Kalauz, 1859. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1859-01-22 / 4. szám
55 rom nap alatt hatalmas gát emelkedett a folyó partján, mely egy közönséges árral daczolhatott. A veszély több megyékben helységeket borított el, vészes árjával az alföldre is elérkezett. Nem lehet a rémületet leírni, mely Tiszaláp lakosait éjjel elfutotta. Midőn a nyugvó lakosokat roppant hullámzúgás, és a vészharang kongása felriasztotta, mindenki kétségbe esve futkosott, mentésről gondoskodott, de már késő volt. A kompot a jégtorlaszok elszakasztották, a rohanó ár meg nem állt, sőt a tiszaháti töltésben gátat találva, annál nagyobb gyorsasággal rohant a szerencsétlen Tiszaláp helységének, s annak utcráit csak hamar elborította A tiszahátiak is felriadtak. Szendey mindent feledve fiával együtt a legsürgetőbb rendeleteket osztogatta a jó lakosoknak, a szomszédok mentésére. Rögtön fáklyákat gyujtatott, s maga fiával s embereivel dereglyékre, ladikokra ülve mentek a szerencsétlenek segítségére. Az éji sötétségben csak a kétségbeesés sikoltása hangzott. A megrögzött gonoszságu férfiak káromolva Istent s embereket egymással küzdöttek egy teknőért, vagy egy szál deszkáért. Sokan nyakig gázoltak a hideg vízben: a nők, s gyermekek a háztetőkön kiáltoztak a rémület hangján segítségért. A tiszahátiak megborzadtak mikorra oda értek. Megmentettek a kit lehetett. Összeomlott házakból feláldozó lélekkel menté ki az ifjú Szendey az elevenen eltemetettekel, — a megszabadultak hálás könyek közt borultak az öreg Szendey lábaihoz, de a síelőket csak az áldás, az imák hangjai kísérhették. A tiszalápi kastélyban pedig ezalatt hatalmas mulatság folyt. Ide nem hatott a kétségbeesők kiáltása. Dobródy úr nem félt az ártól. Mit ártott ha bement is a viz az udvarába, a házába be nem mehetett, és annál jobban fuvatta a repedt trombitát, a muzsika annál jobban szólt, mentül nagyobb volt a vész. (Vége köv.) A magyar nemzet. Petőfi Sándortól. Járjatok be minden földet, Melyet Isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Váljon mit kell vele tenni: Szánni kell e, vagy megvetni? — Ha a föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet, lelket andalító, És oly gazdag! . . . aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óczeánja , S hegyeiben menyi bánya, És ezekben anyi kincs van, Menyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások daczára, Ez a nemzet mégis árva. Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy, és gyémánt van S mind ezek maradnak ott lenn, Vagy ha éppen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban sárban érnek véget, Vagy az Ínség zivatarja Őket meszsze elsodorja, Meszsze tölünk a világba, Idegen nép kincstárába. És ha ott ragyogni látjuk, Szánk szemünket rájuk tátjuk, S áldicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyrül anyiszor mesélünk ? Azzal dicsekedni váltig, A mi szégyenünkre válik ! Csak a magyar büszkeséget, Csak azt ne emlegessétek ! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi néki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle ? S a világtörténet könyve ? Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj minekünk, Ezt olvasnák csak felölünk : „Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán gyáván"“ Oh hazám! mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre ? Mikor ébredsz önérzetre ?