Kalligram, 2006 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2006-05-01 / 5-6. szám
154 fivá. A családok tehát nemcsak kivetik a szívükből nemkívánatos emlékeiket, hanem olyan történeteket alkotnak, melyek által legitimálni tudják önnön létezésüket és pozíciójukat. Az az eredetpont tehát, mely addig egy család identitását jelentette, egy egyszerű politikai változás hatására felülírhatóvá válik, így minden egyes történet csak addig képes fennmaradni, amíg annak mesélői és hallgatói hisznek benne. Mert ha nincs hit, akkor a mondatok formálják a világot (131. o.): az aranyszövőnők és a politikusok mondatai. Ha a világot a felejtés uralja, s az egyes történetek fragmentumaikra esnek szét, akkor hogyan lehetséges egyáltalán történetet írni? Kutatásai során Sebe megérti, hogy képtelen egy „valóságos” tényekre épülő történeti szöveget írni. Munkájában ezért egy másik módszert kell követnie: az Aranyhímzőnő módszerét, aki címerállatokból, számokból és történelmi nevekből szőtte össze történeteit. A legenda írásának folyamata tehát a történettudomány kontextusából átkerül az irodalom kontextusába. Bár munkamódszerük több szempontból megegyezik, az Aranyhímzőnő és Sebe írásmódja között mégis megfigyelhető néhány nagyon fontos különbség. Sebe a felejtés ellen dolgozik, míg az Aranyhímzőnő pontosan a felejtést használja fel arra, hogy saját történeteit igazként tüntesse fel. Sebe szerint „ha nem lenne egy Történet a látható világ mögött, akkor talán nem értenénk semmit” (139. o.), ezzel szemben az Aranyhímzőnő történeteiben a mondatok formálják a világot. Sebe az analógiák segítségével értelmezi a világot — ezért fontos számára, hogy meglátogasson egy olajfaligetet, hogy közben megérthesse, mit érezhetett Krisztus a Getsemane-kertben, amikor a tanítványai magára hagyták (így akár azt is képes lett volna megérteni, hogy mit érezhetett Gellért, amikor ő magára hagyta a besenyő testőrökkel). Hasonló indíték vezeti, amikor visszatér Velence legszélső házába, ahol az Aranyhímzőnőt és férjét az érkezése előtt meggyilkolták. Sebe a házban hasonló módon próbálja megalkotni az Aranyhímzőnő alakját, ahogy az korábban saját történeteit hozta létre: „az élő Aranyhímzőnő arcát próbálta felidézni, egy asszonyét, akinek a mozgását, az életét, a pillantását egy holttestből és a levegő dallamából próbálta meg összeszőni” (117. o.). Sebe az asszony halálának okát akár egy detektív — a földön heverő rajzokból akarja kikövetkeztetni. Ezekből a gyakran egymásnak is ellentmondó elemekből próbálja összerakni az Aranyhímzőnő történetét. S ez a munkamódszer az, ami lehetővé teszi számára, hogy megírja a Gellért-legendát. A három - egymásnak is ellentmondó — történetalternatívából kiválasztja azokat a fragmentumokat, amelyek a legjobban hasonlítanak az általa ismert Gellért alakjához, s ezeket az elemeket építi fel egy történetté. Sebe legendája mégsem lesz egyenrangú az Aranyhímzőnő „szövegeivel”, mivel a legenda írója hisz abban, hogy az általa írt történet egy másik - a világ mögött meghúzódó — történet része, így kerül át a szöveg írása végül a teológia kontextusába. A hit Sebe számára azt a biztos pontot jelentené, amely lehetővé teszi a legenda megírását, s egyben annak valóságalapjául szolgálna. Rudolf Bultmann szerint a hit aktusa egyben a megismerés aktusa is Pál teológiájában. Ez a megismerés az en Kriszto (Krisztusban) formulában valósul meg. Pál apostol tehát saját életében Krisztushoz hasonlóan akar élni: „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. „De az apostolban — írja Bultmann — csak példaszerűen reprezentált az, ami általában érvényes a keresztény létre, a Krisztussal való együtt szenvedés.” Krisztus passiótörténete tehát a keresztény ember életének a mintájává válik, ahogy azt a Lukács 9,23-ban is olvashatjuk: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem.” Sebe úgy értelmezi a legendaírás művészetét, hogy a legenda főhősének a története az ősképre, tehát Krisztus történetére kell, hogy hasonlítson. A legendaíró akkor éri el célját, ha a legenda szövegén keresztül feltűnik Krisztus története. Krisztus passiótörténete így lesz - ebben a kontextusban - minden legenda pretextusa. Gellért és Krisztus történetének a párhuzama teszi lehetővé Sebe számára, hogy megértse saját szerepét a vértanú passiótörténetében. „És akkor én is otthagytam őt, ahogy a többiek, mondta ki magában Sebe azt a mondatot, amelyet azóta százszor, ezerszer, sőt a betegsége idején is penitenciaként ismételgetett. Gellértből halott lett, Sebéből pedig diplomata, püspök és főember... ” (31. o.) Gellért történetének ez a pontja Krisztus passiótörténetének azt a pillanatát idézi fel, amikor a tanítványok elhagyják a mestert. Sebe cselekedete Gellérttel szemben tehát ugyanolyan jelentést kap, mint Simon Péteré. Akár Simon Péter, Sebe is eleinte megpróbálja megvédeni mesterét, csak ő nem egy kivont kard, hanem nyelvtudása segítségével, s akár Simon Péter, ő is csődöt mond abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükség volna rá. Sebe számára ezért a legenda megírása saját hibáinak a magyarázata is. Másrészről Gellért történetén keresztül érti meg, hogy milyen szerepet játszik Krisztus az ő személyes történetében. Sebe saját történetének és Gellért történetének a kapcsolatát abban látja megvalósulni, hogy felismeri: „Gellértet nem a nagypolitika, nem a világvége-hangulat, és nem is a becsvágyak kergették Magyarországra — énmiattam jött, az én imáimból vált magabiztos valósággá.” (181. o.) Sebe ezen a ponton érti meg nézőpontjának autentikusságát. Miközben Sebe egy legendát ír, saját története is legendává válik. A legendaírás folyamata Sebe személyes passiótörténetévé lesz. A regény folyamán fordított sorrendben bontakozik ki Sebe élettörténete: az öreg püspöktől fokozatosan érünk el a nyolcéves fiúig, akit Gellért püspök mentett meg Csanád részegen vagdalkozó katonái elől. Sebe élettörténete tehát úgy jelenik meg a szövegben, mint egy szó etimológiájának a megfejtése: a hétköznapjainkban használt szótól igyekszünk visszatalálni a szó lehetséges eredetéig. Az elbeszélő és főszereplője ugyanazt a munkamódszert követi, mivel Sebe számára is