Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5-6. szám
A pusztuló várak, udvarházak tematikájától kezdve a másság ábrázolásán át a történelmi horizont hasonlatos megrajzolásáig számos utalással számolhatunk, ám ami még feltűnőbb, hogy mindegyik szöveg esetében - filológiai értelemben is - kimutatható egy pretextus, egy forrásszöveg, Irwing Washington Rip van Winkléje, melynek első szövegszerű előfordulását Gyulai művében találhatjuk. A motívumokat Mikszáth is átveszi, s Krúdynál ismét szövegszerű visszautalásra bukkanunk. Rip van Winkle története a kor toposzává vált, a változásra képtelen emberek metaforájaként jelölik ki, vagy utalnak rá a szövegek, mindegyik főhős jellemzőjeként megnevezve az áloméletét, mely a korból való kiesettségből táplálkozik. Mikszáth egész életműve a modernitás jegyében születik, s nem csupán szövegei sorolhatók a modernitáshoz, hanem maga is egy kissé a Lévi-Strauss-i barkácsoló ember prototípusa. Mikszáth egész élete folyamán gyűjtögeti a „szüzséket", hogy minél több történetet rakhasson össze belőlük. Igazi téma- és szövegválogató író - s ennyiben is érthető Esterházy Péter rajongása Mikszáth művészete iránt, aki sztorijait többször is felhasználja. Újságcikkek, naplók, kódexek, ősnyomtatványok, népkönyvek, ponyvafüzetek legszélesebb skálája magyar, latin, német, szlovák és lengyel nyelven: ezek történetei ésforrásai. A szövegköziség problémájához visszatérve és azt továbbgondolva, felvetődik az eredetiség kérdése is. Úgy véljük, az egyes szüzséelemek újbóli felhasználása nem egyszerűen kompilálást jelent. A pretextusokból kiválasztott elemek az új szövegben - annak szerves részévé válva - új értelemmel bírnak, hisz jelek is egyben. Olvasatunkban ezek a szövegalkotó elemek tovább kombinálódnak és transzformálódnak, illetve - ahogy Kristeva fogalmaz - asszociált gondolatok és képek együttesét idézik fel. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert mint ahogyan a szemiológia nem csupán a „bricolage", a barkácsolás, hanem az egész jelentőgyakorlatot alátámasztó ideologémák tudományai2 - írja Kristeva, úgy az intertextualitás sem csupán a témák, motívumok, szerkezetek ismétlődése, nem pusztán filológiai adat, hanem az olvasatot, befogadási folyamatot befolyásoló tényező. Az intertextualitásról szólva végezetül térjünk vissza Mikszáth idézett gondolatáig, mely két szempontból is problematikus lehet. Egyrészt azért, mert a produktivitásra helyezi a hangsúlyt azzal, hogy az írók szövegalkotási technikájaként, illetve ennek eszközeként fogja fel a jelenséget. Másrészt, mert felvetődhet, hogy a szövegköziség igen szűk tartományával találjuk magunkat szemben, tematikus és motivikus megfelelésekre korlátozódik a szüzsék esetleges ismétlődése, mely leginkább a filológiai típusú kutatásoknak kedvez, vagyis a szövegalkotó elemek ismétlődésének számbavételét jelenti. Úgy véljük, a probléma ennél sokkal összetettebb. Túl azon, hogy milyen típusú intertextuális jelenségek érhetők tetten a vizsgált szövegekben, milyen szövegalkotási eljárások állnak a háttérben, ki kellene térni arra, hogyan hat e jelenség a poétikai értelmezésre. Továbbá az sem érdektelen, hogy az ilyen eljárásokat magában foglaló szövegvilág mely stílustörténeti paradigma része, mivel „az intertextualitás funkciótörténete poétikai-pragmatikai szempontból kiegészítheti (...) az irodalmi szövegalkotás eljáráskészletének történeti értelmezését (kapcsolódva az egyéb retorikai alakzatok, poétikai funkciók stb. által meghatározott poétikai horizontok elemzéséhez)..."13 Ez utóbbi problematika azért is fontos, mivel a különböző szövegekben különböző funkcióval bír a beépült vendégszöveg. Mint látni fogjuk, Gyulainál alig van szerepe, míg Mikszáthnál számos nyelvjáték forrása lesz, mely egyben a történet értelmezését gyökeresen befolyásoló tényezőként, s a stilisztikai horizontot megha zó Rózsafalvi Zsuzsanna