Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-03-01 / 3. szám
erőszakolnak rá a történelmi tényekre? Egyáltalán maga a tény fogalma válik problematikussá azáltal, hogy egy tény csak a nyelv közegén keresztül közvetíthető. White szerint a „tényekének önmagukban nincs értelmük, a történész feladata, hogy feldolgozza őket, mégpedig úgy, hogy bizonyos elemeket kiemel, másokat elhagy vagy alárendel, jellemez, egyszóval olyan eljárásokat érvényesít, mint a szépirodalmi alkotások, egy regény vagy egy színdarab. A történész a „puszta krónikákat" történetekké alakítja. Ezt a tevékenységet nevezi White cselekményesítésnek (emplotment). Rámutat tehát a történetírás és az irodalmi fikció hasonlóságára, magát a történetírást is irodalmi, fikcióteremtő műveletnek tekinti. Arra figyelmeztet, hogy a történelmi „tényekről" készült beszámolók nyelve ugyanúgy figuratív, mint az irodalom nyelve. A történelmi helyzetek, szerinte, nem lehetnek inherens módon tragikusak, komikusak vagy romantikusak. Konfigurálásuk mikéntje pusztán attól függ, hogy a történész milyen lehetséges történetformát tulajdonít nekik. Az olvasó feladata pedig e történetforma felismerése. Ennek felismerését a történelmi narratíva metaforikus közvetítő funkciója teszi lehetővé. Amikor a történész tragédiaként cselekményesít egy eseményhalmazt, emlékezetünkbe idéződik az a fikciós forma, amely a „tragikus" fogalmával hozható kapcsolatba. A történelmi beszámolók úgy ruháznak feljelentéssel egy múltbeli eseményt, hogy felismertetik az eseményhalmaz és egy választott fikciós szerkezet közti hasonlóságot. White-éhoz hasonló álláspontot képvisel Paul Ricoeur, aki szerint „ugyanaz a mű nagy történelemkönyv és csodás regény egyszerre lehet." Értelmezésében történelem és fikció szorosan összefonódik, de anélkül, hogy ez a viszony gyengítené a történelem „képviseleti szándékát". A történelem kvázi fiktív, mondja, mert az eseményeket képes eleven, intuitív, mozgalmas (tehát az irodalmi fikcióhoz hasonlító módon) ábrázolni. A történész „ecsetel", így próbálja megfoghatóvá tenni a múltat. A történelmet ennek alapján olvashatjuk úgy is, mint egy regényt. Történelem és fikció kapcsolata azonban kölcsönös. A fikciós elbeszélés is utánozza a történelmi elbeszélést, mert „úgy meséljük el, mintha megtörtént volna". A fikciós elbeszélést mesélő hangról feltételezhető, hogy rendelkezik egy saját (fikcionált) történelemmel. Lényegében azokról az eseményekről számol be, amelyek a múltjához tartoznak. A történelem ebben az esetben az elbeszélő hang története. 2. A történeti tudás megkérdőjelezését - e Nietzschétől induló tradíciót (1. A történelem hasznáról és káráról című művét) - két szempontból vélem alátámaszthatónak. Az első szempont a történelem metafizikus felfogásának althusseri és derridai dekonstrukcióját veszi kiindulási alapul. Az előző gondolatmenethez kötődve elmondható, hogy fikció és történelem „hasonlóságának" alapja a narratív forma, annak lehetősége, hogy a dolgok ok-okozati szerveződés mentén elmondhatók. A kauzális rendbe foglalt lineáris történetszövés végeredménye: egy koherens történet, annak a története, aki azt elmondja. Az én története nem azonos a másik történetével (még akkor sem, ha látszólag ugyanarról a történetről van szó). A narratív forma ugyanis a kizárás struktúráján alapul. Az 'én' kizárja a másik történetét, hogy a sajátját juttassa érvényre. Mert nem beszélhetünk csupán egy történelemről, minden személynek, csoportnak, nemzetnek megvan a saját történelme, amely azonban kirekesztődhet az uralkodóvá tett narratívából. A második szempont vázolásakor vissza kell térnünk egyik kiindulópontunkhoz: „...a történelem sohasem azonos önmaga nyelvi megragadásával és azzal a tapasztalattal, amely szóban vagy írásban visszatükröződik, de nem is független