Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5-6. szám
amennyiben létezik szövegköziségre rájátszó szövegalkotásmód, úgy Mikszáthnál gyakran erről van szó. Egyrészt felfedezhető egy ősszövegként, forrásként értelmezhető csoport, melyből a mű történelmi-történeti horizontja bontakozik ki, s amely egy historikus korpuszba helyezi a fikciót; ez filológiailag jól rekonstruálható. Mikszáth maga is segít a filológiai rejtvény megfejtésében: a pretextusból mondatokat, motívumokat, szereplőket és cselekményelemeket emel át, melyeket továbbít. Hogy melyek ezek a pretextusok, arra vonatkozóan kimerítő információt ad a kritikai kiadás. Érdemes azonban idéznünk egy részt Horváth Mihály könyvéből, melyből a legtöbbet merítette: „Közelgett tehát a pillanat, melyben Zrínyi már csak fogság vagy dicső halál között választhatott: a hős magát őrségének maradványaival együtt halálra szánta el. És kilépett a torony udvarházára, könnyű bíbor dolmányba s mentébe öltözve, melynek zsebébe a vár kulcsai mellé 100 magyar aranyat tétetett. Ne mondhassa - úgymond -, aki levetkőztet, hogy rajtam semmit sem talált. Nyakában aranylánccal, fején gyémántos forgájú fekete kalpaggal s egy aranyos markolatú ősi szablyával, melyet a többiek közül azért választó ki, mert avval kezdé meg, úgy mond, a dicsőség pályáját, avval szerze hírt nevet magának, s avval akarja bevárni is, mit reá végzete mért. Ezután vitézeit rövid, de lelkes beszéddel a halálharcra felbuzdítván Juranics Miklósnak átadja a királytól vett zászlaját, s a kaput megnyitja. E pillanatban egy apró golyókkal s vasdarabokkal töltött nagy tarackot süttet ki s ennek füstje alatt, mint villám fellegből, rohan hada élén a híd felé nyomuló ellenségre. A harc heves, de rövid vala: alig oszlott szét a füstfelleg, melyből a hős halálos csapásait osztogató, fején és mellén halálosan megsebesítve rogyott le, s körülötte hullottak el Juranics Miklós, Istvánfy Pál, Csáky György, Bajoni János, Patacsics Péter s mindazok, kik vezérek után a hídra rohantak." Mikszáth a történelmi tudását e szövegből szerezte, s szövege e történet folytatása maga. Tehát hogy a történelem folytatódhasson, a szövegnek is ott kell folytatódnia, ahol abbamaradt, azaz a pretextus továbbírása a regény maga. Érdemes idézni a Mikszáth szövegből is. „Juranics Miklós a zászlóját kereste, amit tegnap (háromszázharminc év előtt) adott át neki Zrínyi, hogy ki ne adja élve a kezéből... Zrínyi maga ott állott szótlanul könnyű bíbor dolmányában, fekete, kerecsentollas kalpaggal, aranyos markolatú kardjával, úgy, amint kirohant, s nehéz köd borult az agyvelejére. Mi történhetett? Álmodta-e az egész harcot avagy most álmodik bohóságokat a sírban? Száz aranyat tett a zsebébe és a vár kulcsait. Megtapogatta magát. Hírehamva sincsen a kulcsoknak, se az aranynak. Kilopták a zsivány kontyosok. Vagy talán nem is Zrínyi Miklós ő? De hát akkor ki?" Mikszáth kiemelte a történelmi szöveg fontosabb, poétikus szempontból felhasználható mozzanatait, s regényét e szövegelemek továbbításából építi fel. White fikcionális aspektusú történelemszemlélete köszön vissza abban a jelenetben is, amikor újra megtörténik a kirohanás. E jelenetre Eisemann is utal írásában. Az utókor felől nézve mindegy, ott volt-e az arany Zrínyi zsebében vagy sem, ha Perényi beírja ezt a történelembe (mint újságíró tudósít róla), akkor az valóban megtörténtté, s egyúttal történelemmé is válik. Különös figyelmet érdemel A híres szalmaláng című fejezet, melyben Zrínyi Thaly Kálmánnal találkozik. Thaly, aki történész és filológus egy személyben, tudásával elkápráztatja Zrínyiéket: mindent tud a régmúltról, ami a korabeli