a teremburaját, talán nem a világ? Az öreg mért könnyezzen a Burgban odafenn, Maradjatok kedvéért fiuk hát idebenn?“ A kardot megcsörtettük kiáltván: „Maradunk!“ Az ezredes szól vígan: „Hát ép marad hadunk. Vitézlő Háry János üljél lovadra hát S Bécsbe, miként a villám, repülj az angyalát ...“ Pejkómra fölpattantam röpülve, mint a szél, Mert én előttem mindig Befél volt a Befél, És versenyt vágtattam, hogy ki ér hamarabb Bécsnek fővárosába, én-e, avagy a nap. Én győztem egy lófejjel s vígan kopogtam ám Ferenc József ő fenség aranyos ajtaján. Az öreg pipázva, papucsba jött elém S vállamra verve mondja: — Mi az újság, ecsém ! Én meg haptákba állok, már a hogy ez dukál, És jelentem harsányan: „Fenség! Császár-király ! Sohse aggassza bánat, vagy gond már kelmedet. Sohse sirassa felség a magyar sereget. Benn maradunk egy szálig, a mig jön január . . .“ „Már értelek, te édes, vitéz magyar huszár! Kiáltja ő felsége. — Hiába obstruál Az ellenzék, ám Háry az kötélnek nem áll.“ És parolát ad nékem és kincset, aranyat, Fényes medáliákat a hűségem miatt. Én meg a kaszárnyába vágtattam egyenest, S már ottan is aludtam, mire leszállt az est. Az volt aztán gyöngyélet, a­mi jött azután. Nem rukkoltunk ibungra, se későn, se korán. A tisztek becézgettek, s hogy jött az estebéd. Mindnyájunkra várt már négy-öt fehércseléd. Mindennap vasárnap volt, dupla léning akadt. És bíztunk, hogy alattunk az ágy is leszakadt. S ha az őrmester görbén tekintett csak reám, Menten börtönbe dugta, — úgy ám! — a kapitány. S hogy eljött január is, megjött az ezredes. S mondok, hegyeset pökve, magamban : „Hát mi lesz ?“ Ő meg glédába fogja és még az ezredet S szól: „Tovább maradni, huszárok, nem lehet. Tudom, hogy sorsotok jó , de hát a reglam. Azt parancsolja nékem, engedjetek haza. Azért ne sírjatok hát, vitézlő gyerekek... Hogy az a jó Isten áldjon meg bennetek!“ És mi zokogva álltunk a kantin közepén, Köny ült az ezredesnek vitézi hős szemén, Adott mindnyájunknak egy arany érdemjelet S a front előtt búsan szomorún, elléptetett... ... S mostan itthon vagyok ... De vagyok oly legény, Hogy szeptemberre újra katona leszek én, Mert hogyha Háry János már jó példát nem ad, A némettől ki menti meg a magyar hazát ? A kaszinóban. Egy magyar nemes, Főispán uram nem játszanál velem egy alsóst? A főispán: Nem lehet barátom. Rossz idő jár mos­tanában ránk. Megtörténhetik, hogy mire befejezzük ezt az alsóst, Tisza már mást nevez ki helyettem főispánnak. Vitéz Háry János újabb és­­nevezetesebb vitézi tettei és hősi cselekedetei.

Next