Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-04-01 / 4. szám
bizonyult a különböző olvasási retorikák szembesülésére, mint ahogyan arra is, hogy apropóján felismerhetővé váljanak az új művészeti kezdeményezések iránt tanúsított értetlenség, elutasítás bizonyos visszatérő eszmetörténeti alakzatai (melyek a „kiüresedést”, művészietlenséget, a művészet végét vagy a morális felelősség hiányát stb. diagnosztizálják). Garaczi teljesítményének elismerése mára több, eltérő interpretációs stratégiákat képviselő értelmezői közösség gyakorlatának együttesében formális konszenzussá látszik alakulni, s ez, mint Szirák Péter megállapítja, „alapvetően az Esterházy-recepció teremtette horizontban »mozog«, abban termeli e szövegvilágok különbségeit. Vagyis az ún. disszeminációs próza kanonizált olvasásmódjának (alinearitás, diszkontinuitás, bricolage, poliglottia) története folyamatosságot mutat", noha a Kukorelly-Garaczi-féle újabb posztmodern „hullámra" jellemzőbb „az irodalom preformált eljárásainak nem-identikus felhasználása, az esztétista jelentéstani identikusság radikálisabb »áthelyezése«, a »nagy elbeszélésektől« való nagyobb távolság", mint Esterházy művészetére. A „korszak" kérdése tehát annyiban irodalomtörténeti problémaként mutatkozik meg, hogy vajon Garaczi új könyvei „visszalépést", eltávolodást jelentenek-e a fent definiált poétikai alakításmódtól, „stabilizálják"-e a felforgatott kódokat; kissé sarkítottan megfogalmazva: a múlt megértése együtt jár-e a jelen nézőpontjából korszerűtlen formák újrafelvételével? E fölvetés meglehetősen differenciálatlan történetfölfogást előfeltételezne, s nézetem szerint azzal a veszéllyel járhat, hogy ellehetetleníti az időben távoli másság poétikai interpretációinak megértését. Ha az identitásképzés, az önmegértés az alteritásra van utalva, bizonyára elhibázott lenne a meghaladás retorikáját alkalmazni egy olyan epikai vállalkozásról szólva, amely diszkurzív tagoltságában a különbözés és az azonosság dialogikus szerkezetét alakítja ki. Ez esetben éppen az elmúltak megszólaltatása a tét az értelmezés számára is. A „múlt" és az „élet" nem-mimetikus, szövegszerű megalkotását vizsgálva is joggal emlegethetjük Esterházyt, aki a Termelési-regény második részében nemcsak a szövegalkotóként megjelölt szubjektummal („mester") történteket, 'az első rész megírását indukáló eseményeket’ beszéli el, hanem egy 'alternatív narratívában' bemutatja azt a kort is, melyet a parodikus első rész elbeszélt. Ha ugyanis a „főszöveghez" rendelt lábjegyzeteket folyamatosan olvassuk, a zárt, „realista" történet illúzióját felidéző, de azt egyben visszavonó, részegységekre bontó narratívához jutunk, melyet (a lábjegyzeteket az első részre visszavonatkoztatva) a regény a kelet-európai abszurd hagyományait (is) követő technikával bírál felül - nemcsak a szintagmatikus, de a paradigmatikus láncokat is „összezavarva". A regény első része a mai olvasó számára meglehetősen idegen világ konszenzusos ismeretén látszik nyugodni, hiszen nem magyarázza meg például a szocialista termelés viszonyait, nem definiálja a „KISZ-titkár", a „rendszert fenntartó osztály" (sőt: a „Népszabadság") jelentését, adottnak veszi a korszak szótárának utáltjait. A bricoage-jellegű narratív alakítás azonban éppenséggel a diszfunkcionalitás demonstrálásával érvényteleníti is ezeket, s éppen ez az, ami által - lévén eleve „idegenként" bemutatva - hozzáférhetővé válik az említett entitások értelme, mely éppen az utaltak világszerű jelenlétének visszavonásán nyugszik. Az „oda nem illő" intertextusok azt a horizontelválasztási műveletet készítik elő, amely a mai befogadó számára már megkerülhetetlen, a kor viszonyai között azonban politikai (kritikai, „ellenzéki") értelme is jelentős volt. A tudás, melyet a mostani