Kalligram, 2006 (15. évfolyam, 1-12. szám)

2006-11-01 / 11-12. szám

Az estélyi ruhák, a szenvtelen játék és a steril környezet arra utalnak, hogy itt is tá­volságtartó szemszögből vizsgálják az ideológiagyártó média nyelvezetét, formára kon­centráló laboratóriumban vagyunk. Az elemző pozíció az eseményekben felfedezhető narratívák mentén ismert cselekményhálókba írja a szörnyűségeket. Simek Kitti esete a megerőszakolt ártatlan lány mítoszába ágyazódik, az „Öld meg Kitti az apád!” refrénű Britney Spears-parafrázis hatásossága arról tanúskodik, mennyire népszerű még min­dig az Oidipusz-történet a populáris kultúrában is. Az olimpiai doppingbotrány ké­nyelmesen fordítódik át a színház nyelvére, a vizeletadási erőlködésben a diszkoszvető pózába csavarodott meztelen sportoló képe ironikus összekacsintás az olimpikonok gö­rög szoborábrázolásával. Az égő harisnyájú nejlonzacskós nő szürrealista képeket idéz. A nyitó jelenet, amelyben Láng Annamária az Örömóda hamis hangjainak kicsikarása közben le is szopja klarinétját, Makavejev Sweat m­ovie-gík­ok hírhedt jelenetével, „az emberiség himnuszá”-val aláfestett orgia képeivel teremt akart­ akaratlan intertextuális kapcsolatot. Az előadás ezen jelenetei abból nyerik lendületességüket, hogy ötletesen „cselekmé­­nyesítik”30 a tényeket, látványosan aknázzák ki az események teatralitását. Ezek a ke­zelhetővé tett történések a hagyományos színpadi reprezentáció nyelvén szólalnak meg. Azoknál az eseményeknél azonban, amelyeket nem sikerül olyan jól átesztétizálni, el­bizonytalanodik a nyelvezet, és újra előkerül a dolgok sokktartalma. A móri bank­rablás áldozatainak gyászoló szüleit és az iraki—amerikai fogolykínzást színre vivő je­lenetek zavaróan üresek. A padlóra festett fehér emberkontúrok előtt összekapaszkod­va ácsorgó fekete ruhás Csákányi Eszter és Terhes Sándor az erőszakos halál és a gyá­szoló szülők közhelyes színházi képeit jelenítik meg. Az esemény sokkhatásának meg­­idézése a bevonódás érzése nélkül legfeljebb a bántó paródia hatását éri el. Az iraki fo­golykínzás jeleneteinek nem tesz jót a metaszínházas felhang. A résztvevők estélyi ru­hája folyamatosan emlékeztet a színházi szituációra, amely az adott jelenetben (a kézi kamerázás és a férfi nemi szervek felfedése) sokkal kevéssé provokálja a reprezentáció határait, mint maga a megidézett esemény: a meztelenkedés a Krétakör színpadán szin­te már megszokott (konkrétan a tárgyalt előadásban is láthattunk már rá példát a fo­golyjelenet előtt), a szenvedést „eljátszó” színészarcokra ráközelítő kamera pedig inkább a színháziasságot növeli továbbra is, és kérdésként hagyja meg, hogy az elbeszélhetetlen valóság megjeleníthető-e. Ezek a jelenetek színházi ötletek híján csupán az eseményekre

Next