Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-04-01 / 4. szám
Gábor Arclopás és történeti önmeghatározás c. tanulmányát. Margittal a babitsi esszé(portré) olyan kettős referencialitását mutatja meg, amely egyrészt platonikus természetű, hiszen a történelmi hős arcképének megrajzolása mögött „kritikusi-lírikusi öndefiníciók", az „alkotói normarendszer indirekt reprezentációi" rejlenek és így az „arc-poétikák mint átfogó ars poétikák" működnek, vagyis az „esszéíró kultikus (mert [ön]mítoszt teremtő-elbeszélő) magatartásának a kidolgozására” ad lehetőséget; másrészt pedig dekonstruktív természetű, hiszen az „emlékek, nevek, arcok közötti szakadatlan feszültségben konstituálódik", ami egy, a tropologikus helyettesítések alakzata, a prosopopeia által uralt beszédben megy végbe. Tolcsvay Nagy írása mintha Margittal általánosító jellegű megjegyzéseinek konkrét alkalmazása volna (még ha a két írás születésének időrendje ezt nem is teszi lehetővé), legalábbis jelen tanulmány szempontjából ekként interpretálható. Az interstilizáltság egyik eseteként vizsgálva a szöveget, Tolcsvay Nagy azt mutatja ki, miként játssza egymásba Babits a saját esszéstílusát Kölcsey szónoki stílusával, vagyis miként jön létre olyan tükörstruktúra „én és én" között, mely a saját arc megrajzolását egy másik „átsatírozásával" látja elérhetőnek. Ez az állandó összjáték azonban mindig valami közöttiséget hoz létre, s ebben a térben szinte „lehetetlen vállalkozás: az arcvonások szétbogozása".8 A Játékfilozófia.9 című esszé is működteti ezt a kettősséget, de a szöveg retorikájának és eltávolító mechanizmusainak következtében túlmegy a szerzőként értett „én"-nek a másik arcával való interakciójának problematizálásán,is mert, ahogy majd látni fogjuk, a szerzőségnek mint integratív kategóriának a megkérdőjelezéséhez vezet. Mindez szerintünk az értekező és az irodalmi beszédmód közti határok lebontásával párhuzamosan játszódik le, a kijelentés szövegszerűségére, retorikai/tropikus működésmódjára és az ennek belátásával járó, az igazság kimondására tett kísérleteink hipotetikus voltára irányítva a figyelmet. A különbség eltörlésének folyamata azonban ennek a különbségnek a megmutatásával kezdődik a szerkezet szintjén, hiszen a Játékfilozófia szövege jól láthatóan különíti el a tudományos (értekező) és az irodalmi (fiktív) beszédmódokat, a monologikus, illetve dialogikus formával is jelölve azokat. Az első értekező rész a szöveg Babits tagolása szerinti 1-3. fejezete tartozik ide, ennek jelölése a továbbiakban: A1 egy régebbi filozófiai előadást (Az esztétika helyéről a filozófiában) idéz fel, melynek előadója ennek megfelelően művelt, tudós férfiú, a szövegrész narrátora, aki így vezeti fel előadását egy rövid, bevezető fejezet után: „Definíciókkal jobb kezdeni, mint végezni - mondtam tudós módján a tanulni vágyó közönségnek -, bajos valamit definiálni, mielőtt ismerjük" (290.). A szöveg itt még az előadás szövegeként hangzik, de a továbbiakból nem tudjuk eldönteni, hogy nem inkább az előadást megalapozó, az arra felkészülő gondolatfolyam megjelenítéséről van-e szó. Vagy talán az előadás szövegét fölidézni vágyó emlékező akarat a szöveg helyett annak születését hozza létre, megcserélve így a természetes kronológiát, s ez a születőben lét helyettesíti magát az előadást, az el nem készült az elkészültét. Bizonytalanságunkat a narrátor megszólalásai is fokozzák: az előbbi idézet után a bekezdés második személyű („te") önmegszólító módra vált, amit majd „mi" követ, a harmadik fejezetben pedig „én"-ként beszél a narrátor. Az elbeszélő különböző metaforái egy olyan beszédben jönnek létre, amelyben saját pozícióját így jellemzi (éppen ,,mi"-ként): „eltávolodván az általános a priori abszolút esztétikától mindig szkeptikusabbá és szkeptikusabbá válván... (stb.)" 89