Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-03-01 / 3. szám
olyan tanúbizonyságokról ad hírt, amelyek, maguk mögött hagyván a szóbeliség (s vele a jelenvalóság) szféráját, beléptek az írásbeliségbe. Archivált emlékekké, dokumentumokká lettek, ekként az emléknyom másodlagos státusába kerültek. Valóban bizonyíthatók a fenti kijelentések? Nem tévedhetnek az iratok? A doboz iratai tudósítanak egy bizonyos Gál Boldizsárról, a család fekete bárányáról. A család századokon keresztül szívósan őrzi emlékét, neve még most is tabu. Az iratok szerint Gál Boldizsár rokon, a Gálok őse, aki hajdanán szégyent hozott családjára. A titokzatos ős után nyomozó Gál csak egy másik dokumentumban, a falu krónikájában talál rá a (számára megfelelő) „igazságra". Tévedés történt, Gál Boldizsár egy másik (nem rokon) Gál család sarja, semmi köze hősünkhöz. A feljegyzések ellentmondanak egymásnak. Az idők távlatából immár lehetetlenség ténylegesen eldönteni, mi az igazság, ki volt valójában Gál Boldizsár? A történelmet textualizáló Krónika (Atagyarmata 1848-ban írt falutörténete) képviseli a kizártak történelmét, és megismétli a regény egyik központi témáját: a kollektív bűnösségen alapuló identitásvesztést. A Krónika többek közt beszámol arról az eseményről, amely fényt derít Gál Boldizsár kilétére. Az esemény a reszlovakizáció allegóriájaként is értelmezhető. Az ellenreformáció idején egy érsek bíróság elé idézi „az ország lutheránus és kálvinista prédikátorait és oskolamestereit." (280) Idézést kap Gál Boldizsár is, Atagyarmata református tanítója. A bíróság megalázó követeléseket támaszt a beidézettekkel szemben: 1. vagy 15 napon belül elhagyják az országot; 2. vagy lemondanak hivatásukról; 3. vagy megtagadják hitüket. Gál Boldizsár hosszas vívódás után megalkuszik (akárcsak Gál apja, aki kénytelen reszlovakizálni, hogy mentse családját), a többieket elviszik gályaraboknak. A két esemény (és életsors) között metaforikus kapcsolat van. A reszlovakizáció cselekményesítése mellett a regény másik fontos témája a régi paraszti világ felbomlása. Az Aszály ezt kitűnően érzékelteti képes beszéddel: „A varjak a Králihuba-porta elűzhetetlen vendégei lettek, reggeltől estig a ház felett köröztek, nagy csoportokban ültek a diófákon, tömött sorokban gubbasztottak a kerítésen, a nyitott padlástéren rekedten rikácsoltak, és méltatlankodva veszekedtek a talált táplálékon. A ház gazdája nem törődött velük, alig járt haza. A szomszédok néha felröppentették a varjakat, el akarták űzni őket, mert már nem bírták elviselni a károgásukat, kergették a komor, fekete madarakat, de azok nem tágítottak. Kavargó, sötét felhőkben felröppentek, éktelen ricsajt csapva, gyászos jajongással köröztek a magasban, a gyász madarai ádáz harc után a csatatér temetetlen halottai felett. Esettségében és elhagyatottságában a Králihuba-ház eddig ismeretlen és alig sejthető pusztulás látomását vetítette elő, a régiek világának látványosan tragikus elmúlását." (334) Megfigyelhető, hogy bár a regény ábrázolási eljárása a metonímiát tartja elsődlegesnek, legalább olyan mértékben épít a metaforára. Az idézett részletben a varjak a pusztulás metaforái. A Králihuba-ház rész-egész viszonyban van a felbomló paraszti világgal. „A szinekdoché egyike azoknak a határesetet képező alakzatoknak, amelyek ambivalens sávot alkotnak a metafora és a metonímia között."25 Az utolsó mondat anticipációja pedig egy lehetséges metaforikus szerkezet jelenlétét sugallja. Folytonosság és/vagy megszakítottság(?) 43