Kakas Márton, 1911 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-01 / 1. szám
JCcards McLrton, Hegyesi Spitzné Mindig mondom én, hogy a történelmi tradíciókhoz ragaszkodni kell. íme a szegény Ugocsa is addig volt boldog, amíg hű maradt a maga tradíciójához. Már századokkal ezelőtt büszkén kimondta, hogy még a koronázásra se küld deputációt, most pedig megfeledkezett az ősi virtusról s egy nyomorult vicinális vasút miatt küldöttséget szalajtott Budapestre. De meg is járta. A deputáció akkora orral ment haza, hogy otthon elefántcsapatnak nézhették. Szerencse, hogy százan jöttek, mert ha kevesebben vannak, talán el se bírták volna azokat a mázsás igazságokat, amelyekkel a Hieronymi kegyelmes úr megajándékozta őket. A kegyelmes úr Ugocsának beszélt, de a komámasszony is érthetett belőle. A főváros idegenforgalma ezentúl még kisebb lesz, mert egyhamar nem jön ide monstreküldöttség. Valamikori, régen is pórul járt egy küldöttség, a mely a miniszterhez jött tisztelegni. Az egész országban nagy szárazság volt akkor s a gazdák alig arattak valamit. Csak a végrehajtónak volt bőséges aratása. Az adót kegyetlenül behajtották s az utolsó vánkost is kihúzták az emberek feje alól. A fináncminiszter pedig egy hajthatatlan akaratú, kemény ember volt: Kerkápoly Károly. Az ő szívét nem lágyították meg a síró panaszok, amelyek feléje hangzottak az ország minden részéből. Aki benyitott a miniszteri szobájába, mindig úgy érezte magát, mintha az oroszlán barlangjába lépne, de leginkább akkor, ha kérni akart valamit. S én Istenem, a miniszterhez miért mennének az emberek, ha kérni nem ? A bajai nép is keservesen sínylette a szárazságot s valakinek az a jó gondolata támadt, hogy adóelengedést kellene kérni. Nyomban össze is verődött vagy harminc ember feljött deputációnak Budapestre. Az első ember, akit a küldöttség fölkeresett, természetesen a város szeretett képviselője volt. És Baja városának akkor nem kisebb ember volt a képviselője, mint Tóth Kálmán, a szelídlelkű, édes szavú költő. Csak azt a csekélységet kívánták tőle hűséges választói, hogy vezesse őket az oroszlán barlangjába. Mit volt mit tenni? A választó már akkor is nagyobb úr volt, mint a képviselő. Szegény Tóth Kálmán elmondott egypár Miatyánkot, aztán elindult a deputációval Budavárába. A rettegett miniszter még a rendesnél is haragosabb kedvében volt. Amikor benyitott a szobába, ahol a küldöttség várakozott, akkora villámokat szórt a szeme, hogy a deputátusok ijedten kapták el a fejüket. Aztán megszólalt a város aranytollú főjegyzője s egy sziklából is könnyet facsaró szavakkal panaszolta el a bajai nép nyomorúságát. De a mikor odáig ért, hogy mély alázattal kérik az adónak kegyes elengedését, a miniszter a szavába vágott. Úgy harsogott a hangja, mint a ..mennydörgés, a mikor rákiáltott: — Lárifári! Abból nem lesz semmi! A státusnak szüksége van rá, hogy a polgárai megfizessék az adójukat, mert különben nem viselheti el a terheit. Ha elengedné az adót, mi az istennyilából fizetné a tanítót, a hivatalnokot, meg a katonát ? Szikrázó szemmel mustrálta végig a reszkető deputátusokat, aztán Tóth Kálmán felé fordult, a ki rémülten hányta a keresztet. — Neked pedig, Kálmán, — kiáltotta haragtól lángoló arccal, — literátus ember létedre lebe-* tett volna annyi eszed, hogy ne bolonditsd a nyakamra ezeket a dologkerülőket! Vidd őket a pokolba! A kegyelmes úr ezzel a nyájas bucsuzással sarkon fordult s ugy becsapta maga után az ajtót, hogy az utcán járó emberek megigazították az óvájukat, mert azt hitték, hogy delet hirdet a citadella ágyúja. Az ugocsai deputáció tehát valamivel mégis jobban járt. De azért mégse hinném, hogy akik benne voltak a küldöttségben, ezt a budapesti kirándulást két utazásnak tekintenék. Vagy nem ? egyről-másról.