Kalligram, 1997 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1997-03-01 / 3. szám
van, hogy a szöveg szüli az intertextualitást „irodalmi utalások" alkotásával stb., hanem fordítva az intertextualitás teszi lehetővé a szövegek gyártását: az intertextualitás a „szöveg létezésének feltétele".19 A kapcsolatok, melyeket az intertextualitás hoz létre, nemcsak a szöveg és más szövegek kapcsolatát jelentik, hanem a szemiózis univerzumának keretén belül bármely kapcsolatot: ez azt jelenti, hogy az intertextualitás mint valamilyen „irodalmiasság" (szöveg kapcsolata más szövegekkel) nem áll szemben a szöveg „életszerűségével" (a szöveg a szerző életét vagy a világot jelöli), mint ahogyan a naivkodó irodalomtörténeti szemlélet értelmezi, hanem a szöveg és a világ bármely kapcsolata nem más, mint az intertextualitás által alkotott kapcsolat: a világ nyelvileg már mindig megmagyarázott világ (Gadamer), szemiotikai univerzum, heterogén kódok, jelrendszerek metszéspontja, kultúrák rendszere - bármely szöveg intertextusa, ugyanúgy, ahogy a szöveg a világ része. A szövegek kapcsolatának kérdése (bármilyen jelrendszer szövegeiről van is szó) a labirintusként strukturált szemiotikai univerzumban, a szöveg akármilyen más szöveghez (jel a jelhez) való viszonyításának a kérdése, amely lehetővé teszi további jelentések kialakítását. Ahogyan Genette írja: „Ha valaki igazán szereti a szövegeket, elérkezik a pillanat, és azután vágyódik, hogy (legalább) kettőt szeressen egyszerre." (364) Genette azonban, ahogyan már rámutattunk, inkább irodalomtörténész mint poligám (korábbi-későbbi szöveg). Mi, Horváth-követők azt mondjuk, hogy a szöveg nem más, mint annak a lehetősége, hogy más szöveghez viszonyítsuk, hogy heterogén interpretációs kódok által magyarázzuk. A szöveg, amelyet más szövegekhez viszonyítok, abban a pillanatban számomra a dekódoló mechanizmus feladatát tölti be. A szövegek egymáshoz való viszonyításának kérdése ezért aztán az olvasásuk kérdése, de semmi esetre sincs a szubjektív olvasásról szó - miképpen Barthes írja: „Az az »én«, amely a szöveghez közeledik, már magában végtelen vagy pontosabban mondva elvesztett szövegek sokasága (amelyeknek a kezdetük elveszett...)"20 Az irodalomtörténet kódja az „állami apparátus" transzformációja (Deleuze és Guattari), rendezett és hierarchizált tér, amely pontosan kijelöli határait, kintjét és bentjét, míg az így értelmezett intertextualitás nomád „harci gépezet” (ugyanaz a két gondolkodó), amely deteritorializálja a (irodalomtörténeti) kontextust, elősegíti a jelek területén az állandó áramlást. Az ilyen intertextualitás, ahogyan Balbus helyesen megállapítja, a historikus (46), bár nem azért, mert a történelemmel „nem számol”, hanem azért, mert deteritorializálja azt. „Két" intertextualitásról szoktak beszélni, pl. globálisról és határokról.21 Míg Markiewicz a (határolt) intertextualitást a Terentiusféle kijelentés Borges általi idézésének gondolja (ahogy erről kárörvendően ír): „Már mindent leírtak”, számunkra megfelelőbb lesz az intertextualitást Borges más metaforájával meghatározni a babilóniai könyvtáréval: a könyvtár labirintusának permutációs, játékos jellege a kombinációkon alapul - „A könyvtár teljes, és polcain a húszegynéhány ortográfias jel valamennyi - bár nagyszámú, de mégsem végtelen - lehetséges kombinációja előfordul, vagyis mindaz, ami kifejezhető (és valamennyi nyelven megvan)."22 E könyvtár permutációs jellege azt jelenti, hogy bármelyik két grafémának muszáj szintagmatikusan találkozni legalább kétszer: úgy, hogy egyszer az egyik követi a másikat, majd a másik az egyiket (visszahatóság). Az egyik szöveg tehát olvassa a másikat, attól függetlenül, hogy „korábbi" vagy „későbbi" mint ez a másik szöveg. „Az egyik szöveg olvassa a másikat. Hogyan lehet az olvasás állandó? Pl. azt mondhatjuk, hogy Az Más életrajzok, más szövegek, más világok 23