Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5-6. szám
tiség kérdését - igaz, sokkal differenciáltabb formában - mind szépirodalmi, mind elméleti szövegek esetében. A fent említett probléma, azaz a történeti lét fokozottabb érzékelése köti majd össze választott szövegeinket, melyeknek főhősei - így vagy úgy - a történelem terhével viaskodnak. A posztmodernben tehát a történetiség és az idő újra központi jelentőséggel bír. A kutatások Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című esszéjének alapkoncepciójához kanyarodnak vissza és azt fejlesztik tovább. Nietzsche művének alapkérdése, hogy mivel van hasznára a múlt a jelennek, illetve hogy hasznára van-e egyáltalán. Tézisét a következőképpen fogalmazza meg: „a történelmet csak erős egyéniségek bírják el, a gyengéket teljesen kioltja. Ez annyit jelent, hogy mindenütt megzavarja az érzést, és az érzékelést, ahol ezek nem elég erősek, hogy a múltat önmagukon mérjék. Az, aki nem mer többé önmagában bízni, hanem önkéntelenül is a történelemtől kér tanácsot saját érzése felől: »hogyan érezzék most«, az merő félénkségből fokozatosan színésszé válik, és szerepet játszik, méghozzá sok szerepet, s ezért mindent rosszul és laposan." Tehát mindaz, ami korábban az emberi gondolkodás része volt, a Nietzsche-szövegben alapjaiban kérdőjeleződött meg. Míg addig az individuum csak a kollektívumban határozódott meg, Nietzsche már nélküle képzeli el. Hayden White történelemfilozófiai tanulmányaiban ezt a gondolatot viszi tovább, kiterjesztve a magán- és tudományos élet, így az irodalomelmélet területeire is. White alapvetően dekonstrukciós nézete a történelem, illetve a történelmi diskurzus elemzésére tesz kísérletet, helyenként formalista elemeket is beépítve koncepciójába. Csupán néhány olyan gondolatát emeljük ki, amely szövegeink felől fontos lehet. A művészetben olyan tendenciát fedez fel, amely a történeti tudatosság érzetének megszüntetésére törekszik, vagy ahogy ő fogalmaz: „a modern irodalom jelentős része megkísérli felszabadítani a nyugati embert a történeti tudat zsarnoksága alól. Azt mondja nekünk, hogy az emberek csak azáltal lesznek képesek alkotó módon szembesülni a jelen problémáival, ha az emberi értelmet megszabadítják a történelmi érzéktől."A White a posztmodernről szólva több szerzőre is hivatkozik, akik felvetik történeti tudásunk konstruált jellegének kérdését (helyenként a fikcionált jelző is előfordul), így Derrida, Kristeva vagy Foucault nevét emeli ki. Egyre inkább nyilvánvalónak látja, hogy maga a múlt tények sorozata ugyan, de ettől elválaszthatatlan az értelem- illetve jelentéskonstruáló folyamat, mely ezeket az adatokat, tényeket összefüggésrendszerré szervezi, s mely feltételez egy szubjektív látásmódot. Azaz a történetírást legalább annyira fikcionálisnak látja, mint amennyire az faktografikus adatokra épül. White szerint: „Először is el kell mondani, hogy a múlt tanulmányozásának minden megközelítési módja feltételezi vagy maga után vonja valamiféle történelmi realitás textualista elméletének valamilyen formáját. Ez főként azért van így, mert a történelmi múlt, Fredric Jameson érvelésével, »csak korábbi textualizációkon keresztül« tanulmányozható, legyenek ezek dokumentumok, vagy a dokumentumok tanulmányozására alapozott, történészek által készített feljegyzések arról, hogy mi történt a múltban. Másodszor pedig, a múlt történelmi feljegyzései maguk is arra a feltételezésre épülnek, hogy az események írott reprezentációi és textualizációi megbízhatóan közvetítik az események realitását."10 Mindezt azért éreztük fontosnak hangsúlyozni, mert választott regényeink esetében is - különösen a Mikszáth-szövegekben - jól kirajzolódik a történelem ilyetén értékelése. Szándékosan nem mondjuk ki, hogy a premodern korszak szövegeiben posztmodern gondolatokat fedezünk fel, hisz inkább arról van szó, hogy a törté nusztuló udvarházak - születő különcök 73