Kalligram, 1997 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1997-05-01 / 5. szám
mert val kapcsolatban pedig így indokol: „Le volt taszítva az Olympuszról, nem tanult meg egyet, amire magyar írónak mindenekelőtt el kell készülnie: nem tudott szegény lenni." Azaz Mikszáth ezekben a rajzokban elsősorban valamiféle lelki-hangulati önarcképeket is rajzol. Saját magát, saját rossz érzéseit, félelmeit, szorongásait rajzolja bele a portrékba, saját problémáival küszködik. Gaál Józseffel kapcsolatosan 1905-ben leírja a parancsot: „Ami regula, legyen regula. Holtig a hámban kell maradni." Az anekdoták közül, melyek mindig is jellemzők voltak rá, az előszavakhoz a szomorkásakat szedegeti össze. Azokat, melyeknek vidámságán átüt egy kis melankólia, az elmúlás halk bánata. Emlegeti Jókai kibukását a hendrás záróképviselőházból, és hozzáteszi, hogy az író „egyre meséli az ő nemzete melynek legfőbb tanácsában immár nem jutott helye". Beszél Fáy A híres kertjéről, szőlőjéről, ahol Vörösmarty Fótidata keletkezett - s hol, szí, „hol ez már mind? (...) A szőlőt megette a filoxéra, a ferencvárosi bájos paradicsom helyén buta bérkaszárnyák meredeznek..." De az előbb említett halálvágyról szóló részletet a Nagy Ignác-portré végéről is az előzi meg, mikor Nagy Ignác este bement a Csigába, az írók kedvenc vendéglőjébe, ott a „dugóknak szörnyű pattogása volt”. Szívesen és színesen elmeséli, hogyan szerzett - mivel a sajátja nem elég jó rendű a továbbtanuláshoz, egyik rokona bizonyítványának felhasználásával Radákovics József, alias Vas Gereben ügyvédi diplomát, majd később hozzáteszi, mivel így kerek a történet, hogy mikor a szabadságharc után elkobozták e diplomát, az úgyis csak félig volt az övé. Több alkalommal az előszó szervező motívuma lesz az anekdota vagy egy jól felhasználható nyelvi elem. Pulszky Ferenc intrikus hajlamait taglalva Mikszáth megjegyzi, hogy a család predikátuma nem hiába Cselfalvi. Csiky Gergelyt azzal dicséri meg, hogy bár azok közé tartozott, „kik könyökükkel is elég erősek maguknak utat vágni", ezt nem tette, nem volt rá ideje, „mert ez a könyök éjjel-nappal oda volt támasztva szüntelenül az íróasztalhoz". A felszedett színes kavicsok közül azért a kevésbé rikító színűeket, a tompább, melankolikusabb árnyalatúakat kedveli. Az életrajzokban különösen szívesen emeli ki a szomorú, sőt néha tragikus eseményeket. Fixa ideája, hogy a nagy írót a csapások növelik meg. Még Jókai életrajzába is beírja - természetesen saját gyermeke halálára utalva -, hogy a tragédia hiányzott az életéből; hogy Jókai házában nem volt kis koporsó. Jósika Miklós életét elemezgetve írja, hogy a leendő író házasságának „boldogtalannak kell lennie, hogy a katona költővé változhassék, hogy a lélek szenvedésekben megkapja azt a finomságot, amellyel megérteni tud és magát megértetni.” Iványi Ödön kapcsán pedig leszögezi: „Maga a Halál is szokszor nevel írókat, mintegy belekényszeríti kiszemelt áldozatát, halálos betegségbe ejtve őt, a halhatatlanságba." Szívesen időzik el a félbemaradt pályánál: Justh Zsigmondról írja: bevégzett nagy pálya mindenkor fenséges látvány és kibékítő. Ellenben szép kezdet izgat és keserű hangulatot teremt. Ilyen kezdetek minden irodalomban vannak és az összetört remények polcán őriztetnek." A harminckilenc évesen elment Iványiról pedig ezt a fájdalmas képet veti papírra:gyobb kár a fácskáért, melyen csak egy szem cseresznye termett, mint amely már meghozta sok évben a maga gazdag terméseit és elaggott. A püspök „Egy egy