Kalligram, 1997 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1997-05-01 / 5. szám
férfi, tud akarni és keresztülvágja magát a sziklán is, ha a túlsó oldalon zöld gyepet érez". Ahol így kell indokolni, ott lesz hosszabb a bevezető, ugyanez a helyzet Podmaniczky Frigyes esetében. Mint minden cikkében, Mikszáth ezekben az előszókban is tud érdeklődést keltően, szellemesen kezdeni és zárni. Gyakran indít például aforisztikus mondattal: „Talán nem is egész bolondságok az óriásokról szóló ősmesék..." (Jókai Mór); vagy: „Az örökké megújuló történettel indul meg ez az élet is." (Gaál József); vagy: „Az írók nemcsak úgy lesznek, hogy a múzsa homlokon csókolja őket a bölcsőjükben." (Iványi Ödön) De ez sem lesz nála modor, nem akar mindenáron valami bölcsességet mondani, így előfordul, hogy csak a szürke életrajzi adatokkal kezdi, ami éppen ezért tűnik szellemes fordulatnak, mint például Justh Zsigmond könyvének előszavában. A befejezések viszont mindig kimunkáltak: vagy közölnek valami - általában elszomorító, elégikus - hangulatot, vagy elgondolkodásra késztetnek. Fáy András rövid életrajzát például a következő csattanóval fejezi be: „Csak a pénz halhatatlan." Kedves írójának, Ferczeg Ferencnek arcképét pedig kissé csipkelődő hangú kedveskedéssel zárja. Herczeg, aki Mikszáth szerint „A megtestesült korrektség", és „Este lefekvés előtt húsz esztendő óta pontosan felhúzza a Patteck óráját és azzal a tudattal hajtja le Altdeutsch típusú fejét dunai lúdpihéből töltött vánkosára, hogy a világ jól van teremtve és ha az ember mindent jól elvégezve alszik egyet, reggelre megint ilyen jó állapotban találja." Ebben a mondatban irónia és szomorúság egyszerre van jelen. Mikszáth egész életműve a bizonyíték rá, hogy tudja, a világ nem egyetemes világrend erkölcsi szabályai szerint működik, de nagyon sajnálja, hogy ez nem így van. Az életrajzok alapvető jellemvonása az emlékezés. Emlékezés a régi időkre, azokra, melyeket Mikszáth átélt, és azokra is, amelyeket csak olvasmányaiból vagy mások elbeszéléseiből ismer. Pontosan fejezi ki ezt a helyzetet Király István, mikor azt írja, hogy az író ezekhez az életrajzokhoz „eltűnt évtizedek színes kavicsait" szedegette össze. És ezeket a színes kavicsokat, tehetjük hozzá mi magunk, simogatta, fényesítgette, dörzsölgette, és utána elmerengett felettük. Ezért van oly sok szomorúság, mélabú ezekben a rajzokban. Oly sok bánatos kiszólás, megjegyzés, hogy gyakran gyanakodhatunk: az utána következő regény tán csak az apropója annak, hogy Mikszáth elmondhassa néha lesújtó, néha melankolikus véleményét a világról, az „eltűnt évtizedekről", melyek mindenképpen vonzóbbak voltak az író számára, mint a jelen. És az a legnagyobb baj, hogy ezt ő maga is tudni kénytelen. Ezért is szedi föl ezeket a színes kavicsokat, teszi őket zsebre, hiszen nem dobhatja el, mivel ezek az értékei, melyek egy eltűnő világból megmaradtak. Ennek gyakran hangot is ad, bár időnként álarcosan. Nagy Ignác portréját például 1908-ban ilyen kibeszélő stílusban fejezi be: „Más, szomorú világ szakadt ide a régi helyett. Legokosabb volt itthagyni." Kuthy Lajos szomorú bukása „Eltűnt évtizedek színes kavicsai" Csoma Tihamér: Májusi látomás (Fotó: Lánczos Tamás)