Kalligram, 1997 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1997-05-01 / 5. szám

férfi, tud akarni és keresztülvágja magát a sziklán is, ha a túlsó oldalon zöld gyepet érez". Ahol így kell indokolni, ott lesz hosszabb a bevezető, ugyanez a helyzet Podmaniczky Frigyes esetében. Mint minden cikkében, Mikszáth ezekben az előszókban is tud érdeklő­dést keltően, szellemesen kezdeni és zárni. Gyakran indít például aforiszti­­kus mondattal: „Talán nem is egész bolondságok az óriásokról szóló ősme­sék..." (Jókai Mór); vagy: „Az örökké megújuló történettel indul meg ez az élet is." (Gaál József); vagy: „Az írók nemcsak úgy lesznek, hogy a múzsa homlo­kon csókolja őket a bölcsőjükben." (Iványi Ödön) De ez sem lesz nála modor, nem akar mindenáron valami bölcsességet mondani, így előfordul, hogy csak a szürke életrajzi adatokkal kezdi, ami éppen ezért tűnik szellemes fordulatnak, mint például Justh Zsigmond könyvének előszavában. A befeje­zések viszont mindig kimunkáltak: vagy közölnek valami - általában elszo­morító, elégikus - hangulatot, vagy elgondolkodásra késztetnek. Fáy András rövid életrajzát például a következő csattanóval fejezi be: „Csak a pénz halhatatlan." Kedves írójának, F­erczeg Ferencnek arcképét pedig kissé csip­kelődő hangú kedveskedéssel zárja. Herczeg, aki Mikszáth szerint „A megtes­tesült korrektség", és „Este lefekvés előtt húsz esztendő óta pontosan felhúz­za a Patteck óráját és azzal a tudattal hajtja le Altdeutsch típusú fejét dunai lúdpihéből töltött vánkosára, hogy a világ jól van teremtve és ha az ember mindent jól elvégezve alszik egyet, reggelre megint ilyen jó állapotban találja." Ebben a mondatban irónia és szomorúság egyszerre van jelen. Mikszáth egész életműve a bizonyíték rá, hogy tudja, a világ nem egyetemes világrend erkölcsi szabályai szerint működik, de nagyon sajnálja, hogy ez nem így van. Az életrajzok alapvető jellemvonása az emlékezés. Emlékezés a régi idők­re, azokra, melyeket Mikszáth átélt, és azokra is, amelyeket csak olvasmá­nyaiból vagy mások elbeszéléseiből ismer. Pontosan fejezi ki ezt a helyzetet Király István, mikor azt írja, hogy az író ezekhez az életrajzokhoz „eltűnt évtizedek színes kavicsait" sze­degette össze. És ezeket a színes kavicsokat, tehetjük hozzá mi magunk, simogatta, fényesítgette, dörzsöl­­gette, és utána elmerengett felettük. Ezért van oly sok szomorúság, mélabú ezekben a rajzokban. Oly sok bánatos kiszólás, megjegyzés, hogy gyakran gyana­kodhatunk: az utána következő regény tán csak az apropója annak, hogy Mikszáth elmondhassa néha lesújtó, néha melankolikus véleményét a világról, az „eltűnt évtizedekről", melyek mindenképpen vonzób­bak voltak az író számára, mint a jelen. És az a legna­gyobb baj, hogy ezt ő maga is tudni kénytelen. Ezért is szedi föl ezeket a színes kavicsokat, teszi őket zsebre, hiszen nem dobhatja el, mivel ezek az értékei, melyek egy eltűnő világból megmaradtak. Ennek gyakran han­got is ad, bár időnként álarcosan. Nagy Ignác portréját például 1908-ban ilyen kibeszélő stílusban fejezi be: „Más, szomorú világ szakadt ide a régi helyett. Leg­okosabb volt itthagyni." Kuthy Lajos szomorú bukása­ „Eltűnt évtizedek színes kavicsai" Csoma Tihamér: Májusi látomás (Fotó: Lánczos Tamás)

Next