Kalligram, 2002 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2002-05-01 / 5. szám
a képzelet szüleménye, s így a kijelentés „igazságtartalma" csak a fikció többi kijelentéséhez mérten határozható meg. Ellenben a „Volt, amikor a Sonderkomando katonái mínusz negyven fokos hidegben zuhanyozták a nőket." (21) mondat igenis alávethető az igazság próbájának. Ez utóbbi kijelentés betagozódik azon kijelentések sorába, amelyeknek az a funkciója, hogy a történetet hitelessé tegyék. E kijelentéseknek szükségszerűen igaznak kell lenniük, hiszen ezek alkotják a regény vázát, ezek adnak súlyt az elbeszélt eseményeknek. Különbséget kell tehát tennünk történeti igazság és poétikai hitelesség között, noha a kettő (esetünkben legalábbis) nem választható el élesen egymástól. Lustig regénye nem állíthat olyat (persze nem is érdeke olyat állítani), ami ellenkeznék a történelmi igazsággal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elbeszélt történet az első szótól az utolsóig igaz - azaz megfelel a valóságnak. A fikció létrehozza saját igazságát, ami azonban nem mondhat ellent a történelem igazságának, hiszen, ha így történne, a regény hitelét vesztené. A regénynek nem igaznak kell lennie (mint a történeti beszámolónak), hanem hitelesnek. Lustig esetében a történet hitelességének kérdését bonyolultabbá teszi, hogy a regény több szövegváltozata ismeretes. Élesebben fogalmazva: a szöveg identitásának kérdéses volta kétségbe vonhatja a történet identitását. A regény alaphelyzete (két fiú megszökik a megsemmisítő táborba tartó vonatszerelvényről) ismerős lehet Lustig 1958-as Démanty noci (Az éjszaka gyémántjai) című kötetének egyik, a későbbi regény címét viselő (A sötétségnek nincs árnyéka) elbeszéléséből. Később az író az eredeti elbeszélést regénnyé bővítette, és 1976-ban megjelentette angol nyelven. A regény átdolgozott cseh változata 1991-ben jelent meg először. S ha ehhez hozzáadjuk, hogy a történetminta Jan Nemec 1964-es filmjének (Démanty noci) is alapjául szolgált, legalább négy különböző történettel kell számolnunk. Óhatatlanul felvetődik a kérdés: melyiket tartsuk hitelesnek? Bernhard Schlink Der Vorleser (A felolvasó) című, a holocaust tapasztalatát a német utódok szemszögéből vizsgáló, nagysikerű regényének narrátora mondja a regény végén: „Magamban azóta sokszor megírtam a történetünket, mindig kicsit másként, mindig új képekkel, cselekmény- és gondolatfoszlányokkal. Ezért aztán a leírt változat mellett számos más változat is van. Hogy a megírt változat a helyes, annak az a biztosítéka, hogy ezt írtam meg és nem a többieket. A megírt változat meg akart íródni, a többi nem." (138) Lustignál azonban a többi is „meg akart íródni", és ez arra enged következtetni, hogy a kérdésfeltevés elhibázott, mivel a négy történet közül egyik sem kevésbé hiteles, mint a másik. De vajon mitől lesz mindegyik egyformán hiteles? Mi a hitelesség valódi biztosítéka? 3.2. Szinte magától értetődik a válasz: a szerző az, aki a hitelesség védjegyével látja el a neve alatt megjelenő történeteket. Hiszen tudhatná-e valaki jobban, mi történt valójában, mint Arnott Lustig, aki tizenhét évesen megjárta a koncentrációs táborok poklát? A sötétségnek nincs árnyékát olvasva nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy írója igenis ott volt, látta és megélte a borzalmakat. Úgy vélekedhetünk, a megélt tapasztalat hitelesebb minden történetírói beszámolónál, sőt, talán az emlékezet az egyetlen autentikus módja a múlt megőrzésének és közvetítésének. Pierre Nora szerint az emlékezet, szemben a történelemmel, közvetítetlen, személyes, és a megélt tapasztalat mélysége okán birtokolja a múlt hiteles megjeleníthetőségének autoritását. Ez azt jelentené, hogy egy történelmi esemény igazság, olvasás, történelem 25